„Leültem, elővettem a kézigránátot, kibiztosítottam, hogy akkor tárgyaljunk”

Pitiáner munkahelyi szarkaként kezdte, profi autótolvajként folytatta, az első előzetese után pedig az éjszakai élet legsúlyosabb arcaival ült egy asztalnál, „Zolit kerüljétek, tiszta őrült”, mondták róla a veterán bűnözők is. Bolya Zoltán végignézte és -asszisztálta a kilencvenes évek budapesti alvilágának tündöklését, a bukását viszont már nem várta meg: szent ugyan, mint mondja, nem lett, de azért többé-kevésbé jó útra tért. Ököljog! címen megírta az életét, ki is adták, a sikerlisták élére is került, nekünk pedig elmondta, hogy lett 56 centis a bicepsze, hogyan ment kézigránáttal tárgyalni, hogyan nem ültették le száz dologért, amit elkövetett, és hogyan ültették le egyért, amit nem követett el. Szteroidba mártott nagymonológ.

Neményi Márton

2021. Október 22.

Pedig normális családban nőttem fel, a szüleim fiatalon házasodtak össze, és egészen a halálukig együtt éltek. Apám maszek szobafestő volt, reggeltől estig dolgozott, sokszor hétvégén is, hogy jó életünk lehessen. Bár a szeretetét nem tudta úgy kimutatni, de a családnak élt. Kemény ember volt, mert kemény világba született, nem is lehetett tőle elvárni, hogy cuki apuka legyen belőle. Eleve más volt a világ. Ha valamelyikünk szemtelen volt, néha elcsattant egy-egy pofon. A mai világban már azt mondják erre, micsoda brutális szülők! Pedig csak tiszteletet tanultunk.

Világéletemben rettenetesen szabadelvű voltam. Nem voltam igazán rossz tanuló, csak már akkor sem bírtam a kötöttségeket. Néha nem a suliba mentem, inkább mellé, annyira utáltam. Két osztályt végeztem a szakmunkásképzőben, nem vagyok büszke rá, de sosem éreztem az iskola hiányát. Később elhelyezkedtem egy vagyonvédelmi cégnél, ahol az egyik idősebb kolléga belevitt egy lopássorozatba. ’89-ben járunk, én mint biztonsági őr 25 ezer forintot kerestem. Ez akkoriban igen jó fizetésnek számított. Onnantól kezdve, hogy a kolléga megkeresett az ötlettel, napi szinten kerestem 30-40 ezer forintot, és ezt még fokozni is lehetett, a legtöbb lóvé, amit szakítottam egy nap alatt, százhúszezer volt. Nyugati autóm volt, a munkahelyre persze egy Ladával jártam, direkt nyomi ruhákban. A régi rendszerben bevett szokás volt, hogy az emberek a munkahelyükről elemelnek ezt-azt, ezen senki nem akadt fenn, a buszosoknak is kék autójuk volt, a postásoknak meg zöld. Innen nem volt megállás. Mikor megszűnt a munkahely, már egyenes út vezetett bűnbe. Időközben, 1990-ben megszületett a nagyobbik lányom. A könyvet eredetileg neki szántam. Vallomás, beismerés.

Mikor véget ért a néhány hónap dolce vita, elkövettem az első igazi baromságot. Annyira megszoktam a sok pénzt, hogy kizártnak tartottam, hogy ismét pár tízezerért járjak dolgozni. Megkerestem egy gyerekkori haveromat, akiről tudtam, hogy volt valami zűrös rendőrségi ügye, hogy találjunk ki valamit. Összehozott egy újpalotai autótolvajjal, akinek a társa lettem.

Elhoztunk néhány autót, majd egy butikbetörésben is részt vettem, persze kezdő voltam, ott maradt a tenyérnyomom az üvegfalon, mindenkin kesztyű volt, csak rajtam nem.

’92 júniusában le is tartóztattak, szeptemberig előzetesben voltam, nem volt vidám történet, egy szabadelvű srácnak nem éppen felemelő, ha becsukják egy nyolc négyzetméteres zárkába. Hogy meg nem javultam, az biztos. Amikor szabadultam, ott folytattam mindent, ahol abbahagytam.

Fotó: Neményi Márton

Elkezdődött ez a demokrácia is, semmi sem volt a helyén, jogai már voltak az embereknek, törvényeik még nem nagyon. Nagyjából itt kezdődött az igazi pályafutásom bűnözőként. Komoly autótolvaj lettem. Nem számoltam, de biztosan száz fölött van az elhozott kocsik száma. Persze nem maradhatott el a lebukás. Két és fél évig köröztek, közben hamis papírokkal kimentem Franciaországba, idegenlégiós akartam lenni. Kalandos út volt. Végül ’95-ben akció közben fogott el a rendőrség, éppen a Széchenyi fürdőnél akartunk ellopni egy autót, amikor tetten értek.

Nagyon nagy szerencsém volt, hogy elfogtak. Akkoriban ismerkedtem meg két zűrös fazonnal, az egyiket Tenkesnek hívták, 170 centi magas, 120 kilós, szarrá gyúrt arc volt, emberölésért ült tizennyolc évet, amikor hazaengedték EVSZ-re (Enyhébb Végrehajtási Szabályok – a szerk.), de vissza már nem ment, nemzetközi körözés volt ellene. A másik egy szerb srác, jugoszláviai háborús bűnök miatt keresték. Ők nagyban gondolkodtak, éles fegyverrel járkáltak, gyilkosok voltak. Kitalálták, hogy raboljuk ki a budaörsi takarékbankot. Megtettük az előkészületeket is, felmértünk a menekülési útvonalakat, csak egy lopott autó kellett volna az elkövetéshez. Sosem fogtak el akció közben, csak akkor, ott, a Széchenyinél. Ott feküdtünk kiterítve a Gundel előtt a haverjaimmal fényes nappal – mindig nappal jártunk autót lopni, úgy kevésbé feltűnő –, egy évet ültem előzetesben.

Hál’ istennek, hogy akkor, ott voltak azok a rendőrök… Onnan már nem lett volna vissza út a normális életbe.

Nem egészen egy év előzetes letartóztatás következett. Minimálisan sem tört meg, ekkorra már kemény bűnözőnek számítottam. Rendszeresen edzettem a börtönben is, ekkor már százhúsz kiló voltam, a bicepszem bőven ötven centi felett. ’96 januárjában szabadultam.

Aztán bekerültem az igazi éjszakába. A srácokkal vállaltunk pénzbehajtásokat, diszkókban portáztunk, ilyenek, de különösebb ismertségem még nem volt. Tudták, ki vagyok, és hogy sok mindent bevállalok, nem vagyok ijedős típus. Egyszer betámadtunk egy budafoki autótolvaj társaságot, kiderült, hogy egy ismert arc védi őket. Hamarosan érkezett is a telefon, berendeltek magukhoz. Komoly társaság volt, rendőri, politikai háttérrel. Ha nem megyek oda, gyávának gondolnak, ha csapattal megyek se megoldás, mert erősebbek voltak nálunk. Jött egy ötlet: faterom mindenféle szirszart gyűjtögetett, és volt egy gyakorló kézigránátja. Jobb híján magamhoz vettem. A megbeszélt időpontban egyedül érkeztem, egy nagyobb társaság várt rám. Az egyik bokszban ült a főnökük, körülötte a slepp.

Leültem velük szemben, majd a kabátzsebemből elővettem apám (használhatatlan) kézigránátját, kibiztosítottam, hogy akkor tárgyaljunk, mindenki beszart, senki nem mert mozdulni, nem ilyen beszélgetésre számítottak. Csak ültek ott, hogy ki ez a bolond, aki egy gránáttal jön tárgyalni. Egy hajszálon múlt.

Megállapodtunk, hogy én békén hagyom a srácokat, akiket véd, cserébe segít nekem, ha problémám adódik. Nem kértem a segítségből. Én már akkor tudtam, főnök akarok lenni és az is leszek, ezt pedig csak saját magamnak járhatom ki.

Később megismerkedtem az éjszaka igazi főszereplőivel. Volt, akivel jó, volt, akivel rosszabb volt a viszonyom, de mivel a tiszteletet mindig megadtam, viszonylag kevés konfliktusom volt. Ezekben az időkben már hatalmas darab voltam, százharminc kiló körül, ötvenhat centis karokkal. Mindig lobbanékony természetű voltam, de a szteroidoktól, amit a gyúráshoz használtam, szabályosan veszélyessé váltam. Évek múltán is hallok vissza sztorikat, hogy milyen legendák keringtek rólam. Ezeken csak mosolygok, de tényleg elég durva arc lehettem.

A pénz? Elszórtam. Mint mindenki ebben a világban. Senkinek sem volt különösebb tartaléka. Az autóm annyiba került, mint egy lakás. Fogyasztott húsz litert, de leszartam. Jó cuccokban jártam, komoly éttermekben ettem mindennap. A vastag aranyláncok ára, amiket hordtam, még most is jól jönne. És én nem terveztem ebből az életből kiszállni. Meggyőződésem volt, hogy ez az én életem, az utam, eszembe sem jutott, hogy másképp is lehetne. ’98 környékén enyém lett a ráckevei Ciklon diszkó. Egy alvilági csapattól elvettem a Garay téri piacot, onnantól azt is én védtem. Kicsivel később megkeresett egy haverom, hogy van egy kis zűr a Római parti éttermek körül, egy gusztustalanul viselkedő társaságot kéne helyrerakni. Elintéztem, nyugalom lett, onnantól tizennyolc évig őriztem a partot is. Hivatalosan, számlával, céggel, alkalmazottakkal. Hamarosan két telephely őrzését is megszereztem az Egistől, azt is vittem tizenhat éven át. Ekkora már több mint harminc embernek adtam legális fizetést.

Forrás: Ulpius Ház

A háttérre továbbra is szükségem volt. Hogy valaki erős, itt már semmit nem számított, meg kellett védenem a diszkót és az érdekeimet. Ha segítség kellett, elég volt egy telefon, és ott termett 80-100 ember, de nagyjából minden ismertebb alvilági emberhez volt kapcsolatom. Mindeközben pedig hivatalosan, legálisan kerestem annyi pénzt, amennyit korábban még simliskedve sem sikerült. Nem voltam kőhülye, rájöttem, hogy nekem a bűnözésre semmi szükségem.

Nem én találtam meg a normális életet, a normális élet talált meg engem.

Nem lettem szent, azóta se vagyok az, de már nem voltam rákényszerítve, hogy hülyeségeket csináljak.

Az emberi baromság persze megint győzött. 2001 nyara. Az egyik haverom szülinapját tartottuk. Az ünnepelt poénkodva átszólt valamit egy srácnak egy másik társaságban. Ő vette is a viccet, de a haverja nem. Én nem szóltam bele, egészen addig, amíg a barátomat meg nem ütötték. Jókora verekedés alakult ki, ennek az lett a vége, hogy a srác meg lett szúrva. Életveszélyt okozó testi sértés miatt kerültem két hónapra vizsgálati fogságba. Megúsztam. Végül hatvan nap közmunkára ítéltek, amiből ötvenkilencet már letöltöttem az előzetesben. Egyetlen napra kellett mennem homokot lapátolni egy külvárosi óvodába.

Miután kiengedtek, kiderült, hogy a menyasszonyom megcsalt, ráadásul egy ismerőssel. Eléggé zokon vettem, el is akartam verni a fickót. Gyúrós csávó volt, egy edzőtermet üzemeltetett, de habitusra, termetre közel se állt hozzám. Összeszarta magát azonnal, amikor találkoztunk. Elismerte, hogy hibázott, tisztel is engem, szeretné lerendezni, és egyébként a csaj azt mondta neki, hogy mi már nem vagyunk együtt, így becsapta őt.

Ment a szarakodás, mondtam neki, hogy nem valami strici vagyok, akit ki lehet fizetni, de annyira erősködött, végül mutattam az ujjaimmal, hogy kettő, mármint millió.

Kért egy kis haladékot, dobta a csajt – természetesen én is – majd visszajött egymillióval. Én akkor már röhögtem az egészen, nem is érdekelt semmi, sem a fennmaradt pénz, se a volt nőm. Nem is hívtam utána soha többet. Nagyjából egy héttel később felhívott a srác, hogy nem tud ilyen rettegésben élni, összeszedett még ötszázezret, odaadná. Azonnal tudtam, hogy a rendőrséghez fordult. Végig kontrolláltam a beszélgetést, értetlenkedtem, bizonyíték nélkül maradtak.

Hazamentem, éppen öltöztem át este kilenc körül, amikor megszólalt a hangosbeszélő, „terrorelhárítás, Pest megyei rendőrség, körbevettük a házat”, meg ilyenek, villogott minden, hirtelen ötven kommandós volt a ház körül. Kamerával felvették, ahogy egy szál nadrágban térdepeltetnek a hóban, benne is voltam a híradóban azzal, hogy „elfogták a zsarolóbanda fejét”. Az iratokban folyamatosan: „Bolya Zoltán és társai” ellen ment az eljárás „életveszélyes fenyegetéssel elkövetett zsarolás és más bűncselekmények” miatt. A szépséghiba csak ott volt, hogy az ügyben soha, senki mást nem gyanúsítottak meg rajtam kívül, így társaim sem lehettek, illetve semmi más ügyet nem vizsgáltak ezen kívül, így más bűncselekmények sem voltak valósan feltüntetve. Minél nagyobb feneket akartak az ügyemnek keríteni, szerettek volna sok évre kivonni a forgalomból.

Utólag kiderült, hogy az egyik haverja beszaratta a srácot, akivel megcsalt a nőm, és elment a rendőrségre. Mikor vázolta a jövetele okát, mondták neki, hogy azzal, hogy ő kínált, és adott pénzt nekem, én nem követtem el bűncselekményt. Mégis kapóra jött nekik ez a bejelentés: gondolták, végre eltakaríthatnak. Megírtak egy vallomást, miszerint én életveszélyesen megfenyegettem őt. Elmondta ugyan, hogy nem ez történt, de mondták neki, hogy ha nem írja alá, nem tudnak segíteni. Aláírta. Újra előzetes, tizennégy hónap. Az egyik ismert alvilági főnökkel ültünk együtt, ő segített a kinti kapcsolatai révén megtalálni az ügyvédet, aki segített nekem.

Az ügyvéd áthívott az irodájába, felvette az egymillió forintot, majd azt mondta, most barátként beszél hozzám, nem ügyvédként: ha ezt a Pest megyei bíróságon tárgyalták volna, nincs az a jogász, aki engem kihoz, hiszen már itt, Gödöllőn is arról szólt minden, hogy engem valahogy eltüntessenek a színről. Innentől kezdve bármilyen bűncselekménnyel elkapnak, minimum tíz évvel számolhatok. Megfogadtam a tanácsát.

Fotó: Neményi Márton

Mielőtt bekerültem, megismerkedtem a későbbi feleségemmel, aki tisztességesen kitartott mellettem végig az előzetesben töltött idő alatt. Bár sosem szerettem szerelemből, de becsületből, 2003 júliusában feleségül vettem, megszületett a kisebbik lányom. Tizenhat évig voltunk házasok. Nem volt viharos kapcsolat, volt, ami működött köztünk, és volt, ami nem… Így lassan két és fél éve külön költöztem, és azóta boldog párkapcsolatban élek. Sajnos a nagylányom elég messzire házasodott, náluk már megszületett az unokám. A kisebbik lányom tizenhárom éves lesz, de elválaszthatatlanok vagyunk. Jobban kötődik hozzám, mint a saját anyjához.

Hogy most ki vagyok? Nehéz kérdés, talán ez: családapa, nagyapa, építési vállalkozó. Boldog ember. Szent még mindig nem vagyok, de hosszú évek óta nincs ellenem semmilyen eljárás, a régi ügyek elévültek. Már nem számítok közellenségnek a hatóságok előtt. A régiek közül sokan meghaltak, mások teljesen lecsúsztak, pénztelenségben vegetálnak. Mások ülik a hosszas börtönéveiket, nem értették meg, hogy az alvilágnak nincs romantikája.