Amikor öt- vagy hatéves voltam, könyörögtem az anyukámnak, hogy szüljön még egy kisbabát. Már volt egy bátyám és egy öcsém, de olyan kicsi volt köztünk a korkülönbség, hogy sosem próbálhattam ki, milyen pelenkát cserélni vagy ringatni egy pici újszülöttet. Akartam egy igazi babát. Nem is tudom már, hogy hoztam fel a témát, vagy mit mondtam, csak arra emlékszem, hogy égre-földre esküdöztem, hogy majd én a gondját viselem. Majd én etetem, fürdetem, felnevelem, mint a sajátomat. De anyám, ahelyett, hogy egy gyereket szült volna, vett nekem egy aranyhalat és egy új ruhát a játékbabámra.
Nagyjából ebben az időben kezdtem megszállottan tervezgetni a saját családomat.
A jövendőbeli családomat: a férjemmel, két-három gyerekkel, kutyával és a tökéletes házunkkal (aminek a hátsó kertjében áll egy hinta). Végül szerencsésen meg is találtam felnőttkoromra a férfit, akivel mindezt az álmot megvalósíthattam volna. Nem mintha megkérdeztem volna tőle, hogy akar-e hintát a hátsó kertbe, vagy egyáltalán mit szól egy kutyához, de azt tudtam, hogy ő is akar gyereket. Mindketten akartunk gyerekeket.
Mivel nagyon fiatalon ugrottunk bele a házasságba, nem kezdtünk el rögtön a gyerekvállaláson pörögni, helyette inkább adtunk időt magunknak és a kapcsolatunknak. Élveztük egymás társaságát, mint férj és feleség. Sajnos, valahol az esküvőnk után és a második évfordulónk előtt, megváltoztak a dolgok. Vagyis az én agyam változott meg, elkezdtem megkérdőjelezni az egész gyerek kérdést. Hamarosan eluralkodott rajtam az anyaságtól való rettegés.
Szóltam is a férjemnek, hogy meggondoltam magam, talán mégsem kellene nekünk gyereket szülni, családot alapítani. Talán elég, ha mi ketten itt vagyunk egymásnak. Életünk végééig utazgathatnánk és bulizhatnánk, kötelezettségek nélkül. Csak mi ketten megöregedhetnénk egymás mellett. A férjemet sokkolta a bejelentésem, mert ő végre készen állt, és kifejezetten akart volna már gyereket. De én csak fel akartam adni, el akartam menekülni.
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
A legnagyobb félelmem tulajdonképpen az volt, hogy nem leszek jó anya.
Nem voltam biztos magamban, hogy elég szeretetteljes, megértő, empatikus, vicces és kedves vagyok az anyasághoz. Hogy elég önzetlen tudok lenni, hogy egy gyerekért feladjam a karrierem, feladjam a személyiségem, és feladjam a testem. Tudom, hogy ez utóbbi elég szörnyen hangzik, de ha már megküzdöttél az evészavarral, mint én, akkor az ilyen dolgok értelmet nyernek. A félelmek teljesen racionálissá válnak.
Nem hittem magamról, hogy tudnék gondoskodó és megbízható lenni, és nem is akartam belegondolni, hogy milyen lenne, ha egyedülálló anya lennék. Nem mintha azt terveztem volna, hogy egyedül leszek, de mivel az apám 12 éves koromban meghalt, volt bennem egy olyan félelem, hogy én is egyedül maradhatok a gyerekeimmel. Aggódtam, hogy ha gyerekünk lenne, valami történne a férjemmel. Vagy ami még rosszabb: valami történne valamelyik gyerekemmel. Akkor mit csinálnék?
Mihez kezdenék, ha lenne egy lányom, aki olyan, mint én, hogy túl fiatalon akarja már élni a saját életét? Mit csinálnék, ha lenne egy fiam, aki tönkreteszi magát az alkohollal, ahogy az apja is tette? Elbírnék egy rák vagy bármilyen más halálos betegség diagnózisával? Elég erős lennék, hogy folytassam a gyerekeim apja nélkül, álmaim férfia nélkül? Képes lennék megvigasztalni a gyerekeimet anélkül, hogy ítélkeznék vagy ellökném őket magamtól?
Vagy mindenben kudarcot vallanék? Cserbenhagynám őket és magamat?
Az élet azonban kiszámíthatatlan és 2012 őszén hirtelen munkanélküli lettem. De pont ebben az időszakban találtam magamra, mert ráébredtem, hogy itt a lehetőség, hogy újradefiniáljam önmagam és az életem. Hogy adhatunk esélyt egy gyermeknek. Ezért abbahagytam a fogamzásgátló szedését és két hónappal később már terhes voltam.
Nem tündérmese ez, nem volt zökkenőmentes a szülés utáni időszak, nehezen tudtam kötődni a lányomhoz, úgy éreztem, elvesztettem az identitásomat, és szülés utáni depresszióba estem. Küzdöttem a belső kétségeimmel és néha rossz anyának éreztem magam, de azért a félelmeim többsége eltűnt.
Mert a lányom végeredményben beindította a karrieremet. A lányom segített, hogy egészséges testképem legyen. És azzal, hogy a lányom megszületett, életre kelt bennem az empatikus, megértő énem is. A rossz anya képe azóta már átrajzolódott egy erősebb, szeretőbb és önzetlenebb énképpé. Nem egy tökéletes anyává természetesen, de önmagam jobb verziójaként születtem újjá.
