Sokan, akik nem olyan szerencsések, hogy örököltek lakást, vagy hogy szüleik be tudtak segíteni a vásárlásukba, együtt laknak a családtagjaikkal vagy belekényszerülnek, hogy olyan havi törlesztőrészletet, bérleti díjat fizessenek, ami a rezsivel együtt akár egy teljes fizetést elvisz. És ehhez nem muszáj hatalmas igényekkel rendelkezni, hiszen ma már egy jobb helyen lévő, normális állapotú két-két és félszobás albérletért is ki kell adnunk minimálisan kétszázezer forintot, és hitelrészletnél is számolni kell legalább százötvenezer forinttal (nyilván sok múlik az egyéni körülményeken). Ám a lakásvásárlásnál nem is ez, a havi részlet a legnagyobb akadály sokaknak, hanem a hiányzó önerő. Hiszen havonta százötvenezret talán még ki is tudnának fizetni, ám annyit nem keresnek, hogy abból öt-tízmilliót összespóroljanak, hiszen többnyire közben sem ingyen laknak.
A lakhatási válság tehát ma már nemcsak a legalsó, nincstelen vagy néhány tízezres rokkantnyugdíjból, segélyből élőket érintheti, de egy átlagkeresetű bölcsődei gondozót, ápolónőt, egy pályakezdő fiatalt, egy egyedülálló szülőt vagy egy sokgyerekes házaspárt is. És persze ott van vélhetően nem egy nő, akit az tart benne a házasságában, hogy egy keresetből nem tudná önmagát és a gyerekét is fenntartani, plusz egy lakást is fizetni. Ők ráadásul pont azon tagjai a társadalomnak, akiknek nehezebben is adnak ki bérlakást akár azért, mert nem bíznak a fizetőképességükben, akár mert tartanak a gyerekekkel költöző bérlőtől.
Persze tudjuk, hogy Magyarországon a többség saját tulajdonú ingatlanban lakik, ám az ebből kiszorulók száma is kétmillió körüli.
Mindenki sajátot akar?
Magyarországon az emberek 75-80 százaléka saját tulajdonban lakik, vagyis nagyon alacsony a bérlakások aránya (csak Romániában alacsonyabb), főként a nálunk gazdagabb jóléti államokhoz képest; Svédországban például pont fordított az arány. Ez tehát nem azon múlik, hogy egy ország gazdag vagy szegény, inkább a társadalmi múltban gyökerezik. A szocializmus városaiban nagy volt az állami bérlakások aránya, és amikor ezeket privatizálták, az emberek örültek, hogy olcsón tulajdonhoz jutottak, de utána nehezebben váltottak, ha máshova kellett volna költözni. Az államnak nem kellett annyit költenie a karbantartásra, de egyúttal elvesztette a lehetőségét, hogy legyen érdemi lakáspolitikája. Scharle Ágota, a Budapest Intézet vezető elemzője szerint a tulajdon nem mindig olcsóbb a bérleménynél. Mint mondja, az embereknek különböző életszakaszokban több vagy épp kevesebb négyzetméterre van szükségük, kertesre vagy nem kertesre, szeparálható vagy egymásból nyíló szobákra, ott, ahol az aktuális munkahelyük van, de máskor az a szempont, hogy a nagymama közel legyen. „Nem születik annyi gyerek, amennyit terveztek, a fiatalok mégsem akarnak a szülők emeletén lakni, a házasok elválnak… – sorolja a lehetséges változásokat a szakértő. – Ezek a hosszú távra tervezett ingatlanok »foglyul ejthetik« a lakóikat. Eladni és venni bonyolultabb és drágább, mint albérletet cserélni, pláne, ha nem túl piacképes lakást árulunk, mondjuk, nem egy frekventált helyen” – magyarázza.
„Kedves Ismerőseim, itt is megpróbálom, hátha! Három gyerekkel és egy kutyával keresnénk albérletet. Egy legalább két hálószobás lakásra volna szükségünk, hatvan-hetven négyzetméter körül. Jó lenne, ha lenne erkély vagy egy kis kertrész. Eddig nem jártunk sikerrel, és a mostaniból nemsoká ki kell költöznünk. Százhúszezer forintot tudnánk fizetni” – írta nemrég egy családapa a Facebookon.
Fotó: Utcáról Lakásba Egyesület
Valakinek nincs, de kéne, másnak van, de minek
Magyarországon sokan élnek az utcán, és még többen vannak olyanok, akiknek valamilyen szükségmegoldásuk van ugyan a lakhatásukra, de egy normális színvonalú élethez nem elég. Kevés a tér, a szoba, alacsony a komfort vagy épp együtt kell lakni rokonnal vagy bérlőtárssal.
Akiknek nincs megtakarított vagyonuk, és nem hitelképesek, azok között is sok olyan van, aki tudna önálló lakást bérelni, valamennyit fizetni, csak épp nem annyit, amennyibe most kerülnek a bérlemények.
Eközben több ezer lakás áll üresen a nagyvárosokban – kiemelten a fővárosban, ahol a legtöbben keresnek – különféle okokból, különféle tulajdonosokkal. Sokak szerint elfogadhatatlan, hogy miközben családok élnek beszorított helyzetben, távolról kell ingázniuk vagy aránytalanul sokat fizetniük a jövedelmükhöz képest, üresen állnak lakások a város közepén – hallottuk egy, a témában tartott kerekasztal-beszélgetésen. Az ilyesmi persze várospolitikai szempontból sem jó, hiszen a környék lecsúszásához vezethet. Felmerül persze a kérdés, hogy miért nem az önkormányzatok osztják el jobban azt a kevés használható bérlakást, ami most van, de talán inkább azzal érdemes foglalkozni, hogy hogyan adhatnának ki jóval többet.
Az üres lakások egy része önkormányzati, más része magántulajdonban van. Valójában a tulajdonosnak sem jó, ha a lakása üresen áll, senki nem vigyáz rá, csak romlik az állapota. És persze sok éppen azért üres, mert eleve nem akarnak vagy nem tudnak költeni a felújítására. Sokszor a tulaj szívesen ki is adná az ingatlanát, csak a sok rossz történet miatt fél, hogy rosszabbul jár, a bérlő nem fizet majd, nem lehet kitenni vagy „lelakja” a tulajdonát. Emiatt ők is kiszolgáltatottnak élik meg a helyzetüket, akárcsak a bérlők.
Végy egy bérlőt és egy tulajt…
Sok urbanisztikával foglalkozó gondolkozik a lehetséges megoldásokon. Ha lenne elég bérlakás, akkor akár az állam, akár a helyi önkormányzat könnyebben tudná segíteni a lakhatást mondjuk azzal, hogy hozzájárul a bérleti díjhoz. Megtehetné azt is, hogy felvásárol üresen álló lakásokat, és csökkentett áron adja ki azokat. Esetenként építenek házakat, és többüknek van pályázata is, ahol lehet jelentkezni a kerületi üres ingatlanokra. Ám ezekből egyrészt kevés van, másrészt sokan nem bíznak a rendszerben, mondván, úgyis az ismerősök vagy a nem igazán rászorulók kapják a lehetőséget. Abban talán lehet is valami, hogy a lakásgazdálkodási osztályok szívesebben költöztetnek be olyanokat, akik nagy eséllyel könnyedén kifizetik a piacinál jóval alacsonyabb, akár húszezer forintos árat, és a felújítást is vállalni tudják. Így azonban megint a „határesetek” maradnak ki a körből, azok, akiknél nem árt egy kis „rásegítés”, megerősítés – mondjuk egy szociális munkás vagy egy szervezet által. Körülbelül ez a dilemma vezetett el a lakásügynökségek ötletéhez, amivel már több helyen is próbálkoznak az országban.
Fotó: Utcáról Lakásba Egyesület
Az alapgondolat kézenfekvő: kössük össze azokat, akik kiadnák a lakásukat, de bizalmatlanok, olyanokkal, akik ha nem is tudnak sokat fizetni, de azért szemmel látható összeget igen. Persze ez csak akkor logikus, ha a két fél közé beékelődik egy harmadik szereplő, afféle közvetítő, aki mindkettejüknek garantálja, hogy rendben mennek majd a dolgok. A lakáskereső tulajdonképpen ettől a szervezettől bérli az általa kezelésbe vett lakást, a tulaj pedig megkapja a pénzt és a biztonságot, hiszen ha bármi probléma van, a közvetítő ügynökség segít megoldani. De másban is közreműködik, például lebonyolítja a szerződést, az óraátírásokat és hasonlókat, beszedi a pénzt, sokakat ugyanis épp ezek a „macerák” tartanak vissza attól, hogy meghirdessék a lakásukat. Jó esetben a végén mindenki jól jár: a bérlő kap egy olcsó lakást, amit szépen rendben tart, a bérbeadónak pedig hasznosul a tulajdona, ha mondjuk ő maga amúgy is külföldön dolgozik hosszabb ideig, és nem ér rá foglalkozni ezzel. Ráadásul társadalmi szempontból is jót cselekszik, hiszen esélyt ad olyan csoportoknak, akik maguktól nehezen jutnának rendes lakhatáshoz. Akár meg is határozhatja, hogy milyen csoportot szeretne támogatni.
Ilyen lakásügynökséget alapíthat egy civil szervezet, de akár egy önkormányzat is, jellemzően azonban mindkettő magántulajdonban lévő lakásokat kezel – az önkormányzati tulajdonúakat továbbra is másként hasznosítja.
A modellről nemrég kézikönyvet is készített az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE) és a Budapest Intézet, hogy tanácsot adjanak azoknak, akik belevágnának egy ilyen programba. Fontos tudni, hogy ez az elgondolás nem a „klasszikus” hajléktalanságra válasz, arra más programok működnek a szociális szférában, ilyen például a „Kunyhóból lakásba”, amit szintén az ULE működtet. „Már nyolcvan embert segítettünk fedélhez, a szóba jöhető ingatlanokat előtte önkéntesekkel felújítjuk” – mondja Kovács Vera társelnök. „Ezután kezdtünk ügynökségen is gondolkodni, a segítségünkkel már létrejött a fővárosi, az I. kerületi és most dolgoznak II. kerületin, de Szombathelyen is alakult ilyen.” Persze nem mindenütt nyitottak a dologra. „Ahhoz, hogy egy ilyen működjön, rugalmas, innovatív, szolgáltatói szemlélet kell, amivel reagálni tudnak a szükségletekre – mondja Scharle Ágota. – Folyamatosan figyelni kell a piacot, azt, hogy mi a fontos a tulajdonosoknak, és persze ismerni kell a bérlőket. Nem elég, ha mondjuk olcsó albérlethez juttatják az egyszülős családokat, arra is gondolni kell, hogy vajon megoldott-e a gyerekek felügyelete az adott környéken.”
Ez az ötlet sem oldana meg persze mindent egy csapásra, de komoly kiegészítője lehet az egyéb lakáshoz jutási utaknak. Hogy mennyire működik a gyakorlatban, az remélhetően kiderül cikksorozatunk következő részéből, amelyben olyanok mesélnek, akik már részei a rendszernek: kiadnak vagy bérelnek így lakást.
