Újévi fogadalmak

Életemben kétszer voltam személyi edzőnél; az elsővel minden jól alakult, sőt, szinte el sem hittem, hogy megtaláltam Budapest (a világ?) egyetlen hozzám hasonlóan introvertált trénerét, amely szakmáról ugye azt szokták gondolni, hogy kötelező hozzá a haverkodás és a macsó, de azért barátságos farokméregetés, jó esetben átvitt értelemben. Ennek a viszonynak végül egy biciklisbaleset vetett véget, Árpi pedig időközben beszállt a kriptobizniszbe, szóval fél évvel később egy sokkal profibb terem (értsd: nagyobb volt és hangosabban szólt a lakossági trance) edzőjénél folytattam, aki persze hozta a sztereotípiákat. A második órán, amikor már úgy érezte, elég jóban vagyunk, azt mondta: „A legjobb az, amikor Tibivel meg Kicsi Dzsível röhögünk a nyomorultakon, akik lejönnek január harmadikán, hogy akkor ők most új életet kezdenek, persze-persze, mondjuk nekik ilyenkor, mutatunk pár fogást, aztán hagyjuk őket szenvedni, úgyse látjuk őket többet, vagy max még kétszer.” Röhögtem vele, persze, igaz, kissé Hide The Pain Harold-arccal. Az egyik ilyen nyomorult ugyanis én voltam.

No igen, januártól minden más lesz…

Igen, én vagyok az az ember, aki tizenöt éve minden január harmadikáját az edzőteremben kezdi, hogy pár alkalom után abban az évben ne is menjen vissza többet, és aztán a következő január harmadikán elölről kezdje az egészet.

Nem hiszek a számmisztikában és spirituális alkat sem vagyok különösebben, engem aztán nem kell győzködni, hogy a szilveszter és az újév is csak egy olyan nap, mint a többi, akkor sem esem kétségbe, ha közös, éjfélkor ordítva visszaszámlálós lerészegedés sincs. Valamiért mégis úgy alakult, hogy az újévi fogadalom kihagyhatatlan, szent, elkerülhetetlen, olyan nincs, hogy ne legyen. Mármint fogadkozás: annak betartása már egy egészen más kérdés. Más kényszeresen ellenőrzi, bezárta-e az ajtót, vagy háromszor visszaszalad a lakásba, hogy kihúzta-e a vasalót (és aztán ellenőrzi, bezárta-e az ajtót), esetleg a gumicukrokat különíti el szín szerint. Én fogadkozom minden december 31-én, most már legalább húsz éve, ha nem fogadkoznék, akkor alighanem valami szörnyűség történne, minimum zátonyra futna az életem, de lehet, hogy az egész emberiség létével játszanék.

A vicc az, hogy majdnem egész életemben sikerült elhitetnem magammal, hogy ez tényleg a saját érdekemben történik, mármint, hogy így próbálom felszámolni a rossz szokásaimat, a káros szenvedélyeimet, a vélt lustaságomat, hogy legkésőbb tavaszra jobb, izgalmasabb, értékesebb emberként jöjjek ki a fogadkozásból meg ebből az egész „új év, új élet” hülyeségből. Éppen ezért minden évben legkésőbb tavasszal, de inkább január közepén érkezett a keserűség, hogy semmi sem változott, sőt, minden kicsit rosszabb lett: az ember csak hízik, fárad, fásul, szürkül, és nincs az a összeszorított foggal, lila fejjel abszolvált fogadkozás, ami ezen változtatna.

A hasonszőrű, a kellemetlen érzésekkel önmagát sosem szembesítő („most minek rugózzak feleslegesen a múlton, van nekem elég bajom”), a mentális zavarokat és görcsöket a szőnyeg alá seprésre szocializált („nem kell nekem terapeuta, majd azt én tudom”) honfitársaimhoz hasonlóan én is az első karantén alatti, látszólag indokolatlan megzuhanás közepette kezdtem el komolyan gondolkodni, hogy mi bajom, és miért érzem egyre szarabbul magamat, miközben az Instagramon éppen mindenki kockahasat villant és döbbenetes testi-lelki megújuláson megy át. Bár tényleges megoldás még most, lassan két év (te jó ég) után sincs, újévifogadalom-témában véletlenül sikerült jutnom valamire, és meg is mondom, hogy mire. Nem, nem arra, amire már látszólag mindenki rájött: hogy fogadkozni baromság, és abba kéne hagyni. Ellenkezőleg, a két ősigazság, amire ráébredtem, éppen hogy a következő:

• Az újévi fogadalom hasznos és értékes intézmény és ápolandó hagyomány;
• az egészet teljesen rosszul gondoltuk (gondoltam), és ideje új alapokra helyezni.

Eleinte (az első tizenöt évben) ott rontottam el, hogy hatalmas dolgokat kívántam, amelyek ráadásul nem csak teljesíthetetlenek, de azt sem könnyű megfogalmazni, mit jelentenek. Ilyenekre gondolok:

• egészségesebben fogok élni;
• nem eszem szemétkaját;
• igyekszem kiállni magamért;
• megtanulok bánni a pénzzel;
• empatikusabb leszek embertársaimmal.

Azon túl, hogy az egészséges élet és a szemétkaja fogalma évről évre változik, sőt, most már annyi jelentése van, ahány Chrome-lapod van éppen megnyitva, és ezek persze mind ellentmondanak egymásnak (keto? vegán? paleo? bármi, de csak este hatig?), az ilyen fogadalmak már csak azért is betarthatatlanok, mert nem a napi rutint, vagy a konkrét viselkedést érintik, hanem a személyiséget. Azt pedig, mint mostanában rettenetes kudarcok árán megtanultam, nem lehet megváltoztatni, legalább is döntésekkel biztosan nem. Aligha volt bárki az emberiség történetében, aki egy nap úgy kelt fel, hogy „mától jó arc leszek”, és onnantól kezdve jó arc volt. Az olyan hangzatos és pozitívnak tűnő mondatok pedig, mint az „igyekszem kiállni magamért”, valójában önsorsrontó hülyeségek, amelyek megágyaznak a kudarcnak: mégis hogy lenne képes bárki úgy dönteni, hogy elkezd kiállni magáért, ha egyszer sosem tanulta meg, hogy kell azt, sőt azt sem, hogy ez mit jelent és miért fontos? A pénzről nem is beszélve.

Az első szabály tehát, amit (valamikor tíz évvel ezelőtt) bevezettem, az volt, hogy

Nincs tehát több önmérgezés pozitív gondolatokkal, el kell felejtenem stock tájképekre általában Comic Sans Serif betűtípussal applikált motivációs idézeteket mint újévi fogadalmakat.

Jöhetnek tehát a konkrétumok. Például:

• vacsira csak saláta;
• minden nap legalább fél óra mozgás
• havi egy könyv;
• nincs többé binge watching, csak tudatos és igényes sorozat- és filmfogyasztás;
• takarékszámla!

És így tovább. A baj csak az, hogy az élet rövid, így aztán, ha már egyszer összeírtam ezeket és még vagy tíz hasonló kézzel fogható, tehát betartható szabályt, egyszerre is kellett megfogadnom őket, hogy egyetlen koncentrált, jól irányzott döntéssel rakjam helyre az összes neuralgikus ponton a fent említett rövid életemben. Miért ne sikerülne, nem igaz?

Természetesen évről évre csúfos kudarcot vallottam. Öt vagy hat január biztosan az intenzív önostorozásról szólt, hogy „még ennyire sem vagyok képes”. A helyzet azonban az, hogy nem, tényleg nem vagyok képes, és ezzel nincs semmi baj, hiszen ha hihetünk a tudománynak, senki más sem képes. Ezek a fogadalmak ugyanis csak akkor kezdenek működni, tehát akkor mondhatjuk, hogy be is tartjuk őket, ha szokássá válnak, azaz félig-meddig öntudatlanul végezzük őket mint a napi rutin részét. Ez azonban legalább három-négy hétig egy-egy elhatározás esetén is hatalmas erőfeszítést igényel, egy tíz-tizenöt tételes lista esetén tehát megint csak borítékolható a kudarc és az ezzel járó „reménytelen, utolsó szar ember vagyok”-érzés.

Volt egy év, amikor tényleg betartottam mindet pár hétig. Vacsorára csak saláta, az is este hat előtt, Excel-tábla a kiadásoknak és a bevételeknek, éves könyvlista, napi todo-lista, okostelefon-megvonás, stopperrel xboxozás, menedzserszűrés, lefekvés 11-kor, heti egy-két pohár vörösbor, hétvégén, eltartott kisujjal. Életem legszörnyűbb januárja volt, konkrétan úgy éreztem, mintha valami dementor minden örömöt kiszívott volna az életemből. Csak hát esetünkben ugye én voltam a saját dementorom. Februárban persze mindent elengedtem, tavaszra pedig, amikor elvileg élvezni kellene az életet, kövérebb, fáradtabb és szomorúbb voltam, mint valaha az életemben.

Az újévifogadalom-OCD-m azonban annyira erős, hogy még ezek után sem voltam képes megegyezni magammal abban, hogy engedjük el végre ezt a baromságot, ennek semmi értelme, csak a baj van belőle. Közben ráadásul kihívás is lett az egész, mint valami perverz TikTok-challenge: úgy éreztem, ha tényleg egy újévi fogadalmat sem vagyok képes betartani, nagyjából le is húzhatom a rolót, akkor már biztos lesz ugyanis, hogy soha semmin nem tudok majd változtatni. Így aztán nem volt mese, biztosra kellett mennem. Új szabály:

Működik. Tizenöt év vergődés után végre feltörtem a kódot, meghekkeltem a saját életemet, rátaláltam az atombiztos receptre: egy kisebb-nagyobb elhatározás január elsejétől, többé-kevésbé felelősségteljes sorrendben (kezdve az egészséggel és haladva az olyan piszlicsáré problémákig, mint az önmegvalósítás és a kreatív kiteljesedés), és szinte garantált a siker, ha tényleg belefeccölöm a kellő energiát az első pár hétben. Úgy számolom, ha így haladok, nagyjából hetvenéves koromra rendben leszek kívül-belül. Mérsékelten bíztató, és kérdéses ugye az is, hogy lesz-e még egyáltalán emberi civilizáció, mert ha nem, nyilván kisebb bajom is nagyobb lesz annál, mint hogy merre tart éppen a testzsírszázalék.

Aztán persze közbeszólt a koronavírus, az utóbbi két év pedig arról szólt, hogy újév nélkül is folyamatosan változtassunk, alkalmazkodjunk, betartsunk és bevezessünk egy csomó kellemetlen szabályt, ha nem fogadalmak, hát kormányrendeletek mentén. Én pedig most, a harmadik év előtt, amikor azt ígérik, hogy tényleg vége lesz, elhatároztam, hogy az újévi fogadalmam nem arról fog szólni, amihez nincs kedvem, de mégis fontosnak tűnik, hanem arról, amihez van kedvem, mégsem csinálom, pedig fontos.

• Minden nap zenét hallgatok, azt, annyit és akkor, amit, amennyit és amikor akarom.
• Nem kötöm időhöz és térhez a munkát: ha éjszakázni van kedvem, éjszakázom.
• Nem most kezdek el spórolni. Persze, pont most tudtuk meg, hogy milyen könnyen elillan minden, amit biztosnak hittünk, jó lenne tehát gondolni a jövőre… de közben nem jó a jövőre gondolni.
• Hagyom magam felidegesíteni.
• Mindig, de tényleg mindig lesz itthon egy tábla csoki és legalább két üveg sör, függetlenül attól, hogy egy hét alatt vagy egy nap alatt fogynak el.

És így tovább, sok közhelyes, néhány eredeti és pár nagyon intim tétellel. Nem is gondoltam volna, hogy olyan hosszú lista jön össze, amilyen összejött, de összejött és ilyen jól nem is kezdhettem volna a legújabbkori történelem várhatóan legrosszabb évét. Ha valaha kijövünk ebből a rémálomból, a fogadkozásnak ezt a pozitív irányát akkor is megtartom. Van is egy elhatározás, amiről már most tudom, hogy életem végéig menni fog: