2015. február 7. A 32. szülinapom utáni első szombat. Az egész családnak otthon kellett lennie egy ünneplésre, ami közös életünk végének kezdetét jelentette. Az öcsém este hét után megérkezett az egyetemről, az én gyomrom görcsölt az idegességtől. Búsan néztem a lovacska alakú tortát, amit édesanyám sütött nekem, és mindenki feszülten várta, hogy mi fog történni. Én már akkor tudtam, mert éreztem a szívemben az elejétől kezdve, valahogy az ember ezt megérzi. Anya is mindig megérezte. A nagymamám temetése után felsóhajtott, hogy ki lesz a következő… Én ezt nem értettem, mert nem gondoltam gyakran a halálra.
Mindig összegyűlünk a családi ünnepeken, de a mai nap nem rólam szólt. Hanem arról, aki a lovacska alakú tortát a drága két kezével sütötte nekem. Arról, hogy beteg. És hogy küzd ugyan, de remény az nincs sok… Aztán küzdöttünk együtt. Nagyon és kétségbeesetten. Mindannyian. Amennyi lelki szenvedést át kellett élnünk minden nap, azt nem kívánom senkinek. De azért tettük a dolgunkat, amennyire bírtuk.
És egyre fogyott az erő. Mindenkinek. Sorra követték egymást a különböző fázisok… Amikor nem hiszed el. Amikor ordítasz. Amikor sírsz. Amikor dühöngő őrültként fellöksz valamit. Amikor napokig nem kelsz fel az ágyból. Amikor pótcselekszel. Amikor még mindig reménykedsz, pedig az elejétől kezdve tudod, hogy nincs miben. Amikor minden egyes nap azzal ébredsz, hogy vajon ez az utolsó nap-e. Hogy történt-e valami. Hogy javult-e. Hogy rosszabbodott-e. Hogy van-e valamilyen új gyógyszer, vagy csoda. Vagy az ima, az életmódváltás, a gránátalmaszirup segít-e? Talán egy másik kórház? Talán külföld? Talán nem is beteg, és elcserélték az iratait. Biztosan az orvos hülye. Nem, lelki eredetű. Nem, genetikai. Nem, a rossz környezet. Nem, stressz… Kovács Jóskának is ez volt a baja, és meggyógyult. Ezt itta, meg a mátraderencskei miravizet, szedte a C-vitamint, osztán már bot nélkül jár. Gugli a barátod, pár hét múlva jobban kiműveled magad, mint egy negyven éve praktizáló tüdőgyógyász, és több életmódváltási tipped van, mint egy indiai jóginak. Aztán minden hiábavaló.
Az elejétől tudod, de a legvégén sem fogadod el, és még mindig kérdések vannak a fejedben, hogy mi lett volna, ha… Ha nem stresszeli magát, ha kevesebbet dolgozik, többet kapcsolódik ki, eljár orvoshoz, hamarabb észreveszik… Meg hogy TE mennyiben tehetsz erről. És akkor jön az egymásra mutogatás. Hogy kinek a hibája.
De nem erről akartam írni, hanem arról, hogy az én Édesanyám egy csodálatos ember volt. Egy született angyal a Földön. Amikor hazamentem, mindig húsleves és frissen mosott ruhák illata fogadott. Volt sütemény és rántott hús, ruhavarrás és igazítás, ölelés, szép szavak. Volt karácsonyfa. Minden volt, ami kell. Ha tudnék változtatni a múlton, azt kívánnám, hogy ne adjon nekem ennyi szeretet, törődést, odafigyelést és gondoskodást, amit adott, hanem én adjak neki. Hogy visszaadjam legalább egy kis részét…
Mivel problémás gyerek voltam, Anya mindig mondta, “a gyerekeidtől majd visszakapod!”. Sajnos most már visszaadni is csak nekik tudom azokat a dolgokat, amiket az életről tanított.
Ha valamire jó ez a szerencsétlen Facebook-chat, hát arra, hogy fennmaradt ezerhatszáz A4-es oldalnyi chatelésem az én kedves anyukámmal körülbelül öt évre visszamenőleg. Én lepődtem meg a legjobban, amikor kihúztam a rendszerből az adatokat, és átkonvertáltam PDF-be… Mert a legjobb barátnőm volt – csak tizenkilenc év volt köztünk. Mindent megbeszéltem vele. Amikor kinőtt egy pattanás az orromon, amikor nem hívott fel egy fiú, és ő megvigasztalt. Vagy lecseszett, mert hülyeséget csináltam. Az én anyukám amikor iskolába vitt, még kikérdezte a környezetismeretet, és eljött velem osztálykirándulni. Volt kötött pulcsim Goofyval meg Mickey egérrel, mert az én anyukám mindig egyedi ruhákat készített nekem. Kakaós csiga és palacsinta. Ez a szeretet – legalábbis számomra.
Minden évszakváltáskor friss virágokat ültetek a virágládákba. Most is ültettem, árvácskákat. Nem azért, mert sokat vagyok itthon, hanem azért, mert én így láttam Anyukámtól, és nekem ez kell az otthon melegéhez. El sem tudnám képzelni, hogy ez máshogy legyen.
Nagyon erős asszony volt, mindig vitte a táskámat. Mert én voltam a kicsi lánya (aki egyébként a legnagyobb gyereke, de ez sohasem számított). Nagyon hiányzik, hogy már nincs, aki vigye a csomagomat, és Apa egyedül sem integet már a vasútállomáson, mert ő is tudja, hogy az nem az igazi. És szerencsére nem erőlteti.
Nagymamám még mindig vigyáz az unokáira, pedig megszakadt a szíve, hogy elveszítette az egyetlen lányát. Már hetvenen felül van, de remélem, még sokáig vigyáz ránk. Nagyon szenved, főleg a városiak miatt, akik azzal szekálják, hogy nem akartunk egyházi temetést. Miért kell valakire azt ráerőltetni, hogy pont az élete végén legyen templomba járó? A legnagyobb álszenteknél meg falun ez így divat, pedig ez mindenkinek a magánügye, hogy koporsó, urna, virág, bio vagy világűrbe kilövéses temetésről van-e szó. A halott végakaratát tisztelni kell. Nem tudtam volna elviselni, hogy ötszáz vadidegen mozizó odajön, és körbecsókolgat, és kezet ráz. Mintha gratulálna. Köszi, nem, épp elég volt a szenvedésből, nem kell még ez a show végső belém rúgásként!
Mi hagytuk Őt magunkkal lenni, ezért hazahoztuk, és ápoltuk mindannyian. Nagyon büszke vagyok a családomra, hogy ezt közösen végigcsináltuk. Az eddigi legnehezebb munka volt, hogy valakit elengedjünk, útjára bocsássunk egy másik világba. Amikor lecsukjuk a szemét, és falusiasan magunk intézünk mindent. Azt hiszem, ez az élmény örökre beleégett az emlékezetembe.
Azon a hajnalon fagyott, de az enyhe ősz miatt még teljesen zöldek voltak a falevelek. Kint cigiztem a teraszon, és nagy zajra lettem figyelmes, ezért lementem a kertbe, hogy megnézzem, mi az. A reggeli napfelkelte megcsillant a kerítésen, a napfény elkezdte felmelegíteni sugaraival a fákat. A sárgabarackfáról rövid időn belül hatalmas robajjal lehullott az összes fagyott levélke. Percekig csak néztem. Sohasem láttam azelőtt ilyet, így nagyon misztikus élményként maradt meg. Ahogyan a fák is ledobják az elhasznált lombjukat, ugyanúgy a lelkünk is megszabadul a beteg testünktől. Akkor már éreztem, hogy Anyukám már jól van, neki már semmi sem fáj…
De én az elmúlt egy év alatt nem voltam jól. Egyáltalán nem. Meg előtte sem, de igazából nem is tudom már eldönteni, hogy mikor voltam a legrosszabbul, mert valószínűleg ez az anticipációs gyász már a kezdetek óta tartott. Amikor megkaptam a lovacskás tortát. Vagy még lehet, kicsit előtte is, amikor elkezdtem az aggódást.
Hogyan éltem túl? Nem mondom, hogy a barátok segítettek, mert inkább elfordultak tőlem. Nem tudják kezelni ezt a “gyászos dolgot”, sem a betegséget. Aztán én is elfordultam tőlük, mert ezek nem is barátok… Ha segíteni akarsz egy gyászolónak, ne kezdj el olyan bölcsességeket mondani, hogy majd elfelejted, kihevered (a “lesz másik” itt nem játszik), idővel jobb lesz… mert semmi nem segít. Egyszerűen csak ne szólj semmit, hanem hallgass. Főzz egy teát, segíts a bevásárlásban, hívj el moziba, vagy bármi ilyesmi. Akkoriban úgy éreztem, hogy minden idegesít. Aztán a legjobb dolog történt, ami történhetett. Kirúgtak a munkahelyemről, mert nem találtam a helyem. A mai napig nagyon hálás vagyok a régi cégemnek, mert a lehető legjobbat tették velem. Ugyanis az embernél egy idő után bekapcsol a túlélési reflex, ami engem arra inspirált, hogy kezdjek végre valamit az életemmel. Már ha az én drága anyukám akart engem erre a Földre.
Kimentem Angliába betegápolónak. Úgy éreztem, segítenem kell másoknak. Igazából a hospice-nál szerettem volna dolgozni önkéntesként, de közeli családtag halála esetén két évig nem segíthetünk haldoklónak. Most már lehet, nem is akarom. Csak jó lett volna elbúcsúzni igazán. Valakitől. Amikor kimondunk szavakat. Amikor nem tabu a halál, hanem beszélünk róla. Amikor megkérdezem, hogy: “Anya, félsz a haláltól?” Mert még az utolsó napján sem tudtunk erről beszélni. Nagyon sajnálom, de nem bírtam akkor. És lehet, most sem tudnék, mert megtörnék…
Nagyon köszönöm a betegeimnek, amiért segíthettem nekik. Az ápolás gyönyörű, és nagyon nehéz szakma. Azért akartam a résztvevője lenni, mert az a szeretet, amit a Korányi kórház dolgozói adtak, megfizethetetlen. Nekem ők voltak az igazi jótevők, ezért szerettem volna én is hasznos munkát végezni. A rengeteg kaland, amit ebben a nyolc hónapban átéltem Angliában, folyamatosan kizökkentett a komfortzónámból. Nagyszerű terápia volt. Bármilyen veszélyes helyzetbe is keveredtem, tudtam, hogy az anyukám vigyáz majd rám az égből.
Hogy miért jöttem haza? Nagyon egyszerű a válasz – visszatértem a régi életembe, mert már jobban vagyok. Nem a fájdalom múlik el, csak megtanulunk együtt élni vele.
Néha még mindig nehéz elhinni, hogy nem tudom megölelni, és akkor azt kérdezem, hogy hol van az anyukám? Tudom, hogy most már boldog, mert a Mennyországban kötögeti leendő unokáinak a babaruhákat. Kipihent, és mosolyog. Mint már régóta nem…
