Az úgy volt, hogy nem volt már több hely az X-Faktor tehetségkutatóban. Viszont jött valaki, akinek vitán felül ott volt a helye, így viszont valakitől meg kellett válni. A mentor először egy fiatal lányt választott. Az illető kétségbeesett, összeomlott, nem tudta elfogadni a helyzetet. A mentor meggondolta magát, és inkább egy hatvankilenc éves hölgyet állított fel a helyéről. Ő volt Horváth Gyöngyi. Akkor már nagyon fáradt volt, fájt a lába, a dereka a magas széken. Sokadik órája ült a stúdióban, sokat várt arra, hogy színpadra léphessen és elénekelhesse, amit Máté Péter, hogy “Elmegyek“. Szinte magától állt fel, és adta át a helyét képletesen is a fiataloknak. Mosolygott, integetett, emelt fővel távozott. A díva itt kezdődik.
Gyerek, takarásban
Fábián Mária színiiskolát végzett, de hiába volt gyönyörű nő, hiába volt minden vágya a színészet, nem tudott elkezdeni dolgozni, mert várandós lett egy tiltott szerelemből: a gyermek apja a helyi kántortanító volt, aki bár református, nem adta a nevét a babának. “Anyukámat lenézték, szégyenfoltok voltunk a faluban. Hát szégyellnivaló ember vagyok én?!” – kérdi Horváth Gyöngyi, akit gyermekként Simor Erzsi dajkált a takarásban.
Kérdezem, nem titok-e, hányban született. “Nem titkolom a koromat, mert a Jóisten megbüntet, ha elveszem az éveimet. Akkor elveszem a gyerekem, az unokám életéveit is, nekem ehhez nincs jogom.”
A kis Gyöngyi egy időben árvaházba is bekerült a nehéz körülmények miatt. Ötéves volt, amikor arcát, lábát véletlen végigöntötték forró levessel. Borzasztó sérülései miatt anyjának nem engedték, hogy meglátogassa. Csak a gyöngysort küldhette be, amit süteménytésztából sütött ki neki.
Fotó: Vadnai Szabolcs
Szécsi Pállal a Csepeli Munkásotthonban
Gyöngyi felgyógyult, és tinédzserkorában már látszott, hogy tehetséges. Nagyjából mindenben. Vonzotta a színészet, az éneklés, a rajz… “Anya nem tudta kibontakoztatni a tehetségét miattam. De amit ő tanult, az rajtam jött ki.” Nem vették fel a Színművészetire, ő mégis maradt Pesten, albérletben. A telefonkönyvből kikereste az akkor legismertebb énektanár, Hoffmann Ödön telefonszámát. Korda György, Szécsi Pál, Cserháti Zsuzsa… mindenki hozzá járt. “Mennyi pénzed van?” – kérdezte Gyöngyitől. Megmondta. “Ezért nyolc órát tudok adni, többet nem.” “A nyolcadik után már felléptetett” – meséli Gyöngyi, hogyan fordult nagyot a sorsa. Együtt járt fellépni a Csepeli Munkásotthonba Szécsivel, Cserhátival, Karda Beátával. Itt ismerkedett meg Kovács Józseffel, a későbbi operaénekessel is, aki még a vőlegénye is volt. “Ma már ilyen nagyok nincsenek, hallod. Nem is lesznek. Nincsenek táncdalfesztiválok, magyar zeneszerzők… meghalt az egész. A gagyi-bugyi van, a nézését meg a járását” – ecseteli Gyöngyi még mindig a Rákóczi úti kávézóban, majd a sok-sok fényképe között matat. “Látod? Színészigazolvány. Itt meg Szegeden vagyok primadonna. Halló bár, Tibi, te bitang, ó, meg a táncosok, a balettintézetesek.”
A kisebb sikerek láttán Gyöngyi jelentkezett az Országos Szórakoztató Zenei Központ stúdiójába, ahol Sík Olga osztályába került. “Ott derült ki, hogy három és fél oktáv koloratúrszoprán hangom van, ami ritka még világszinten is.” Akkoriban központilag közvetítették ki a művészeket, Gyöngyi először (épp negyvenkilenc éve) a kecskeméti Toronyház bisztróba került énekelni. Aztán Pécs, Debrecen, a híres Aranybika szálló következett, majd újabb fordulat: “Primadonna lettem Szegeden. A rangidős színésznő ötvenhét éves volt, úgyhogy fekete parókát adtak rám, hogy öregítsenek, ne legyen olyan nagy a kontraszt. De gyönyörű hangja volt, a tehetségnek nincs kora. Hiába tündököltem én huszonegy évesen, ő volt a sztár…”
Fotó: Vadnai Szabolcs
“Én magát nagy dolgokra szánom – mondta Gyöngyinek az igazgató, Vaszy Viktor. – Ki akarom vinni New Yorkba, Milánóba…” A fiatal lány minden főszerepet megkapott, de a gázsi kevés volt. Nem engedték haknizni, óvták a hangszálait. “Ágyrajáró voltam, egy nénivel laktam együtt egy szobában, elemlámpával tanultam a szöveget a paplan alatt. Egy idő után nem bírtam elviselni a kontrasztot, hogy a színházban minden tündököl, aztán hazamegyek a semmibe. Feljöttem Pestre, a kiközvetítő irodába. Mondtam, hogy nem érzem jól magam a színpadon, én bárban akarok énekelni.”
Így került a nagykanizsai Central Szállóba, ’68-ban. “A hotelben laktam, személyzeti kaját ettem, és a bárban énekeltem. Szerettem ezt a világot.” Az igazi nagy élet azonban akkor kezdődött, amikor 1969-ben Pesten, a Knézich utcában megnyílt a Fekete Macska bár, és sorra a többi hasonló egység, például a Hajnal. “Tudod, ott a Szív utca meg minek a sarkán. Népköztársaság útja. Hogy is hívják most? Andrássy, na az. Így már a barátnőmmel ki tudtam venni két szobát Budán, taxival jártam, elegáns helyeken ebédeltem. Még a Kispipában is jártam, láttam játszani Seres Rezsőt.”
Nagy élet, nagy aura
“A színházban ott volt a zenekari árok, a reflektorok… nem láttam a közönséget. Én szeretem az embereket, látni akarom őket. Kinyitom a szívemet, a lelkemet. Nem is értem, mikor mondják, hogy »ne lépj be az aurámba«. Én nem érzem, mert nekem akkora van, mindenki belelép.”
A következő két évtized, 1970-től 90-ig legendás az éjszakai élet szempontjából. Hatvannégy lokál működött a fővárosban, zongoristák, duók, triók váltották egymást, köztük humoristák, bűvészek, táncosok adtak műsort. “Szabadnap nélkül dolgoztam akár öt-hat helyen is egy nap, telt házzal. Nagyon jó világ volt. Szórakoztató világ.”
A Piaf-dalokat Lendvay Géza, a “lufikirály” mutatta meg Gyöngyinek, akinek először eszébe sem jutott, hogy ezeket a hangokat ki tudná énekelni. Csak feküdt a kanapén, hallgatta a lemezt lehunyt szemmel, aztán egyszerre felült, és kiszakadt belőle: Oh, regrette rien. “Azonnal hívtam a Pucit (énektanárát). Úristen, Piaf itt van” – mutat a mellkasára. Onnantól blokkban énekelte a Piaf-sanzonokat a fellépésein. – Tudsz franciául? – kérdem. – Nem, én piaful tudok.” “Amikor egy Piaf-sanzont énekelsz, újraépíted magad belőle. Azok a gyönyörű sorsok, fájdalmak, szerelmek… Fekete paróka, csipkeruha, boa… mikor az utolsó hangok elhaltak, olyan csönd lett a teremben, hogy a részegek kijózanodtak. Aztán a nagy taps – hatalmas siker volt. Csak hát… akkoriban szégyen volt Piafot énekelni, giccsnek számított.”
Gyöngyi nagy fájdalma, hogy a művészvilág egy része lenézte ezt a műfajt. Amikor Hollós Ilona, a Megáll az idő ünnepelt előadója Gyöngyit jelölte ki utódjául, volt, aki azt mondta: Őt? De hát csak egy bárénekesnő. “Pedig a szakmát ott lehet megtanulni!” – mondja Gyöngyi. A politika csak egyszer, a hetvenes években szólt bele a dolgába. Akkoriban robbant be a Jézus Krisztus szupersztár című rockopera – Gyöngyi műsorából azonban kivetették a dalait. “Kicseréltem. Csak nem értettem” – mondja.
Szex és Budapest
A politikának köszönhette viszont Barisnyikovot. Igen, a 20. század egyik legnagyobb hatású balett-táncosáról és koreográfusáról van szó, aki a hatvanas években még kezdő táncos volt Leningrádban, és a nő elmondása szerint annyira nem fizették meg, hogy magyar barátja, Markó Iván adott neki cipőt, zakót. Gyöngyivel a Balaton-parti Expressz üdülőtáborban találkoztak, amit a szovjet–magyar barátság jegyében szerveztek fiatal művészeknek. Ott voltak a cigánynótások, a Ki mit tud?-osok, Ungár Anikó, a tizennyolc éves Charlie… és jöttek a külhoni művészek, élükön Mihail Barisnyikovval. “Mindig egymást kerestük a táborban. Ggye Mísa, ggye Gyöngyi? Énekelte nekem gitárral a Natalie-t – egymásba is szerettünk. Én meg büszke voltam rá. Honnan tudtam volna, hogy ekkora zseni? Két év múlva Markó lehozta a Fekete Macskába, de akkor én már mást szerettem. Később tudtam meg, hogy el akart venni feleségül.”
Csaknem negyven évvel később a már Amerikában élő világsztár eljátszotta Carrie szerelmét a Szex és New York sorozatban – talán emlékeztek rá…
De nemcsak a báréneklés volt. Akkoriban stíluságanként kellett levizsgázni, Gyöngyinek mindenféle papírja megvolt, ami csak kellett az énekléshez. “A” kategóriájú népdalénekesi képesítés például, ami arra volt jó, hogy az ember cigányshow-t adjon a turistáknak hotelekben és éttermekben, a Cooptourist szervezésében. “Fehérgalamb, Márványmenyasszony, Aranyhordó a várban, utoljára meg a Szeged étterem. Azt akkor hagytam ott, mikor másodszorra férjhez mentem, de rosszul tettem. Mert akármilyen jó hangom volt is, fals volt a magánéletem. Nem tehettem róla, én csak szerettem volna boldog lenni. De soha nem voltam, csak a színpadon.”
Fotó: Vadnai Szabolcs
Ütésnyomok a neccharisnya alatt
Gézának hívták Gyöngyi első férjét. Vásározó kereskedő volt sok pénzzel. Gyermeküknek volt dajkája, jött, aki főzött rájuk, és takarítónő járt hozzájuk. Géza csodaszép férfi volt, magas, szőke. Úszott, vízipólózott. És ütötte-verte a feleségét. “Hazajött, én már az esti fellépésre készültem, sminkben meg minden. »De szép vagy!«, mondta, és durr! Már jött is a pofon. Ha késtem két percet, piff! Kiszedett a mikrofon mögül is.”
Gyöngyi az egyik fotót mutatja: a Kabarét énekli Lisa Minnellinek maszkírozva. A képen kivehetők a sötétlő foltok a neccharisnya alatt. “Én ezt az egészet mind levetettem, amikor énekeltem. Mi köze a közönségnek ahhoz, hogy ő egy szar alak?!
Hat hónapos terhesen még énekelt, és mikor lánya hathetes lett, esténként betette az olasz, tiszta bőr mózeskosarat a taxiba, és mentek három helyre is egymás után. “Nagyon jó baba volt Timikém, egy hangja nem volt.” Közben bekerült az Operettszínházba is. “Vámos László minden főszerepet odaadott nekem. Az volt a baj, hogy Géza randalírozott bent, csinálta a cirkuszt a nézőtéren, volt, hogy nem mertem hazamenni aludni.”
Gyöngyi szívinfarktust kapott harmincegy évesen, a válása napján. De legalább külön mentek. A gyermekét azonban úgy kellett “visszalopnia” a vidéki iskolából, ahová volt férje magával vitte. “Épphogy túléltem. Én mindent megszenvedek, aztán túllépek, és el is felejtem. Nem rágódom semmin.” Negyvenévesen még egyszer férjhez ment, egy nálánál sokkal fiatalabb férfihoz, akivel tíz évig élt együtt. “Szép, harmonikus kapcsolat volt, de tragikus vége lett, és akkor feladtam. De azért még sok kalandom volt. Szerettek engem / Szerettem én is / Éltem a fényben / De ölhet a fény is – dúdolja. Ruttkai Évára emlékeztet, mondom neki, örül. Azt mondja, fiatal korában folyton Marilyn Monroe-hoz, meg Bidget Bardot-hoz hasonlították, de ő mindig is Ruttkai szeretett volna lenni. “Drámai színésznőnek készültem, és ő volt a példaképem. De sajnos akármilyen tehetséges voltam, nem hitték el, mert túl szép voltam. Alig vártam, hogy megöregedjek.”
Fotó: Vadnai Szabolcs
“Nézik a ráncaimat? Nézegessék, nekik is lesz!”
Gyöngyi ma ugyanabban a nyolcadik kerületi lakásban él, ahol egykor Gézával laktak, fiatal házasként. Csak ma már felnőtt lányával, és tizennyolc éves unokájával, Szófiával osztja meg a helyet. “Enyém lett a kis szoba, a nagyot átengedtem nekik.” 3 deci tej, belekeverve többféle kávé, meg egy kis cukor. Egy pirítós beleaprítva: ez a reggeli. Ebédelni átjár a közeli idősek klubjába, a Mátyás térre. A nyugdíja nem túl sok, ott meg olcsón tud étkezni.
Néha még fellép (szíve csücske a Piaf bár, ahol huszonöt éve énekel), de azért egyre ritkábbak ezek az “éjszakázások”. “Ülök a bárpultnál, énekelek a közönségnek, a szeretetemet adom idősnek, fiatalnak is.” Hajnalban, mikor hazaér, még leül, és reggel hatig-hétig facebookozik, mert “annyi rajongóm van.” Utána előfordul, hogy egy hétig piheni ki a munkát. Közben gyászol. “Mózes Mária, a Piaf tulajdonosa fiatalabb volt, mint én. Már a mennyországban fogadja a törzsvendégeit. Hollósi Frigyest, Bajor Imit… Mary Zsuzsi, Harangozó Teri, Kovács Erzsi, meg a nagy zenészek… engem mindenki kísért, meg mindenkinek a nagyapja is… Nem tudhatjuk, mennyi adatik. Úgyhogy senki ne jaszkarizzon a korára! Mert azt meg kell érni, meg kell élni! Nézik a ráncaimat az emberek? Nem baj. Én húszévesen is ott voltam, és gyönyörű voltam. Nézegessék, nekik is lesz!”
Gyöngyi az X-Faktor előtt is indult már tehetségkutatóban. Például az Ön jelöltben, amit még Vitray Tamás vezetett, és aranyórát lehetett nyerni. Meg a Kifutóban, ahol nem jutott tovább, de amikor ment kifelé, a biztonsági őr megjegyezte: “itt megy Edit Piaf”. Az X-Faktor mentorházába végül nem válogatták be, de ő így is nyertesnek érzi magát. “Amit ott kaptam a mentoroktól, a közönségtől, az mindent megért. Ötven éve van egy hivatásom, világszerte sokan láttak már énekelni, de soha nem sikerült az, hogy megismerjen Magyarország. Most végre kiérdemeltem, és én olyan boldog vagyok, hogy ha holnap meghalok, akkor is azt mondom, hogy csodálatos életem volt.”
