nlc.hu
Aktuális
A háborúk elképesztő értelmetlensége

Egy szép nyarat szeretnénk a gyerekeinknek, nem háborút

Filmek, színdarabok, regények ezrei szólnak a háború értelmetlenségéről. Nagyapáink történeteiről nem beszélve. Mégsem tanulunk belőlük.

Van egy álmom.

Hogy egy tavaszi reggelen a kisfiamat elvisszük a bölcsődébe az apukájával, de utána nem dolgozni rohanunk, ahogy szoktunk, hanem szép ráérősen bemegyünk a boltba, veszünk kettőt abból az elképesztően finom pekándiós izéből, meg négyet abból a juhtúrós mini burekből, hozzá mondjuk tejeskávét, aztán felmegyünk a lépcsőn, ami a Pom-pom játszótérre visz, megkeressük a legnaposabb padot, és ott megreggelizünk.

Egyszerű álmaim vannak. Hétköznapiak, kisszerűek. Nem szerepel bennük gázvezeték, importtilalom, annektálás és hasonlók. Túrós burekkel nem lehet országokat elfoglalni. De minek is.

Egyszerű tavaszra készültünk. Járványmentesre. Az elmúlt években végre megtanultuk, hogy ne akarjunk sokat. Hogy tudjunk örülni simán csak a tavasznak. Annak, hogy kevés réteget kell adni a gyerekekre, akik mehetnek óvodába, iskolába, hogy bemehetünk dolgozni a munkahelyünkre, hogy beülhetünk egy kávézóba, hogy süt a nap, hogy nem hal meg egy szomszéd sem tüdőelégtelenségben. Ugye, hogy a legjobb dolgok milyen egyszerűek?

Azt mondtuk, az emberiség végre elkezdi értékelni az életét. Azt, hogy van víz, hogy van meleg, hogy van levegő, ami nincs tele vírusokkal. Hogy dolgozhatunk, tanulhatunk, szerethetünk, élhetünk. Komolyan elgondolkodtunk rajta, hogy talán mégiscsak érdemes lenne megmenteni ezt a bolygót, ha már olyan csodás dolgokat tudott kitermelni, mint az a pekándiós izé, párna, na.

És még mennyi mindent… Idén nyáron talán még a Sziget Fesztivált is megrendezik. Az lenne csak az élet igazi ünnepe, ahol a fiatal generáció túlél és megél, és ha úgy van kedve, létrehozza a következőt. Make love, not war, ahogy a jelszó szól.

De nem, vannak, akik még mindig nem értik ezt az egyszerű, de nagyszerű képletet. Vannak, akik nem tudnak örülni. Akiknek minden kevés. Hiába van vodka és kaviár all you can eat (drink), hiába lehet medvén lovagolni meg arany vécéülőkén ülni, az sem elég jó.

Gyerekkoromban nagyon akartam jó tanuló lenni. Hajtottam a tanító néni dicséretére. Mindegy, hogy irodalom, földrajz vagy matematika, hittem a tanáraimban, hittem a felnőttekben. Azt gondoltam, amit elmondanak a táblánál és amit leírtak a tankönyvekben, az mind őrülten fontos dolog, afféle szentírás.

Szorgalmasan tanultam nyolc, aztán négy, aztán még ki tudja hány éven keresztül a tárgyat, amit úgy hívtak, történelem. Nagyon komolyan vettem. És csak sok, igen sok év után tűnt fel, hogy nem tanulok mást, csak csatákat. Csatákat, ütközeteket és háborúkat.

A szalamiszit, a thermopülait, a bizáncit. A muhit, a nándorfehérvárit meg a rigómezeit. Aztán jött Austerlitz és Waterloo. A verduni vérszivattyú, a Bruszilov-offenzíva meg a doni áttörés. A Barbarossa-hadművelet, Midway-szigetek és Pearl Harbor. D-nap, Sivatagi Vihar, délszláv háború… offenzívák, partraszállások, mészárlások. Frontok, hadműveletek, bombázások. Kalasnyikov, napalm, Zyklon B.

Bemagoltam mindet, mint a kisangyal. És közben nem, egyszer sem tűnt fel, hogy ez milyen őrületesen abszurd. Hogy az emberiség történetében nincs semmi, ami fontosabb lenne, mint a nagyüzemi szinten, társasjátékszerűen, tökéletesített eszközökkel végrehajtott gyilkolás. És hogy erre még büszkék is vagyunk.

Persze, Albert Einstein, Marie Curie és Semmelweis Ignác is kapott egy-egy fél fejezetecskét… emlékszem, a nagyobb témakörök végén mindig volt pár oldalnyi kis színes, mint a pandakölykök a híradók végén, amik arról szóltak, hogy amúgy a háborúkon, hatalmi harcokon és királyválságokon túl hogyan éltek az emberek. Hol laktak, mit ettek, milyen ruhákban jártak és milyen tudományos előrelépéseket tettek. Ezek mind nagyon érdekeltek volna engem, de sajnos nem érdemeltek túl sok szót. Kellett a hely az intézményes öldöklések részletezésére. Bár a történelmet nők is írják, a történelemkönyveket inkább férfiak…

Hősi halott. Sosem értettem ezt a kifejezést. Attól, hogy meghal valaki, ráadásul mások ügyéért, nem hős lesz, hanem áldozat. Ahogyan nincs hősi háború sem. A háborúkban nincs semmi hősies, semmi emelkedett, semmi romantikus. A háború olyan kisszerű és mocskos, mint amit A szakasz című filmben látni, amit a Saul fia című filmben látni, amit a Hair című filmben látni. A dokumentumfilmekről nem beszélve. A háborúkba csak belehalni lehet, és sajnos nemcsak a tömegsírba lőttek halnak bele, de a túlélők is.

Számoljunk le végre a háborúk heroizálásával. Senki nem a hazájáért hal meg. Azért hal meg, mert egy gránátrepesz kifordítja a beleit a hasából. És ennek a világon semmi, de semmi értelme nincs. A leghiábavalóbb dolog. Sem hazát, sem eszmét nem lehet megmenteni vele. Csak veszíteni lehet. Életeket, vőlegényeket, apákat. Az értelmes továbbélés lehetőségét.

háború anya gyerek

Illusztráció: Getty

A fiam az egyik szobában alszik, a lányom a másikban. Egy nagyon szép jövőt kívántam nekik. Olyat, amiben nincs Covid-vírus, nincs globális felmelegedés, nincs menekültválság és ózonlyuk. Amiben nincsenek anyák, akik nyolc négyzetméteren élnek a gyerekükkel, és emberek, akik mínusz tízben az utcán alszanak. Amiben nincsenek férfiak, akik ÚGY néznek rájuk, és kortársak, akik videóra veszik mások gyötrését. Amiben nem dobnak le csecsemőket gangokról, nem öntenek le nemi szerveket lúggal, nem nyomnak ki szemeket. Amiben emberek nem bántják egymást.

Tudtam, hogy ez nem fog sikerülni. Tudtam, hogy sajnos képtelen leszek megvédeni őket egy elmondhatatlanul szép világ mérhetetlen szörnyű dolgaitól. De arra nem gondoltam, hogy 2022-ben egy február végi napfényes napon le kell ülnöm velük, és el kell mondanom nekik, hogy mi az a háború, és miért robbant ki hozzánk nagyon, de nagyon közel. Meg kell próbálnom elmagyarázni nekik, hogy hozzájuk hasonló kisgyerekeknek miért kell szenvedniük. Hogy nők, akik fájdalommal hozták világra csodálatos fiaikat, etették őket és óvón takarták be annyi éjszakán át, miért kell, hogy elveszítsék őket most mások szeszélye miatt. Igyekszem majd megokolni nekik, hogy agresszív és hatalommániás emberek egymásra uszítanak tizenéves fiúkat, akik azt sem tudják, miért kell agyonlőniük a másikat.

Már most tudom, hogy nem fogják érteni. Mert nincs is rá értelmes magyarázat. És senki ne mondja, hogy más már ez a háború, mert ezt gépek vívják, mert az nem számít. A láncolat végén mindig emberi szenvedés van.

Szeretjük komoly dolognak tekinteni a háborút. Valami bonyolult, nagyhatalmak között zajló stratégiának, amit értelmiségi hanghordozással elemzünk majd nagy okosan, és már-már elhisszük, hogy vannak agresszorok és áldozatok, vannak rosszak és jók, nem csupán a tavaszi verandáról elrángatott szerencsétlenek, akik éppúgy csak nyugodt életet szeretnének maguknak, és a gyerekeiknek, mint bárki.

A gyerekeinket nem ütjük meg. Megtanultuk, megértettük, hogy az agresszió nem old meg semmit, legfeljebb saját frusztrációnkat vezetjük le vele a gyengébb félen. Nem szól másról, mint eszköztelenségről, tehetetlenségről. Félelemre kondicionálunk, nem érünk el tartós eredményt, ráadásul rossz példát mutatunk vele.

Ha az eggyel magasabb, közösségi szintet nézzük: törvénykezésünk bünteti a bántalmazást, a testi erőszakot. Mert tudjuk, hogy az megengedhetetlen, rossz, igazságtalan, embertelen dolog.

Miért esik más megítélés alá, ha egy államfő, egy kormány, egy ország agresszív? Miért elfogadhatóbb a militáns bántalmazás?
Mit jelent az, hogy háborús bűn? Hiszen maga a háború a bűn. Férfias dolognak tartják, valójában gyermeteg.

Szégyen, hogy bőven benne a 21. században még mindig rombolunk ahelyett, hogy építenénk. Még mindig alkalmatlanok vagyunk a konstruktív kommunikációra. Képtelenek vagyunk diplomáciai eszközökkel megoldani a konfliktusainkat. Megtépjük egymás haját, mint a játszótéren. Illetve dehogy. Hiszen akiknek érdekükben áll a hajtépés, azok el sem hagyják a biztonságos irodájukat. Nem ők támasztják a falat az óvóhelyen, tizenévesen. Nem ők gyalogolnak a sárban kezükben a gyerekükkel Záhonynál. Nem ők nőnek fel apa nélkül, szerető szülők nélkül. Bár ki tudja. Talán ott lehetett a baj.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top