Munkafüggőség: alkohol, drogok nélkül lehet élni, munka nélkül viszont nem

Hogyan kezdtél el foglalkozni a munkafüggőség témakörével?

A függőségek közül először a szerhasználatot kutattam, az érdekelt, hogy milyen érzelemszabályozási problémák lehetnek ennek a hátterében. Majd kollégámmal és mentorommal, Demetrovics Zsolttal elkezdtünk foglalkozni a viselkedési addikciókkal. Ezek azok a függőségek, ahol nem valamilyen kémiai anyag okozza az addikciót, de ugyanúgy rabjává válhat az ember, ide tartozik például a szerencsejáték-, a videójáték– és az internetfüggőség is. Ahogyan egyre jobban elmélyedtem a szakirodalomban, szembesültem azzal, hogy az előbbiekkel szemben milyen keveset tudunk a munkafüggőségről, miközben ez egyértelműen nagyon fontos téma, nagyon is jelen van a társadalmunkban. Magam is láttam, hogy az emberek képesek magukat annyira belehajszolni a munkába, hogy annak magukra és másokra nézve is sok káros következménye lehet. Kételyekben és kérdésekben persze nem volt hiány, sok volt a vita, de kevés kutatás, publikáció született a témában. Ez még a kétezres évek végén történt.

Ugyanezek alapján úgy tűnhet, hogy a munkamánia valami új keletű dolog, de nem egészen ez az igazság.

Valóban, a nyugati és a keleti kultúrákban is komoly előzménye van ennek. Távol-Keleten a konfuciuszi tanokból lehet levezetni azt, hogy csak akkor lehetsz hasznos tagja a társadalomnak, a közösségednek, a családodnak, ha minél többet dolgozol. Nyugaton pedig fontos előzmény a protestáns munkaetika, melynek keretében úgy gondolták, a kemény munka Isten dicsőségére szolgál és  akkor leszünk jó emberek, ha minél többet dolgozunk. Max Weber ebből a munkaetikából eredeztette a kapitalizmus kialakulását is, ami még inkább teret adott az állandó munkavégzésnek. Az üzenet annyiban átalakult, hogy nem az Istennek való megfelelés miatt kell látástól-vakulásig dolgozni, hanem önmagad és az országod jobbá tétele miatt, az utóbbi időkben pedig az önmegvalósítás előtérbe kerülése miatt kapott egy új köntöst.

Most pedig elsősorban az az üzenet, hogy a te hibád, ha nem boldogulsz, minden rajtad múlik, te vagy a felelős a saját sikereidért. Ezzel csak az a baj, hogy más tényezők is szerepet játszanak abban, hogy kinek hogyan alakul az élete, nem lehet ennek terhét csak az adott személy vállára tenni. És hiába vár minket a lehetőségek tárháza, ez nagyobb súllyal nehezedik ránk, mint más korokban élő emberekre, akik nem nagyon választhatták meg, milyen úton haladnak. Byung-Chul Han dél-korai filozófus szerint egyszerűen nem tudunk megküzdeni a sok ingerrel és lehetőséggel, össze-vissza csapongunk, képtelenek vagyunk határokat szabni, folyamatosan hajszoljuk a boldogságot, de azt soha nem érjük el. Szerinte emiatt van olyan sok depressziós, hiperaktív és kiégett ember.

Kun Bernadette (Fotó: Bazánth Ivola)

Melyek azok az egyéni tényezők, belső folyamatok, működések, amik hajlamosabbá tesznek a munkafüggőségre?

Azoknál különösen nagy ennek a veszélye, akik bizonytalanok magukban, akiknek nem elég magas az önbecsülésük, folyamatosan úgy érzik, hogy bizonyítaniuk kell. A másik tényező, ami az elsővel gyakran kéz a kézben jár, az a perfekcionizmus. A perfekcionista hiába ér el sikereket, az sosem lesz elég, sokszor irreális elvárásokat támaszt magával szemben, és minél nehezebb elérni egy célt, annál nagyobb az esélye annak, hogy ez önértékelési problémákhoz vezet. A harmadik jellemző az ún. negatív affektivitás. Ezt azt jelenti, hogy a személy alapvetően több kellemetlen érzelemmel (pl. szomorúsággal, levertséggel, haraggal) éli az életét, mint mások. Elsőre azt gondolnánk, hogy aki munkamániás, az biztosan nagyon szereti munkáját, ezért dolgozik sokat. Ugyan vannak, akikre ez igaz, de a munkafüggők többsége nem érzi jól magát munka közben és inkább a kényszerek hajtják őket.

Mennyiben hasonlít a többi addikcióra a munkafüggőség, és mennyire különbözik ezektől?

Sok zavart el lehet helyezni a kényszeresség és az impulzivitás spektrumán. A függőségekben mindkettő jelen van, csak máshol helyezkednek el ezen a skálán, a munkafüggőségre szemben mondjuk a szerencsejáték- vagy vásárlásfüggőséggel inkább az impulzivitás jellemző. Vagyis ezeknél inkább igaz a hirtelen, vágyvezérelt cselekvés, illetve a jövőbeli következmények mérlegelésének hiánya. Ez nem jelenti azt, hogy az impulzivitás ne lenne jelen a munkafüggőségben is: a munkamániásokra jellemző a hajszolt működés, a nyugtalanság, az állandó versenyfutás az idővel. Nagyobb különbség talán az, hogy mikor kap az illető visszajelzést a „kedvenc” tevékenységétől. Míg a játékautomatánál azonnal kiderül, hogy nyertünk-e vagy sem, vagy a megvásárolt ruhadarab azonnal a szatyorba kerül, a munkafüggőségnél a pozitív megerősítés (pl. előléptetés, díj elnyerése) nem azonnal érkezik, sokkal kitartóbbnak kell lenni.

A másik fontos különbség, hogy a társadalom hogyan ítéli meg az adott problémát. A többi addikció sokkal stigmatizáltabb, sokan morális szinten kezelik ezeket a függőségeket. Szerintük a szerhasználó gyenge jellem, az ő hibája, hogy ilyen helyzetbe került, a szerencsejáték-függő felelőtlen, megbízhatatlan és így tovább. A munkafüggőséget ezekkel szemben sokkal pozitívabban ítélik meg. Lehet, hogy az embereknek eszébe jut, hogy az illető valószínűleg túlzásba viszi a munkát, de úgy gondolják, biztosan sok pénzt visz haza, biztosan nagyon lelkiismeretes, kitartó, biztosan sokat köszönhet neki a cég. És ugyan ezekben a feltételezésekben van is igazság, de a munkamániának nagyon sok negatív járulékos következménye lehet, ami kívülről nem feltétlenül látszik, viszont ezekre is gondolnunk kell. És még valami, amiben a munkamánia eltér más addikcióktól: alkohol, drogok vagy szerencsejáték nélkül lehet élni, a munka esetében azonban a teljes absztinencia nem működik, csak a tudatos mértékletesség.

Tudjuk, hogy bizonyos függőségek között van átjárhatóság, ha az ember megpróbál eltávolodni az egyik szenvedélybetegségtől, akkor könnyen lehet, hogy egy másik veszi át a helyét. A munkafüggőségnél is megfigyelhető hasonló?

Nagyon kevés kutatás készült erről, de a gyakorlati tapasztalatok alapján a szerhasználóknál a rehabilitáció után valóban megjelenhet valamilyen más addikció. Ez  lehet például a szex-, a testedzés- vagy éppen a munkafüggőség, vagyis olyan tevékenységeknek válnak rabjaivá, amelyekről nem gondoljuk, hogy annyira veszélyesek és ártalmasak lennének, de amiket szintén lehet kényszeresen csinálni. A másik oldalról közelítve pedig előfordulhat, hogy a munkafüggő egy idő után valamilyen szerrel igyekszik csökkenteni a sok stresszt, s emiatt egy másik szenvedélybetegség is kialakul. Ugyan ezen a téren is több kutatásra van szükség, de a munkamánia együtt járhat gyógyszer-, illetve alkoholfüggőséggel, de érintettekkel készített interjúink alapján látjuk, hogy sokan dohányoznak, és a túlzott koffeinfogyasztás is igen jelentős. Emellett kapcsolódhatnak hozzá más viselkedési addikciók is: volt olyan interjúalanyunk, aki például munka után, esténként túlzottan sokat videójátékozott, de a problémás internethasználat is kialakulhat. Főleg, ha valakinek a munkája számítógéphez kötődik, ilyenkor szinte szimbiotikus kapcsolat alakul ki a személy és az elektronikus eszközei között.

Fel lehet állítani egy sorrendet arról, hogy milyen szektorokban, szakmákban, munkakörökben kiemelkedően magas a munkafüggők száma?

Elsősorban a szellemi munkát végzők és a vezető pozícióban lévők a veszélyeztetettek. Ha a szektorokat, szakmákat nézzük, akkor pedig magasabb rizikócsoportba tartoznak azok, akik valamilyen segítő munkát végeznek, vagyis az egészségügyben vagy valamilyen szociális területen dolgoznak, de a civil szféra is érintett. Feltételezéseink szerint ennek az oka, hogy akik rászorulókon segítenek, valamilyen nemes ügyért küzdenek, fontos társadalmi kérdéseket igyekeznek megoldani, azok sokkal inkább úgy érzik, nem tehetik meg, hogy ne dolgozzanak folyamatosan. Érdekes volt látni azt is, hogy nem a magán-, hanem az állami és önkormányzati szektorban nagyobb a munkafüggők száma. Ennek az egyik oka az lehet, hogy több az ilyen területen a szellemi foglalkozású és női dolgozó, és náluk számtalan olyan tényező van, ami miatt magasabb munkafüggőség kockázata. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a világ más pontjain végzett kutatásokban ez a különbség nem jelent meg, de az is, hogy egyelőre kevés az ezzel foglalkozó tudományos munka.

Fotó: Bazánth Ivola

Milyen kérdések, témák vannak a munkafüggőséggel kapcsolatban, amire most jobban fókuszálnak az ezzel foglalkozó kutatók?

Amivel elkezdtünk nemrég foglalkozni az az, hogy a munkamániások és a nem munkafüggők, illetve más addikciókkal küzdők között van-e eltérés bizonyos kognitív funkciókban, például, hogy könnyebben letapadnak-e a feladatoknál, és egyelőre úgy tűnik, hogy van különbség, akik munkafüggők, nehezebben tudnak váltani a feladatok között. Amit fontos lenne még részletesebben megvizsgálni, azok a nemek érintettsége. Az biztos, hogy a munkafüggőség mindkét nemet ugyanúgy érinti, csak éppen más-más okok miatt. A feltételezések szerint férfiaknál például fontos rizikófaktor az, hogy továbbra is erős az az elvárás, hogy ők legyenek a kenyérkeresők, nekik kell eltartani a családot, náluk kiemelten számít a státusz. Persze azért érezhető némi változás, de egyelőre a munka-magánélet egyensúlyt támogató intézkedéseknél ők valamelyest háttérbe szorulnak, nem biztos, hogy mindenhol jó szemmel nézik, ha apa korábban elmegy a munkából azért, hogy elhozza a gyereket a bölcsiből.

A könyvedben minden fejezet egy munkafüggő vallomásával kezdődik, és feltűnt, hogy főként késő harmincasok és kora negyvenesek szerepelnek köztük. 

Összességében úgy tűnhet, hogy a 30 és 50 év közöttieknél van leginkább jelen a munkafüggőség, de a kutatások szerint nincsenek nagyobb kiugrások bizonyos korosztályokat illetően. Nyilván nem szabad elfeledkezni arról, hogy a fiatalabbak közül még sokan nem léptek be a munkaerőpiacra vagy nem dolgoznak teljes állásban, az idősebbek közül meg sokan nyugdíjba vonultak, de azért mindenkinél van egyfajta nyomás – a fiatalok úgy érezhetik, hogy új munkaerőként jobban oda kell tenni magukat, harminc év felett pedig előtérbe kerül a gyermekvállalás, és ők ennek az alapjait szeretnék megteremteni.

A könyvedben írsz arról, hogy a pandémia és annak kísérőjelenségei hogyan hatottak a munkamániásokra. A járvány most szelídülni látszik, a távmunka helyett pedig most már inkább a hibrid munkavégzés jellemző, vagyis az emberek részben otthonról dolgoznak, részben pedig a munkahelyükön. Természetesen vannak, akik szerint ez sem igazán jó megoldás, ennek is megvannak a hátulütői.

Úgy gondolom, hogy a hibrid munkavégzés jobban működhet, mint a teljes home office, ugyanis kevésbé jelennek meg annak a káros hatásai, viszont ki lehet vele aknázni az előnyeit. Ha hetente néhány nap lehetőség van arra, hogy rugalmasabban oszthatjuk be az időnket, miközben lehetőségünk van arra, hogy a többi napon pedig közösségben legyünk, egy olyan helyen, ahol szigorúbbak a keretek, erősebb struktúra van, emellett a home office nem kényszer, hanem egy lehetőség, az mindenképpen jó hatással lehet a munkavégzésre. Az más kérdés, hogy a munkafüggők a munkaidőn kívül is dolgoznak, folyton hazaviszik a munkát, így náluk az előnyök talán kevésbé tetten érhetők.

Szerepel a könyvedben egy történet egy munkavállalóról, aki azt mondta, sokat segített neki az, amikor olyan munkahelyre került, ahol nem volt lehetőség arra, hogy hazavigye azokat a dolgokat, amikre szüksége lett volna ahhoz, hogy otthon is dolgozhasson, és ez iszonyatosan felszabadító érzés volt a számára.

Nem véletlenül szerepelt az érintetteknek szóló tanácsok között az is, hogy érdemes éles határokat húzni a munkaidőben, például határozzuk el, hogy este hét vagy nyolc óra után már nem dolgozunk. Nem könnyű megtenni ezt a lépést, de ez is kell ahhoz, hogy a munkamániás észrevegye, vannak más dolgok is az életében a munkán kívül.

Nemcsak a munkafüggőnek, hanem a hozzátartozóknak és a feletteseknek, vezetőknek is adsz tanácsokat. Kikre hárul a legnagyobb felelősség? 

Mindenképpen azoknak a legfontosabb változtatni, akik munkafüggők, hiszen az ő testi és lelki egészségükről van szó. Emellett persze nagyon fontos a családtagok, a hozzátartozók jólléte is. A munkamániás mellett egy partner sokszor azt éli meg, ő mindig háttérbe szorul, hogy csak második helyen szerepel a munka után, és hogy tulajdonképpen magára van hagyva. És sajnos, mint a többi addikció esetében, itt is felléphet a társfüggőség, vagyis amikor a partner lemond a saját igényeiről, szükségleteiről, mert fontosabb lesz a másik problémája. Nem könnyű felismerni, hogy mi az, amit én tudok tenni a másikért, meddig mehetek el, és mikor jön el az a pont, amikor el kell ismerni, hogy ezt a problémát bizony nem nekem kell megoldani. Az sem jó, ha valaki csendben tűr, és az sem, ha valaki folyamatosan kritizálja a másikat, ha haraggal, megértés nélkül fordul felé. Partnerként leginkább abban tudunk segíteni, hogy tudatosítjuk a másikban, hogy ez egy olyan probléma, amivel foglalkozni kell, és nem csak akkor, amikor valami rossz dolog történik, amikor valamilyen veszteség éri.

Ami a vezetőket, cégeket illeti, erős tévhit az, hogy nekik csak hasznuk származik abból, ha csak munkafüggők dolgoznak náluk. Lehet, hogy az elején sokat profitálnak belőle, de ennek idővel meglesz az ára, a munkafüggők ugyanis egy idő után, a kimerültség, a testi-lelki betegségek és a kiégés miatt nem tudják majd olyan magas szinten végezni a munkájukat. És erre persze nem az a jó megoldás, hogy kirúgják őket, hiszen ezek az emberek továbbra is nagyon értékesek. Ehelyett tenni kell azért, hogy újra jól tudjanak teljesíteni anélkül, hogy közben felőrölnék magukat, kiégnének, hogy ne érezzék azt, hogy el akarnak menni. Sokan egyébként úgy gondolják, az az egyetlen megoldás, ha munkahelyet váltanak. De ez nem biztos, hogy tartós megoldás, főleg, ha egy olyan helyre kerülnek, ahol ugyanolyan a vállalati kultúra, mint a korábbi cégnél.

Kun Bernadette: Munkafüggők

A világon egyre több helyen kísérleteznek a rövidebb, négynapos munkahéttel. Erről mi a véleményed?

Ahogy látom, pozitívak a tapasztalatok, de eddig főként olyan országokban próbálkoztak vele, ahol megvannak ehhez az adottságok. Az ugyanis nagyon nem mindegy, hogy milyen munkakultúra jellemző, milyen a gazdasági helyzet. Ahogyan a könyvemben is írom, vannak túlélő és önmegvalósító társadalmak, és nem nehéz belátni, hogy ott, ahol a munkának nem a létfenntartás a célja, nem kell küzdeni a megélhetésért, ott könnyebben megvalósítható a rövidebb munkahét. Ott nem jelent problémát az, ha a munkanapok számának csökkenésével esetleg a fizetés is kevesebb lesz vagy, hogy a személy nem érez majd késztetést arra, hogy túlórapénzért cserébe így is dolgozzon az ötödik hétköznapon is. Ami fontos még, hogy nem mindegy, honnan indul a kezdeményezés: ha a cégek nem tudnak vele azonosulni, akkor nem is fog tudni teljesen megvalósulni, mert mondjuk úgy döntenek, hogy aki hajlandó mégis több napot dolgozni, azok jutalomban részesülnek, prémiumot kapnak, és akkor ott vagyunk, ahol a part szakad.

Mostanában sokat olvasni a munkaellenes mozgalomról. Ennek – ugyan a neve alapján erre is lehetne következtetni – nem az a célja, hogy ne dolgozzunk, hanem inkább a túlmunka, a kizsákmányolás ellen küzdenek, az ellen, hogy munka szerepel az első helyen.

Ha ez a cél, azt nagyon is tudom támogatni, fontos küzdeni a cégek azon hozzáállása ellen, hogy csak az az értékes munkaerő, aki elmegy a falig, aki mindent el- és bevállal, aki a végtelenségig terhelhető. És szeretném hangsúlyozni, hogy ezzel a könyvvel nem azt szeretném üzenni, hogy a munkavégzés ártalmas, hiszen a munka nagyon sok mindent adhat, elismerést, önmegvalósítást, közösséghez tartozást, sikereket és így tovább. A cél az, hogy egyensúlyt tudjunk teremteni a munka és az élet többi területe között, hogy úgy tudjunk örömmel és odaadással dolgozni, hogy közben ugyanúgy fontos számunkra az egészségünk, a családunk, az egyéb társas kapcsolataink, hogy nem kell mindennek háttérbe szorulni a munka miatt.