Lehet, hogy nem a magánéletemhez való jogomat sérti, ki tudja, nem vagyok jogász, csak azt érzem, hogy már megint olyan mélyen akarnak belenyúlni az életembe odaföntről, amilyen mélyen csak nekem szabadna hozzáférnem. Hogy jön ahhoz bárki, hogy a családi életünk alapos ismerete nélkül ilyen szinten beleszóljon abba, hogy én kinek adom a pénzem? A leadózott, tiszta pénzem, amiért hetente 60 órát dolgozom, és amit azért hajtok, hogy a gyerekeimnek legyen rendes jövője. Még így sem lehetek biztos benne, hogy sikerül őket majd támogatnom annyira, hogy összejöjjön egy lakás mindegyiknek, hogy egyetemet fizessek, hogy segítsem őket, amikor gyerekük születik, és beszálljak a pelenka árába.
Azt sem tudom, hogy hozom össze, hogy addig, napi szinten mindenük meglegyen.
Szerintem nem én vagyok egyedül olyan szülő ebben az országban, akinek fejtörést okoz egy nyári tábor vagy az, ha hirtelen elszakad a gyerek cipője és újat kell venni. Anyagi szempontból most gyereket nevelni olyan, mint kötéltáncot járni: egy váratlan kiadás simán felborítja a rendszert, és máris hozzá kell nyúlni az aranytartalékhoz, azaz rögtön zuhanunk a mélybe. Ha egyáltalán van félretéve tartalék, mert már ez is lassan lehetetlen küldetésnek tűnik, amit a pénzügyi zsonglőrök javasolnak, hogy legyen elkülönítve mindig 3-6 havi fizetés. Hogyan, miből, mikor hó végén rengetegen élnek ürességtől kongó pénztárcával? Egész egyszerűen nem életszerű, hogy a mai magyar családok a fizetésük 30-50 százalékát majd oda tudják adni kötelező jelleggel a szüleiknek.
Nyilvánvaló, hogy fontos segíteni a szüleinket. Legalábbis az olyan szülőket, akik hozzátettek az életünkhöz, nem csak elvettek. Ne felejtsük azért el, hogy ez is nagy dilemma ebben a kérdésben az anyagiakon túl, hogy milyen sok olyan ember él, akinek a szülei maximum annyit jót tettek vele, hogy megszülték. Azon túl pedig kapott verést, bántalmazást, lelki terrort, megaláztatást gyerekkorában annyit, hogy alig tudta összerakni saját magát felnőttként. Az ilyen szülők tényleg beperelhetik majd a saját áldozataikat – gyerekeiket –, hogy pénzt csikarjanak ki belőlük? És ennek tényleg tapsolni fog a bíróság? A rendes családokban ugyanis az természetes, hogy támogatjuk a szülőket. Ott nem kell törvényileg nyomást gyakorolni, mert szeretjük anyánkat-apánkat, nem akarjuk, hogy éhen haljon a nyugdíjából.
De miért is hal éhen a nyugdíjából? Ez az egész perelgetősdi, ez a “gyerek tartsa el a szülőt” semmi mást nem jelent, csak azt, hogy az állam nem akar elég nyugdíjat fizetni, nem akar felelősséget vállalni a nyugdíjasokért. Onnantól kezdve, hogy ez életbe lép, már nem szólhat senki a kevés nyugdíj miatt, hiszen már nem az állam feladata, hanem a gyereké, hogy életben maradjon a nyugdíjas. Pedig az a nyugdíjas ember az államnak adózott, az államnak fizette a nyugdíjhoz szükséges súlyos összegeket 50 éven keresztül, hogy aztán öregségére visszakapjon belőle. Nem a gyerekeinek adta zsebpénznek és nem a gyerekeire költötte.
De itt a nyugdíjhoz úgy állnak hozzá, mintha valami segély lenne, pedig a nyugdíjasok nem a társadalom élősködői, hanem leszolgálták az éveiket, amiért nyugdíj jár.
Olyan, mintha az állam onnantól kezdve, hogy nem aktív kereső az ember, már nem érezné a saját állampolgárának. Nem hajt hasznot, csak viszi a pénzt. Vigye hát el a gyerekeinek a pénzét. Szívük szerint valószínűleg a nyugdíjkorhatárt elért embereket inkább kiküldenék a sivatagba meghalni. Az a szerencsénk, hogy nincs sivatagunk.
Nem arról van szó, hogy sajnálnám a szüleimtől a pénzt és hagynám őket éhezni, ha olyan lenne a helyzet. A híd alá sem küldeném őket. De ez legyen az én döntésem, ne egy bíróságé. Ennek az egésznek a gyerekek látják majd kárát. A felső tízezren kívül ugyanis nem nagyon van olyan család, aki megengedhetné magának, hogy eltartsa a gyerekeit – akiket szüljünk sorra, mert fogy a magyar –, és közben eltartsa a szüleit is. A gyerekeink jövőjének tesznek ezzel keresztbe, mert nincs annyi pénze egy átlagos családnak, hogy így szétossza a család minden tagja között kötelezően. Ha pedig választani kell szülőként, akkor egyértelmű, hogy elsők a gyerekek, nekik kell első körben mindent biztosítani, és utána jön minden más. Hogy lehet, hogy ez nem egyértelmű a döntéshozók előtt?
Persze igazából tudom, hogy ez miért nem egyértelmű számukra. Azért, mert halványlila gőzük sincs, hogy mennyiből él ma egy család Magyarországon, mert nekik számolatlanul folyik a pénz a zsebükből. Nekik nem számít 5000 vagy 100 000 forint, mert teljesen más léptékkel mérik a pénzt. Elrugaszkodtak a valóságtól már annyira, hogy nem értik, mit hisztizik az egyszeri magyar anya azon, ha a kifli hirtelen 25 forint lesz, és miért lázad a kisnyugdíjas, amikor a liszt ára felmegy öt forinttal. Fogalmuk sincs, mennyibe kerül egy liter tej és mennyi az ebéd a menzán.
Nem értik ezért azt sem, hogy milyen teljesíthetetlen elvárást pakolnának rá a családokra ezzel a törvénymódosítással. Hogy választani kell majd a gyerekeink jövője és a szüleink között, attól tartva, hogy ha a gyerekeinket vesszük előre a fontossági sorrendben, akkor bíróság előtt végezhetjük. Egyszerűen azt az esélyt veszik el tőlünk, hogy becsülettel, lelkiismeretesen fel tudjuk nevelni a gyerekeinket. Végtelenül szomorú, és szembemegy minden olyan morális családi értékkel, amivel pont a döntéshozók dobálóznak.
Tudj meg többet a szülőtartásról:
- Kötelező szülőtartás: “Csak fokozza az országban uralkodó rossz közérzetet”
- El kellene tartanom az apámat?
- El kell tartanom a szüleimet, ha rászorulnak, de nem érdemlik meg?
