Tegyük fel, hogy atlétikus testalkatú, magabiztos, fiatal férfi vagy. (Tudom, kizárt, hogy ez egyszerre bárkire is igaz legyen, nálam legalábbis csak az egyik stimmel, de tegyük fel.) Képzeld azt, hogy békésen gyúrogatsz a konditeremben, a szemed sarkából felmérve a választékot. Nehéz dolgod nincs, hiszen kizárólag fiatal, influenszertestű nők edzenek melletted, feltűnően közel hozzád. Kiszemeled az egyiket és felteszed az ebben a helyzetben feltehető egyetlen adekvát kérdést:
Bocs, a súlyokat még sokáig használod?
„Még egy szett, miért, kellene?” – válaszolja a lány megilletődve, mire te magabiztosan rávágod: „Nem, csak érdeklődtem.” A válasz zavart heherészés, nem számít: a legfontosabb, a kapcsolatfelvétel megvolt. A kérdés: mit lépsz most? Nálad van a labda és azonnal vissza kell dobnod, ha eredményeket akarsz, ezt fiatal, atlétikus testalkatú, magabiztos férfiként pontosan tudod. Szerencsére kreatívnak sem kell lenned, hiszen készen kapott opciókból választhatsz, ezek pedig a következők:
- Megkérdezed, milyen zenét szeret.
- Dumálsz vele egy kicsit az edzésről, megkérdezed, hogy hívják.
- Megmondod neki, hogy bitang jó teste van és randira hívod.
- Megtanítod neki a helyes mozdulatokat, úgy, hogy közben a fenekéhez dörgölőzöl.
- Megvárod, amíg végez, és utána mész a női öltözőbe.
Igen, ezek a lehetőségek. Nem, nincs „egyéb, éspedig: …” rubrika. Szerencsére mindegyiket kipróbálhatod büntetlenül, és megnézheted, melyik vezet eredményre (értsd: jól megérdemelt kufirc, lehetőleg már az öltözőben). És ez a játék (legyen meg a címe is: Super Seducer 3) még csak nem is valami extrém példája a randiszimulátorok műfajának, hanem egy teljesen átlagos darabja, legalábbis, ami az amerikai piacot illeti. (A japán szokás szerint más tészta.) Erre utal a címben szereplő szám is: igen, ebből még kettő van.
A harmadik rész pár hete a hírekben jött szembe, botrány kerekedett ugyanis a megjelenéséből. Nem a borzalmas szexizmus miatt, hanem azért, mert ez már a mindenféle szemetet lazán átengedő Steam online játékboltnak is sok volt, szexuális tartalom miatt letiltották a játékot, így az nem is kapható a világ legnagyobb internetes szoftverboltjában. Amikor szembejött egy erről szóló cikk, úgy éreztem, azonnal ki kell próbálnom, természetesen szigorúan a videojáték-ipar iránt érdeklődő újságíró szemével, óvatosan, gumikesztyűben hozzáérve.
Kiderült, hogy az egész inkább egy interaktív film, mint videojáték, egy harmadvonalbeli tévésorozat szintjén leforgatva, amelyben az (állítólag) neves csajozóművész (pick up artist, azaz PUA, ahogy ebben a, hogy is mondjam, szubkultúrában hivatkoznak magukra), Richard La Ruina önmagát alakítva mutatja meg, hogyan kell ellentmondást nem tűrően rávenni a szexre idegen nőket, lehetőleg úgy, hogy még éppen meglegyen a közös beleegyezés. A „játékosnak” legfeljebb a fentiekhez hasonló döntéseket kell hoznia, La Ruina szerencsére megáll és elmagyarázza, ha rossz opciót választunk, hogy hol rontottuk el, és tippeket is ad, hogy hogyan tovább. A fenti példánál maradva: természetesen rossz ötlet, ha követjük a nőt az öltözőbe, de nem azért, mert ez már konkrétan zaklatás, hanem azért, mert kontraproduktív ajtóstul rontani a házba. A stílusos flörtölést ugyanis nem ússzuk meg, ha csak simán rárontunk, miközben éppen átöltözik, abból „sajnos” nem lesz szex.
Kiderült még az is, hogy szex ugyan tényleg van a Super Seducer 3-ban, de inkább enervált softcore képsorok ezek, mint igazi tizennyolcpluszos tartalom, az tehát, hogy a Steam erre hivatkozva tiltotta, már csak azért is álszent, mert ugyanott, pár kattintással odébb elérhető például az egészen széles VR-pornó választék. (Ezt is csak egy haverom mesélte, én sokkal okosabb dolgokra használom a virtuálisvalóság-szemüvegem.) Inkább az állhatott a döntés hátterében, hogy 2021-ben erkölcsileg vállalhatatlan egy ilyen nőfelszedő-szimulátor, csak ezt valamiért nem akarták kimondani.
Azért is szomorú, hogy sokan (alighanem az olvasók nagy része is) egy ilyen béna játék kapcsán találkozott a randiszimulátorok bizarr világával, mert a műfaj az esetek többségében sokkal többről szól. Persze, papíron nagyon csúnyának tűnik a képlet: a játékos, aki jó eséllyel fiatal fiú, bekerül valahová (új suli, új család, középkori vár, esetleg kigyúrt férfiak uralta fantasy falucska – a folytatást mindenki el tudja képzelni), hogy ott meghódítson egy vagy több, általában mangastílusban megrajzolt kiszemeltet. Erre mindjárt visszatérünk.
Bár szakértő nem vagyok, érintettként, saját élmények alapján biztosan állítom: önmagában nincs semmi baj azzal, ha te, vagy a legalább 16-17 éves gyereked a számítógép vagy a konzol előtt ülve próbál felszedni egy virtuális partnert. Ezek a játékok ugyanis ritkán szólnak csak a szexről, sőt, a jobbak arról szólnak a legkevésbé, inkább történetet mesélnek, sokszor egészen szépen és érzékenyen. Annyira, hogy az elmúlt évtizedek nagyobb szerepjátékai, amelyeket tényleg mindenki kipróbált, akit egy kicsit is érdekelnek a videojátékok, mind adtak lehetőséget arra is, hogy a szembe jövő, vagy a játékos csapatába beszálló karaktereket, izé, közelebbről is megismerjük. Ilyen volt a Witcher 3, a Fallout-sorozat, vagy a pár hónapja megjelent Cyberpunk 2077, de a legmesszebb a legendás BioWare fejlesztőcsapat ment: Mass Effect című sci-fi sorozatukban megoldották, hogy
a játékos bárkivel összejöhessen nemre, korra és fajra való tekintet nélkül.
Azaz két világmegmentő küldetés között mindig jutott egy kis idő arra, hogy egy-egy szereplővel flörtölj, vagy akár egészen mély kapcsolatot alakíts ki, akkor is, ha az illető ugyanolyan nemű, mint te, esetleg nincs neme (mert például rovarszerű űrlény), vagy esetleg android. A fejlesztők ezzel félig-meddig akaratlanul az LMBTQ-jogok élharcosává avanzsáltak, legalábbis a gamerek körében, hiszen teljesen mindegy volt, kivel (kikkel) és milyen mélységben jött össze a játék irányítható főhőse, a többieknek erről egy rossz szavuk nem volt, még a szemöldöküket sem ráncolták a liberális-progresszív homoerotikus ember-android viszony láttán, teljesen természetes volt az egész.
Más kérdés, hogy kis híján hazavágta az egészet az a pár szexjelenet, amely a sikeres flörtölés és/vagy lelkizés végén várt a játékosra: a technológia egyszerűen nem tartott (és azóta sem tart) ott, hogy anatómiailag hiteles hancúrozást produkáljanak a 3D-s karakterek, ott meg pláne, hogy még az érzelmeket és a szenvedélyt is közvetítsék.
Ezek a részek így inkább olyanok, mint amikor egy Barbie-gyűjtemény tulajdonosának tízéves bátyja levetkőzteti a babákat és azokat pózba hajtogatva velük aktust imitál. Hagyjuk is.
Térjünk rá arra a népre, amely valóban érti, miről szól (kellene, hogy szóljon) a randiszimulátor, és nagy műgonddal képes is megvalósítani a legelmebetegebb ötleteket is. Természetesen a japánokról van szó; náluk akkora hagyománya van a műfajnak, hogy még Super Mario is eltörpül mellette. A klasszikus japán randiszimulátor inkább illusztrált, interaktív „romantikus” regény, mint valódi szabadságot nyújtó videojáték, de éppen emiatt képesek a legvadabb történeteket is követhetően és szórakoztatóan elmesélni. Sokat elmond, hogy az utóbbi évek legjobb és legsikeresebb randiszimulátora
egy iskolában játszódik, ahova csak madarak járnak, főhőse az egyetlen ember a Földön, ebben a nehéz helyzetben kell megtalálnia igaz szerelmét.
A Hatoful Boyfriendben még csak nem is az a legfurcsább, hogy az ember (a játékos) galambokkal flörtöl, hanem az, hogy egy idő után mennyire természetes lesz mindez, hála a szerteágazó sztorinak és annak, hogy a madarak egész egyszerűen tök érdekes arcok, akikkel jó beszélgetni. Jó szívvel ajánljuk ezt az éppen tíz évvel ezelőtt megjelent gyöngyszemet minden, a téma iránt érdeklődő (azaz az összes) játékosnak.
A műfajban kiemelkedő alkotás még a PacaPlus, amely a műfaji kereteket szigorúan értelmezve nem is igazi randiszimulátor, a történet ott kezdődik ugyanis, ahol a többi játék véget ér: a főhős boldog életet és szerelme mellett. Igen ám, de mi történik, ha a nő, akivel összekötötte az életét, hirtelen alpakává változik? Nem elírás, tényleg ez történik: a fiú arra ébred, hogy szerelme egy alpaka. Hogy még furcsább legyen a kafkai fordulat, ezt senki más nem veszi észre, csak a fiú. (Vagy mindenki úgy tesz, mintha nem venné észre.) Az abszurd helyzetek közt lavírozva a játékosnak ki kell nyomoznia, mi történhetett, miközben (és ez a fontosabb) megtanulja így, alpakatestben is szeretni szíve választottját. A történet amilyen elmebeteg, olyan megható: pont annyira szól az elfogadásról, az alkalmazkodásról és a hűségről, mint arról, hogy hogyan menedzseli hegedűművész-karrierjét vagy vesz részt magasugró versenyen egy alpaka.
Igen, ez egy létező videojáték (forrás: Sekai Project)
Van az a mondás, hogy minden kulturális terméknek, amely valaha megszületett, egész biztosan van pornóváltozata. Hasonló a logika a randiszimulátorok piacán: bármilyen őrültség is jut eszedbe, biztosan megcsinálta már valaki. Villámrandi-szimulátor, csak éppen szellemekkel? Erre tessék! Randizás dinoszaurusszal? Mutatom is! Egy játék, ami semmi másról nem szól azon kívül, hogy össze lehet jönni Sanders ezredessel, a KFC alapítójával? Annyira valódi, hogy maga az étteremlánc adta ki az ukázt, hogy legyen egy ilyen!
Két éve jelent meg a The Game: The Game című, Angela Washko videoművész által fejlesztett játék, amelynek már a címéből is érződik, hogy rendkívül meta. Tényleg az: a Super Seducer-féle randiszimulátorok alapképletét (férfiak hajtanak kőkeményen nőkre) kifordítva és horror elemekkel nyakon öntve a PUA-k módszereit mutatják be – csak éppen a nő szemszögéből. Ettől a puszta ténytől önmagában rendkívül nyomasztó lesz a játék, a kellemetlen grafikának és zenének hála pedig egyenesen horrorisztikus. A feladat: a megfelelő reakciókkal (vagy azok hiányával) kikerülni a kíméletlenül nyomuló férfiak manővereit, ha kell, menekülőre fogva. Egyáltalán nem könnyű, az igazi PUA ugyanis nem ért abból, hogy „bocs, nem vagy az esetem”, esetleg „bocs, van barátom”. Az igazi PUA nem kér, hanem parancsol, kérdés nélkül fogja meg a kezed (derekad, feneked), és ha ellenkezel, megvannak a módszerei, hogy elhitesse veled: csak kéreted magad, nem tudsz élni, és különben is tiszta hülye vagy, hogy kihagynál egy ilyen lehetőséget, mint ő. Fajsúlyos, a legkevésbé sem szórakoztató, a maga módján azonban nagyon fontos, feminista kiáltványnak is beillő alkotás.
The Game: The Game (gameplay video) from Angela Washko on Vimeo.
A randiszimulátorokat persze kemény kritikák érik jobbról-balról, néha (például a Super Seducer-szerű borzadályok kapcsán) jogosan, de általában alaptalanul. A laikusok fő baja az a feltételezés, hogy
aki ilyesmivel játszik, az nyilván a saját nyomorát kompenzálja: ha már a való életben képtelen összejönni bárkivel, a számítógép előtt ülve igyekszik pótolni az igazi emberi kapcsolatokat.
Azok azonban, akik az ilyen agyament, de pont nem toxikus (tehát jó eséllyel japán) játékokkal játszanak, mind arról számolnak be, hogy ezeknek hála csak jobb lett a valódi szociális életük, rosszabb semmiképp. Egy érett személyiséggel megáldott (majdnem) felnőtt férfi nőkről és az emberi kapcsolatokról alkotott elképzeléseit pedig egyáltalán nem torzítják a randiszimulátorok. Volt például, aki ezeknek hála tanult meg japánul.
Úgyhogy, kedves szülők, ha a gyerek bezárja az ajtót, nem biztos, hogy pornót néz, lehet, hogy rovarszerű földönkívüliekkel, dinoszauruszokkal, szellemekkel vagy éppen egy alpakával flörtöl félszegen. Nem állítom, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, így beszélgetni sem kell róla, azt viszont igen, hogy randiszimulátorral játszani sokkal kevésbé káros, mint a pornó.
