Három fotós: fiatal nők, akik olyan műfajokban és területen alkotnak, amelyekben és ahol eddig főleg férfiak építettek életművet.
Nagy Orsi fotóriporterként érkezik, hogy meghitt hangulatú családi fotókat készítsen; nem mesterségesen világított, hagyományosan „pózolós” képeket készít, amelyeken mindenki igyekszik a legjobb arcát mutatni, hanem beépül a családok életébe, és elkapja a spontán, őszinte pillanatokat, nyersen, filterek nélkül. Az alanyok tehát úgy látják viszont magukat, ahogy addig sosem: egy dokumentarista fotós szemével, így nem csak eltehetik emlékbe azt, akik és amilyenek az adott pillanatban (napon, időszakban) voltak, hanem tanulhatnak is saját magukról és maguktól.
Rácz Dominika, a Midealista Instagram-oldal tulajdonosa egy sokat vitatott, a legtöbb fotós szerint „necces”, időnként már-már veszélyes, és Magyarországon (ahol minden kattintás előtt engedélyt kell kérni az alanytól) egyenesen illegális műfajban alkot: spontán utcafotókat készít. A csavar az egészben, hogy ha nem fotózik és családi életet menedzsel, akkor jogászként dolgozik. Hol észrevétlenül, mobillal, hol komolyabb géppel a kezében exponál, hol egyedül, hol babakocsit tolva, de a szeme sarkából folyamatosan Budapest érdekes, vicces, abszurd pillanatait vadászva.
Mohos Zsófia, a Görbeország nevű projekt gazdája nemes feladatra vállalkozott: portrékkal, életképekkel, zsánerfotókkal örökíti meg (szó szerint) az eltűnőben lévő paraszti világot, elsősorban Rimóc és Kupuszina falvakban. Nem csak fotózik: ismerkedik, beszélget, életre szóló barátságokat köt nála két generációval idősebb, többnyire magányos emberekkel, így minden képe személyes, fontos, célja, tétje van. Csak így van értelme – mondja.
Velük beszélgettünk, és akkor már elkértük tőlük a kedvenc képeiket is. Így néz ki ma Magyarország e három nő szemével és lencséjével.
Együtt sírni az apákkal: Nagy Orsi
Hogy csatlakozol egy család életéhez? Mikor érzed, hogy most már előveheted a gépet?
Nincs bevált és minden esetre ráhúzható módszerem. Van, amikor több idő kell ahhoz, hogy egy család feloldódjon, máshol szinte azonnal fényképezni kezdhetek. A kávé mindig jó kapcsolatteremtő eszköz; mivel általában a gyerekek reggeli ébredezése előtt érkezem, elég korán toppanok be és mindig meg szoktak kínálni kávéval. A gyerekeknek meg szoktam mutatni a fényképezőgépemet, kezükbe vehetik, ha elég nagyok, hogy elbírják, csinálhatnak is vele képet is. Az nagyon fontos viszont, hogy amikor már úgy érzem, hogy lehet dolgozni, onnantól kezdve nincs olyan helyzet, ami nem fotózható. Akkor is kattog a zár, amikor valaki sír; az érzelmek teljes spektrumát megörökítem. Nem minden kép publikálható, de minden kép elkészül, aminek el kell készülnie.
Fotó: Nagy Orsi
Az események részese vagy, vagy próbálsz láthatatlan maradni?
Nem vagyok híve a „légy a falon” módszernek, amikor történetmesélő fotózásról van szó. Mindenben részt veszek: amikor ebédel a család, akkor én is velük eszem.
Szülésfotózásnál ugyanúgy potyognak a könnyeim, amikor világra jön egy új élet, mint a szülőszobán levő újdonsült apukának.
Beszélgetek a szülőkkel a családos élet nehézségeiről és örömeiről, tapasztalatokat, élményeket cserélünk, egy napra a barátjukká, a családjuk részévé válok. Csak közben figyelek, átlátom a családi dinamikákat és döntések ezreit hozom, hogy mikor, mit és milyen kompozícióban fényképezek le.
Te keresed a családokat, vagy megrendelésre dolgozol?
Van ilyen is és olyan is. Gyakran fordul elő, hogy egy-egy baráti beszélgetés során valami gondolat szöget üt a fejemen, hogy de érdekes lenne róluk egy sorozatot csinálni. Mindig örülök, ha ilyenkor az ötletemre nyitottsággal reagálnak. De egyre többen szeretnének őszintébb, természetesebb képeket a családjukról, ezért megrendelésre is dolgozom.
Fotó: Nagy Orsi
Megértik, miről szól ez, vagy mutogatni, magyarázni kell?
Egyelőre még nagyon gyerekcipőben jár itthon a történetmesélő családfotózás. Az online felületeimen nagyon sok bejegyzés szól arról, hogy megismertessem ennek a műfajnak a szépségeit a közönséggel; általában első hallásra nem nagyon szokták tudni az emberek, hogy miről is van szó. Nem is fotózunk így sokan családokat Magyarországon, pedig külföldön már jó pár éve nagy igény van erre. De én ezt nem bánom: mindig nagy meglepetés és rácsodálkozás övezi, ha elkezdem mutogatni, hogy mivel foglalkozom. Ami újdonság, a megszokottól eltérő, az felkelti az emberek érdeklődését, kíváncsivá teszi őket.
Nagy Orsi
Milyen reakciókat kaptál a képekre? Nagyon meglepődnek, amikor viszontlátják magukat nyersebb fotókon, mint amiket megszoktak?
A képeim elsősorban azoknak jelentenek sokat, akik szerepelnek rajtuk, vagy hasonló élethelyzetben vannak, például maguk is szülők. A családok, akikről ezek a sorozatok készülnek, azt értékelik, hogy láthatják magukat kívülről egy-egy olyan szituációban, aminek a megélése egészen más, mint amilyennek látszik. Semmiségnek, hétköznapinak érzik az életüket, ezeken a képeken pedig ők a főhősök. Soha nem kaptam még olyan visszajelzést, hogy milyen szörnyen néznek ki ezeken a képeken, olyat viszont igen, hogy milyen jól kirajzolódik az, ha az egyik szülő – vagy mindkettő – egy nehéz életszakaszon megy éppen keresztül és a képek láttán ezen változtatni szeretne.
Mi lepett meg a legjobban, amikor elkezdtél ebben a műfajban fotózni?
Az, hogy mennyire rá tudnak csodálkozni az emberek arra, hogy a mindennapi élet érdekes és képekkel nagyon jól megragadható tud lenni. Én ezt valahol mindig éreztem, hogy az egyórás stúdiófotózásoknál sokkal mélyebbre szeretnék menni, érzelmileg jobban bevonódni, hogy valósághűen tudjam ábrázolni az előttem levő családot. Ezért is tartom nagyon fontosnak a műfaj népszerűsítését, mert aki egyszer erre ráérzett, nem akar majd karácsony előtt szép ruhában az egyik feldíszített stúdió valamelyik terme előtt toporogni.
Streetfotó babakocsival: Rácz Dominika
Ezt mindig meg akartam kérdezni valakitől: honnan a név?
A komoly hangzású Dominika név helyett egészen kicsi korom óta mindenki Midinek hív, így a nevem és velem maradt idealizmus összekapcsolásából jött létre a fotós Instagram-oldalam neve: Midealista.
Hogyan kezdtél fotózni?
A fotónak a családunkban mindig is nagy kultúrája volt, de inkább az emlékek gyűjtése szempontjából. Három óriási fiók van tele családi képekkel, amiket mindig is szerettem nézegetni. A 2010-es évek elején kezdtem követni egyes fotósok munkáját és talán ezzel egy időben kezdtem el a mai képeimhez hasonló fotókat készíteni, de akkoriban jóval kisebb számban. Nemrég visszanéztem pár régebbi utazás képanyagát és a szokásos beállított vagy híres épületes fotók mellett minden albumban felfedeztem néhány olyan fotót, ami ahhoz kapcsolódik, ami ma is érdekel. Azt hiszem, az elmúlt 5-6 évben vált mindennapossá, hogy lefotózom azt, amit valamiért érdekesnek, elgondolkodtatónak vagy viccesnek találok. 2019-ben beiratkoztam a Gulyás Miklós által vezetett MOME Streetphoto tanfolyamra, nagy hatással volt rám, azóta tudatosabbá váltam, bár gondolom ez folyamatosan alakul.
Fotó: Rácz Dominika
Miért épp az utca?
Azt hiszem, hogy elég kíváncsi, nyitott természet vagyok, és szeretem figyelni az embereket, ahogy egyébként beszélgetni is szeretek, akár ismeretlen emberekkel is. Szeretek megörökíteni olyan pillanatokat, amelyek mindannyiunk életében lehetnek teljesen átlagosak, de valahogy abban a percben mégis különlegesnek hatnak. A városban leginkább biciklivel és közösségi közlekedéssel közlekedem, emellett sokat sétálok is, ez adja a legnagyobb teret annak, hogy a várost és annak történéseit közvetlen közelről szemlélhessem.
Volt necces helyzet?
Inkább olyan helyzet volt, ami a spontaneitást szüntette meg. Egyszer például a Moszkva téren két fickót szerettem volna lefotózni, akik egymással beszélgettek, aztán valahogy észrevettek és vidáman elkezdtek pózolgatni nekem. Ezzel az eredeti képnek nyilván lőttek, de aztán vidáman búcsúztunk egymástól.
Jogász vagy, és közben olyan képeket készítesz, amelyeket nem szabadna ma Magyarországon, ezt hogy oldod fel?
Jó kérdés. Abban hiszek, hogy a jogalkotói szándék csak nem arra irányul, hogy ne lehessen megörökíteni az időt, amiben élünk. Nehéz lenne elképzelni a múltról alkotott képünket pl. a huszadik század képanyaga nélkül. Igyekszem tiszteletben tartani a szabályokat is, de leginkább az embereket, nem készítek olyan képet, ami bárkit kellemetlen helyzetbe hoz. Legtöbbször olyan esetekről hallok, hogy ha valaki felismeri magát egy streetfotós képén, örül neki, amikor pedig mégsem ez történik, az érintettek megbeszélik és a képet eltávolítják.
Fotó: Rácz Dominika
A streetfotóhoz bátorság kell, megmagyarázni, miért csinálod, ha kiszúrnak, beleállni konfliktusokba, ha kell, ez mindig megvolt benned, vagy útközben alakult ki? Vagy nincs is rá szükség?
De, szerintem abszolút van rá szükség. Bátorságra is, olykor leleményességre, nekem ez a része is tetszik. Szerintem az alapjai megvoltak bennem, talán pont a már említett kíváncsiság miatt is, de azért közben is edződik az ember.
A bátorság pedig abból ered, hogy meg akarod csinálni a képet, amiről tudod, hogy csak ott és akkor lehet, mert aztán elillan az egész, nincs túl sok idő aggodalmaskodni.
Sokan kérdezik, hogy „hogy csináltad úgy, hogy nem vett észre?”. A legtöbben egyszerűen tényleg benne vannak egy pillanatban, egy gondolatban és éppen kizárják a külvilágot. Persze biztosan van, aki észreveszi, de nem közelítek rosszindulattal senkihez, nem akarok olyan mozzanatot megörökíteni, ami kínos lehet; tudom, ez persze szubjektív, a saját mércémre hagyatkozom. Szóval bízom abban, hogy konfliktus nélkül is megoldható egy helyzet.
Fotó: Rácz Dominika
Mi a módszered?
Két kicsi gyerekem van, ami azt is jelenti, hogy az elmúlt közel négy évben még a szokásosnál is jóval többet sétáltam. Nem egy klasszikus megoldás, de nekem tényleg működött, hogy babakocsi-tologatás közben is lefotózzak egy-egy jelenetet. Ahogy nagyobb lett a kislányom, történt olyan is, hogy hangosan megkérdezte, hogy
mama, most miért fotóztad le azt a nénit?
De valahogy nem buktunk le, utána pedig elmagyaráztam neki, hogy mit csinálok ilyenkor. Nem állítom, hogy rengeteg időt töltenék egyedül mostanában, de mindig van nálam telefon és már fényképezőgép is, és valahogy megtalálom a módját, hogy elkészítsem a képet. Persze a fejemben van egy külön fejezet a le nem fotózott pillanatokról is.
Magadnak fotózol, vagy tervezel valamit az összegyűjtött anyagból?
Idén februárban felvettek a BPSPC streetfotós alkotói közösségbe, ami egyrészt óriási megtiszteltetés, másrészt pedig nagyon inspiráló is, velük tervben van közös kiállítás is. Emellett szeretnék minél több időt szánni a fotózásra, fejlődni benne és a saját anyagomból is létrehozni valamit. Már van néhány sorozatötletem, ezeken még dolgozom.
Rácz Dominika
A streetfotósok gyakran megkapják, hogy gúnyolódnak az elesetteken. Te ezt a csapdát hogy kerülöd ki?
Szerintem olyan képeket készítek, amik a valóságot dokumentálják, értékítélet nélkül. A képeimen a jelen idő és annak néha furcsa, néha kedves, de mindenképp emberi jelenetei tükröződnek vissza.
A szomszéd házba betévedni: Mohos Zsófia
Mikor érezted először, hogy meg kell örökítened az eltűnő paraszti világot?
Kicsi koromtól sok időt töltöttem egy apró nógrádi zsákfaluban a nagymamámmal, nagyon szerettem a falu hangulatát, ritmusát, a bő szoknyás nénik meséit. 14 éves voltam, amikor kitaláltuk a barátnőimmel, hogy falumúzeumot alapítunk. Minden házba becsöngettünk, kaptunk néhány tárgyat, még leltárunk is volt egy füzetből kitépett papírra írva. A múzeumból nem lett semmi, mert felnőtt nem állt az ügy mellé, de valahogy akkor éreztem először, mennyi érték van még körülöttünk. Olyan 17-18 évesen, amikor a fotózás elkezdett jobban érdekelni, feltűnt, hogy egyre üresebb a falu. Ekkor éreztem azt, hogy ezt valamilyen formában meg kellene őrizni. A fényképezőgép pedig ott volt a kezemben, így az eszköz már adott volt, de kellett néhány év, hogy ebből egy saját koncepció, sorozat alakuljon ki. Hogy megtaláljam a saját hangomat.
Rozi néni (Fotó: Mohos Zsófia)
Van-e konkrét célja a formálódó gyűjteménynek? Mi lesz majd a sok-sok kép sorsa?
A cél az, hogy minél többet megőrizhessek ebből a világból, hiszen szinte az utolsó órában vagyunk. 2019-ben már készítettem egy fotókönyvet az addigi fotóimból, jelenleg pedig a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként dolgozom egy nagyobb projekten, Rimóc és Kupuszina életét követem a személyes történeteken és a közösségi eseményeken keresztül. Ebből a sorozatból mindenképpen készül majd egy másik könyv. Örülök a nagy online érdeklődésnek a fotóim iránt, de úgy gondolom, egy könyv az, ami igazán megmarad, amit sok évvel később le lehet emelni a polcról, és el lehet mélyülni a fotókban. Kiállítást is tervezek, Budapesten, de a két faluba is szeretném elvinni majd az anyagot, hogy visszatükrözhessem számukra azt a sok értéket, amit kaptam tőlük. Az ösztöndíj mellett elkezdtem több faluba is járni, így aztán számomra Görbeország már nem csak szűken Palócföldről szól, hanem minden olyan emberről, faluról, ahol az eltűnőben lévő paraszti világot találhatjuk. Talán sok év múlva ebből az egészből lesz egy nagy egység, de ezt még nem tudom, hagyom, hogy történjenek a dolgok a maguk útján.
Kik a példaképeid? Érzel-e rokonságot Korniss Péter munkásságával?
Konkrét példaképeket nem tudok mondani, igyekszem olyan fotográfusok munkáit követni, akik hasonló témában dolgoznak, csak mindannyian egy kicsit más képi világot képviselünk. Korniss Péter néhány könyvét pár hónapja tudtam beszerezni, és a Múlt idő című kötete végén a gondolatait olvasva éreztem át, hogy mennyire hasonló céllal dolgozunk. Úgy gondolom, őt is az hajtja a mai napig, hogy meg kell őrizni az értékeket ebből a világból, mert már nem sokáig lesznek velünk.
Mari néni Nagytarcsán (Fotó: Mohos Zsófia)
A képeid idilli paraszti világot ábrázolnak; van ebben olyan cél, hogy megmutasd a vidék iránt előítéletes városiaknak, hogy a falusi lét nem csak szegénység, nyomor? És ellenkezőleg: nem félsz, hogy túl romantikus képet festesz a falusi, tanyasi magyar valóságról, és ezzel elfeded a hiányosságokat, azt, hogy milyen nehezen boldogulnak?
Úgy fényképezek (nem csak viseletes asszonyokat, hanem bármit és bárkit), hogy a szépet keresem, az értéket próbálom megörökíteni. Jártam olyan helyeken, nem is egyszer, ahol lehetett volna a szegénységre, nyomorra fókuszálni. Ám ott is a tiszta emberi tekinteteket örökítettem meg. Nem vagyok szociofotós, és vállalom, hogy szubjektív szemmel fényképezek. De képes bárki a tárgyilagosságra? A fotóimmal úgy mutatom be az eltűnőben lévő paraszti világot, ahogy én látom: a szépet és az értékeset fogom meg belőle, mert ez az, amit fontosnak tartok megőrizni. Aki megtalálja a képekben és a történetekben a saját emlékeit, talán átérzi, hogy valahogy keserédesen szép ez a világ. Megörökítek és egyben elengedek.
Hogy éred el, hogy a bizalmukba fogadjanak az alanyaid?
Rengeteg türelem kell ezekhez a kapcsolatokhoz, azt hiszem, ha nem lenne nagy a személyes érdeklődésem az iránt, hogy meghallgassam őket, nem is menne.
Ők az első generáció, akik egyedül öregszenek meg.
Többnyire nagycsaládban nőttek fel, ápolták az öregjeiket, több generáció élt együtt, de a világ változott, és a fiatalok nagyrészt elköltöztek a faluból. Legtöbbször az első néhány idős emberhez valakinek a segítségével jutok el, de aztán sodornak az események; a munkának ezt a részét szeretem a legjobban. Volt olyan, hogy kora reggel találkoztunk az utcán, éppen a biciklivel tolta haza Emera néni az aznapi bevásárlást a hóban, és szóba elegyedtünk. Van, akit mise után szólítottam meg, de olyan is volt, hogy véletlenül egy házzal arrébb tévedtem be, mint ahová készültem eredetileg, és ha már ott voltam, akkor megismerkedtünk. Az mindenképpen nagy segítség, hogy ilyenkor elmondhatom, hogy Bözsi néninél meg Lajos bácsinál is voltam már. A fotókönyvemet is mindig magamnál tartom, hogy megmutathassam, milyen képeket készítek. Előfordul, hogy az első találkozáskor még nem kerül elő a fényképezőgép a hátizsákomból, csak beszélgetünk. Szeretem, ha először kicsit mesélnek magukról, a gyerekkorukról, a családjukról. Régi fényképeket nézegetünk, mert az mindig segít az emlékezésben. Nekem ők nem csak portréalanyok, akikről kattintok pár fotót és megyek tovább, hanem az ismerőseim.
Parasztház Rimócon (Fotó: Mohos Zsófia)
Főleg az idősebb nők szájából hallani, hogy „engem ne fotózzon, öreg vagyok én már”, gyakran megkapod ezt? Mit mondasz ilyenkor?
Igen, általában nem értik, hogy mi fotóznivaló van rajtuk. Ilyenkor mindig elmondom őszintén, hogy szerintem nagyon értékesek, örülök, hogy láthatok és ismerhetek még ilyen asszonyokat, és úgy gondolom, hogy fontos megörökíteni őket. De mire a fotózáshoz jutunk, általában már ismerjük egymást, és ha kialakult a bizalom, akkor már nem okoz gondot a fényképezés, mert természetessé válnak ők is, és én is.
Mohos Zsófia (Fotó: Gyetvai Gergely)
Mi a fontosabb, hogy őszintén megmutasd őket, vagy hogy ők szépnek találják magukat a képen?
Nagyon jó kérdés.
A legtöbb idős emberben nincs az a reflex, hogy amikor fényképezek, akkor mosolyogni kell, másik ruhát kell felvenni, vagy el kellene pakolni az elmosogatott edényeket a háttérből.
Nem akarnak többnek, vagy másnak látszani. Őket eleve a saját valóságukban, őszinteségükben lehet fényképezni. Másképpen nem is érdemes.
Hogyan és mennyit változtál a találkozások, a történetek hatására?
Mindig is csodáltam ezekben az idős emberekben az élethez való egyszerű, természetes hozzáállást, hogy a kicsi dolgoknak is mennyire tudnak örülni. Fantasztikus, hogy annyi átélt trauma, fájdalom után képesek rácsodálkozni az eső hangjára, vagy arra, hogy a tyúkok várják őket haza. Az asszonyokban ennyi idősen is fel lehet fedezni a nőt, amikor a viseletet magukra öltik. Amit mostanában nagyon igyekszem eltanulni, az az elmélyülés, lelassulás képessége. Az a fajta ember vagyok, aki ezer dolgot csinál egyszerre, és gyakran szenvedek attól, hogy úgy érzem, igazán nem tudok elmélyülni semmiben, csak egyik feladatról haladok a másikra. Szeretném jobban megélni a pillanatokat, megállni és többször értékelni, észrevenni a körülöttem lévő csodákat. Nehéz ezt megvalósítani ebben a modern világban, ahol szinte folyamatos online jelenlétre van szükség, de bízom benne, hogy jó úton vagyok.
Ha majd én leszek a Zsófi néni, talán lesz mit mesélni.