A Disney-mesék meghatározó részei a kollektív gyerekkorunknak: mindannyian különösen gyanakodva néztünk az almákra, elképzeltük, ahogy egy varázsszőnyegen repülünk és úgy általában ezek a sztorik voltak az első közös beszédtémáink oviban. Aztán, ahogy nőttünk fel, úgy váltak egyre cikibbé a mesék – vagy legalábbis bevallani, hogy a nagy lázadások közepette azért még mindig képben voltunk az újonnan érkező produkciókkal és mi is pontosan ismertük a Legyen hó dalszövegét. Felnőttként azonban elérkeztünk arra a pontra, hogy ismét pironkodás nélkül ülünk be a legújabb Disney-filmekre, választunk egy-egy animációs produkciót esti program gyanánt, vagy éppen miattunk fizetnénk elő a hamarosan induló Disney+-ra . Ha magát Walt Disney-t kérdeznénk, ő azt mondaná, hogy ebben semmi megdöbbentő nincsen. Mert annak ellenére, hogy az emberek többsége úgy gondolja, a célközönség a 12 év alatti gyerekek, Mickey egér atyja valójában NEM a kicsiket célozta meg a rajzfilmjeivel.
„A filmjeimet a felnőtteknek szánom, hiszen csak akkor lesznek sikeresek, ha nekik is tetszik. Persze, a gyerekek fontosak, de a szüleik fizetnek a mozijegyért.”
Ez nyilván merőben bevételközpontú gondolkodás, azonban tisztán megmutatja, hogy a készítők szándékosan megszólítják a felnőtteket (is) egészen az 1938-as, a Hófehérke óta – vagyis a meséket úgy alakítják, hogy univerzális élmények legyenek. Gondoljunk csak a most debütált Chip és Dale: A Csipet Csapatra, ami a gyerekeknek a kis mókusok miatt fog tetszeni, a felnőtteknek pedig az önreflektív koncepció miatt, ami mélyen átitatja a film szövetét.
Chip és Dale: A csipet csapat (Fotó: DMED Media)
Hakuna Matata a Föld körül
James Robert Mason filozófia doktor A Disney-filmek és a felnőttek kapcsolata címmel készített a témában disszertációt. Ebben a rajzfilmeket kulturális valutának nevezi, azaz olyasvalaminek, ami áthidalja a generációk és a földrajzi helyzetek közti szakadékokat, amit Walt Disney-vel egyetértésben a produkciók sikerességének tulajdonít. A Disney mint kulturális valuta legmeghatározóbb részeként a filmek musical-aspektusát emeli ki.
„A Disney dalok fontos eleme, hogy fülbemászók és kellően egyszerűek ahhoz, hogy megragadjon a gyerekekben és a felnőttekben egyaránt”
– írja Mason. Az elméletét pedig nem is támaszthatná jobban alá a Disney kereken 60. produkciójának sikere. Bár a tavaly novemberben debütált Encanto a mozikban nem hozott úgy – a pandémia és az ebből fakadó alacsony hírverés következében –, mint ahogy azt a stúdió szerette volna, de a dalok így is tarolnak. Valamivel több, mint két hónappal a bemutató után az Encanto We Don’t Talk About Bruno (Tiltott Név Itt a Bruno) című száma már rég maga mögött hagyta a 10 éve még unalomig ismételt Let It Gót, és 29 év óta ez az első Disney-dal, ami felkerült a Billboard 100-as toplistájának csúcsára, amire az Aladdin Egy új élménye óta nem volt példa. Sőt, maga az album maga mögé utasított mindenkit és ezzel történelmet írt. Ez pedig – ugyan nem vitatjuk el Lin-Manuel Miranda, a dalok szerzőjének zenei géniuszát (sőt, nagy kedvencünk!) – elsősorban a TikToknak és az appon a mesére rákattant felnőtteknek köszönhető. De vajon mi vonzza annyira a felnőtteket a Disney sztorijaiban?
Hol volt, hol nem volt
Mason tanulmányához egy felmérést is készített a filmfogyasztók körében. A kérdőívet több mint 3000-en töltötték ki világszerte, a felnőtt válaszadóknak pedig a 90 százaléka ismerte el, hogy még mindig élvezi a Disney-meséket, és a kutatás szerint ennek két, rendkívül egyszerű oka van: a nosztalgia és a tény, hogy jobban értjük a (rejtett) poénokat és utalásokat. Ahogy Mason is mondja, a „Disney-filmek számos módon lehetnek komfortérzet forrásai, a nosztalgia pedig az egyik legerősebb generátora ennek”. A pszichológusok a nosztalgiát úgy határozzák meg, mint „a személy múltjának egy jelentős eseménye utáni érzelmi vágyakozás”, amely segít a stresszes, boldogtalan vagy szorongó lelkiállapotot feloldani.
Luca (Fotó: DMED Media)
A gyerekkorunkat és a családi mesedélutánokat idéző rajzfilm pedig úgynevezett átmeneti tárgyként szolgál, ami a nosztalgia képviselőjeként összeköt minket az egykori énünkkel. Azaz: instant kapcsolódást biztosít azokkal az érzelmekkel, amik után vágyódunk. Az átmeneti tárgy fogalma a gyerekpszichológiából ered: a kicsik esetében általában a kedvenc plüssmacijukat jelenti, amiket szorongatva átvészelik a szülőktől való elszakadást, de a jelenséget simán kivetíthetjük a felnőttekre is. Így nálunk a macit felválthatja egy sorozat (igen, ezért nézed meg újra és újra a Jóbarátokat is – de ez egy másik téma), egy retró ruhadarab, vagy régi, kedves könyv, de akár manifesztálódhat a Disney meséiben, sőt annak dalaiban is.
„A zene és a dalok a közönség számos tagja számára fontos, miután ez jelenti számukra a vigasz, a meghittség forrását és elősegíti a boldogság, a nosztalgia és társas kapcsolatok kialakulását”
– támasztja alá Mason is. A társas kapcsolatokat azonban egy másik csatornán is kiépíthetjük.
Pán Péterek és Elveszett Fiúk
Megvan, amikor a Herkulesben Hádész azt mondja: „Fiúk, fiúk, nyugalom. Még csak félidő van” a film pontos mértani közepén; vagy mikor A kis hableány egyik leghíresebb dalában elhangzik a „hidd el, te kedves, jobb, ahol nedves…” kezdetű nem kicsit kétértelmű sor? Vagy a tény, hogy Az oroszlánkirály valójában Hamlet-adaptáció? Esetleg a Ralph lezúzza a netet Disney-hercegnős jelenetének önironikus társadalomkritikája?
Ralph lezúzza a netet (Fotó: Fórum Hungary)
„Ezek az úgynevezett »rejtett poénok« szójátékokat és intertextualitást takarnak, amiket a válaszadók most, kulturális tapasztalat, műveltség és érettség birtokában már tudnak értékelni és érteni. Ezért számos felnőtt néző számára hirtelen összetettebbé, többrétegűvé váltak a Disney-mesék, oly módon, amit az érettebb közönség méltányol” – magyarázza Mason.
Ezek a viccek, vizuális gegek, utalások és idézetek olyan belsős poénokká válnak, amikből korábban kimaradtunk, illetve kulcsot kapunk általuk egy olyan klubhoz, aminek korábban a létezéséről sem tudtunk.
Így lesz a világ Sohaország, ahol mi vagyunk az Elveszett Fiúk. Mert ahogy Pán Péter árvái, úgy senki más sem érdemli meg a magányt, sőt: a közösséghez való tartozás nemcsak egy alapvető emberi igény, hanem kutatások bizonyítják, hogy elengedhetetlen az érzelmi és mentális jóléthez. „Egy közösség részének lenni az összetartozás érzését és szociális kapcsolatokat eredményez, valamint plusz jelentést és célt ad a mindennapoknak. Emellett fejleszti az önbecsülést, élvezetesebbé teszi az életet, illetve csökkenti a mentális betegségek kialakulását” – érvelnek a szakértők. A Disney-rajongó felnőttek pedig a különböző utalásokat fejtegető cikkek és persze a social média különböző felületein minden eddiginél jobban érezhetik, hogy nincsenek egyedül a meseszeretetükkel. A Disney+-szal pedig egy olyan platform nyílik meg előttünk, mely vadiúj kapukat nyit meg a közösségformálás útja előtt.
