Az 1956-os forradalom leverése után alakított munkásőrség a kommunista állampárt egyik legvisszataszítóbb, egyszersmind legfeleslegesebb szervezete volt, ahová többnyire valószínűleg olyan emberek léptek be, akik különösebb tét nélkül szerettek volna katonásdit és rendőrösdit játszani, élvezték, ha van némi – nem túl sok, de azért kellően fenyegető – hatalmuk, és valamilyen különös okból kifolyólag vonzódtak az ízléstelen, hullaszürke egyenruhákhoz. A munkásőrség amolyan félkatonai alakulatnak számított, vagyis a tagoknak mind volt rendes civil foglalkozásuk, és elsősorban csak szabadidejükben nyomasztották jelenlétükkel honfitársaikat (bár biztos bőséggel akadtak olyan munkásőrök, akik esztergálás, újságírás vagy buszvezetés közben sem estek ki a munkásőri szerepből).
Ennek a patyomkin-hadseregnek az elsődleges feladatai a reprezentáció és az elrettentés voltak: a munkásőrök rendfenntartóként részt vettek minden állami ünnepségen, valamint rendszeresen együttműködtek az ún. társszervekkel, vagyis főként a rendőrséggel és a határőrséggel, de időnként katasztrófavédelmi feladatokat is elláttak, aminek legalább volt valami értelme is. A szervezet csúcskorszaka kb. a 70-es évek végéig tartott, utána jött a lassú hanyatlás, a pénzügyi gondok, az egykor 60 ezres (!) tagság pedig egyre jobban zsugorodott és öregedett, majd a rendszerváltás idején meg is szűnt az egész.
Munkásőrök 1972-ben (fotó: Fortepan/Urbán Tamás)
A munkásőrségnek természetesen saját, havonta megjelenő magazinja is volt, ami – hatalmas meglepetés – Munkásőr magazin néven futott, és a munkásőrség ügyes-bajos dolgaival foglalkozott, valamint olyan témákkal, amelyek számot tarthattak a munkásőrök érdeklődésére. Csak néhány jellemző cím találomra: Képek a Lenin Kohászati Művekből; Ismerkedés, barátkozás a sisakkal; Ljuba, a partizán komisszár; Hős vietnámi lányok a munkásőrök lövészetén; A szakaszélet jelentős fórumai; A mindig időszerű Lenin; Jó barát az életmentő ásó; A szolgálat tart fiatalon, és más hasonlók. Hát, nem irigyeljük, akinek ezeket mind végig kellett olvasnia. Mondjuk az tény, hogy a későbbi számokban a magazin próbált valamelyest nyitni a fiatalok felé, 1989. szeptemberében, a diktatúra végóráiban például hosszú, kétoldalas cikket közölt Sid Viciousről és Nancy Spungenről, amelynek hatására bizonyára számos Sex Pistols-rajongó lépett be a szervezetbe.
Az újság legjobb részei alighanem a címlapok voltak. Főleg a nyolcvanas évek címlaptermése érdemes a figyelemre, a szerkesztők ugyanis ekkoriban már színes fotókat használtak, és nem féltek bátran kísérletezni sem, szóval számos furcsa, meghökkentő vagy mai szemmel nézve egyenesen bizarr kompozíció született ekkoriban.
Az alábbi kép, a Lenin-címlapos Munkásőr magazinnal, a puhadobozos szocialista cigivel és az üres kávéspoharakkal olyan tökéletesen megragadja a munkásőrség esszenciáját, ahogyan egy hősi pózban feszítő, gépfegyveres munkásőr portréja sem lett volna képes:
Igen, ez a fotó egy létező újság létező címlapján szerepelt 1983-ban:
Jelentkezzen, akinek az jut eszébe erről a képről, hogy „Jó itt a táborban!”, és nem az, hogy „Hova-hova, fiatalember? Azonnal mutassa a papírjait!”
Fontos elvtársak fontoskodnak:
A hatvanas évekbeli pszichedélia és a hanyatló szocializmus találkozása; amúgy ez egy tök jó grafika:
A manapság igen népszerű Fully Automated Luxury Gay Space Communism mém egy korai verziója:
Nehéz ennél esztétikusabb, csábítóbb és vásárlásra ingerlőbb címlapot elképzelni. Valószínűleg gyorsan elkapkodták az újságosnál:
Meglepő, de a Munkásőr magazin valamiért sokáig ódzkodott attól, hogy bombázó munkásőrnőket tegyen a borítóra. Bezzeg 1986-ban már kettő is volt:
Nem nagyon tudunk mit hozzáfűzni. Van olyan szempontrendszer, amely szerint ez a Világ Legjobb Címlapja:
A munkásőrség jól láthatóan megérkezett a neonfényes synthwave-korszakba:
Ez a gyerek meg talán szívesebben lett volna még egy ideig elveszve:
