Roger M. Cahak klinikai szakpszichológus írt arról őszintén, hogy milyen érzésekkel kellett szakemberként megküzdenie, amikor az első páciense a terápia végére ért és el kellett köszönniük egymástól.
„Tegnap a legelső páciensem, Evan befejezte a közös terápiát. A vele való úton mindketten sokat erősödtünk, alázatot tanultunk és fejlődtünk. A karrieremben Evan mindenképp mérföldkőnek számít, több olyan félelmemet is sikerült általa legyőznöm, ami már az egyetem eleje óta kísértett. Például a félelmeim között volt az is, hogy búcsút kell intenem majd olyan pácienseknek, akikkel hónapokig, sőt, akár évekig együtt dolgozunk, és a szívemhez nőnek.”
A szakember leírása szerint a terápiás kapcsolat is egyfajta intim kapcsolatnak számít, hiszen igazán akkor működik jól maga a terápia, ha a páciens és a pszichológus között érzelmi kötődés alakul ki az etikai határok között. Persze ez a kapcsolat egyoldalú, hiszen a terapeuta nem beszél igazán magáról, míg a páciens az életének minden részletét kitárgyalja vele.
„Evannal nyolc hónapig dolgoztunk együtt, leástunk minden gyerekkori traumájának a mélyére, felderítettük, hogyan szabotálja saját magát a párkapcsolatokban, és kiderítettük, mitől szorong annyira. Evan sikeresen ráébredt arra is a terápia során, hogy a párkapcsolati konfliktusokban az anyja reakcióit vetíti a párjára, ezért viselkedik úgy, mint egy kisgyerek. A férfi gyerekkorában érzelmi és fizikai bántalmazást is elszenvedett az anyjától, míg apja passzív maradt a család életében. A fiú magányosnak érezte magát, mélyen sebzett állapotban jött terápiára 25 évesen, épp egy mérgező párkapcsolat után. Ahogy megértette, miért volt mérgező a párkapcsolata, hogyan függött a barátnőjétől testileg és érzelmileg, úgy dőltek le a falak a gyerekkori bántalmazások körül is.”
A pszichológusnak is nehéz az elengedés (Kép: Getty Images)
Evan már pár hónapja járt terápiára, amikor elvesztette a munkáját, és erre már sikerült nem kisgyerekként, hanem érett felnőttként reagálnia, amit áttörésként, sikerként éltek meg mindketten a terapeutával. Ráadásul hamar sikerült egy minden szempontból jobb állást találnia, ahol megkapta azt a tiszteletet is, amit már gyerekkora óta keresett.
„Evan és az anyja között is elindult egy gyógyító folyamat, a fiú az apja felé is nagyobb megértéssel és elfogadással fordult már, így alakult át dacos gyerekből magabiztos, tudatos felnőtté. Ekkor jött el az ideje, hogy elengedjem a kezét. Amikor éreztem, hogy Evan készen áll arra, hogy egyedül is megálljon a lábán, természetesen nem elküldtem, hanem apránként adagoltam neki, hogy érezze, menni fog nélkülem is tovább a fejlődés.
Mindketten nyeltük a könnyeinket az utolsó terápiás alkalmunkon. Elmondtam neki, mennyire csodálom és tisztelem, amiért szembenézett a traumáival, ő pedig megköszönte nekem, hogy törődtem vele és fogtam a kezét az úton. És vége lett. Az érzelmeim az öröm és a szomorúság széles skáláján mozogtak, ahogy lezártuk ezt a közös szakaszt az életünkben. Örültem, mert pszichológusként elértem a célt, elvégeztük a munkát, amiért eljött hozzám a páciens. De közben nem tudtam távol tartani magamtól a szomorúságot és a gyász érzésétől sem, kellett egy kis idő, hogy túltegyem magam rajta, de soha nem fogom elfelejteni Evant.”
