1985. július 13-án tartották az évtized, sőt, talán minden idők legnagyobb szabású popzenei rendezvényét (vagy ahogy a magyar Wikipedia fogalmaz: az emberiség egyik legnagyobb kollektív eseményét – habár mondjuk a második világháború azért jóval nagyobb és kollektívebb esemény volt), a Live Aidet, amely két fő helyszínen, a londoni Wembley-ben, és a philadelphiai John F. Kennedy stadionban futott párhuzamosan, 16 órán keresztül, körülbelül 160 ezer főnyi közönség előtt. Ám az igazi nagy dobás nem is ez volt, hanem az élő tévéközvetítések, amelyeknek köszönhetően 150 országban állítólag több mint másfél milliárd (!) ember nézhette egyenes adásban a koncerteket, ami tényleg elképesztő nagy szám; az egész akkori emberiség úgy 40 százaléka.
A Bob Geldof által szervezett, az eredeti szándék szerint az afrikai éhezők megsegítését célzó, ám végül inkább csak üres és rém fárasztó önünnepeltetésbe fulladó giga-megafesztiválon gyakorlatilag mindenki, de tényleg MINDENKI fellépett, aki valami is számított (mármint az angolszász popzenében): őskövületek és legendák (Rolling Stones- és Beatles-tagok, Bob Dylan, Joan Baez, Beach Boys), bejáratott nagy nevek (Queen, Elton John, David Bowie, Hall & Oates), aktuális szupersztárok (Ultravox, Duran Duran, Sade) és világuralomra törő fiatalok (U2, Madonna) egyaránt nagy számban tolongtak a színpadokon (na és persze a szervező Geldof zenekara, a Boomtown Rats is kapott egy blokkot, noha soha nem tartozott a legnagyobbak közé) . Talán csak Bruce Springsteen és Michael Jackson hiányzott: előbbi végül meg is bánta, hogy nem vállalta el a felkérést, utóbbi pedig már akkor is annyira más ligában játszott, hogy simán magasról tehetett az egész cirkuszra.
Összesen hetvenöt (75!) zenekar, illetve szólóelőadó játszott aznap Londonban és Philadelphiában (Phil Collins mindkét helyszínen zenélt, igaz, sajnos nem egy időben, noha az lett volna az igazán nagy mutatvány), elsöprő többségük pedig még ma, csaknem negyven évvel később is bármikor meg tudna tölteni egy tetszőleges méretű stadiont. A fellépők listáján csak egy-két olyan nevet találhatunk, amelyeket elsőre talán nehéz hová tenni: ilyen például az Amerikán kívül sehol nem jegyzett The Hooters vagy a rövid tinisztár-korszaka után kissé elfelejtett Paul Young. Valamint ilyen még Bernard Watson, aki a phildelphiai helyszínen lépett először színpadra, és akiről alig találni bármit az interneten. Nincsenek lemezei, klipjei vagy pomófotói, nem szerepelt újságok címlapján, dalait hiába is keresnénk a Spotify-on vagy a Youtube-on.
Na de tényleg: ki az a Bernard Watson? És mit keresett fellépőként a nyolcvanas évekbeli poparisztokrácia legmonumentálisabb seregszemléjén?
Valójában nem is így hívták, hanem David Weinstennek; művésznevét Aldous Huxley Szép új világából kölcsönözte (ezt később úgy kommentálta viccesen, hogy a „zsidó származású emberek időnként kénytelenek nevet változtatni”). Amúgy egészen átlagos, hétköznapi, 18 éves srác volt Floridából, akinek a zenei karrierje nagyjából annyiban ki is merült, hogy otthon gitározgatott és énekelgetett magának. Viszont nagyon – már-már megszállottan – szeretett volna fellépni a Live Aiden, amelynek a fő célkitűzésével (az afrikai éhezők megsegítése, ugyebár) maximálisan tudott azonosulni. Úgyhogy 1985 nyarán, nem sokkal azután, hogy leérettségizett, összeállított egy demókazettát a saját szerzeményeiből, majd fogta az akusztikus gitárját és egy Texaco benzinkártyát, és a kocsijával nekivágott a Miami Beach-től Philadelphiáig vezető hosszú útnak.
Tíz nappal a Live Aid előtt érkezett meg a JFK stadionhoz. Valahogy sikerült beslisszolnia az épületbe, ahol épp a színpadot építették, rövid téblábolás után pedig meg is találta azt a férfit, akit keresett: Bill Grahamet, a legendás veterán koncertszervezőt, aki a philadelphiai műsor lebonyolításért felelt. Weinstein gyorsan elhadarta a minden bizonnyal kissé meglepett promóternek, hogy miért is van itt, aztán a kezébe nyomta a demókazettát. Két nap múlva Graham feltűnt a parkolóban, és megkereste Davidet, aki a kocsijában táborozott. Azt mondta, hogy meghallgatta a kazettát, és egyáltalán nem találta rossznak, de szerinte „az éneken és a gitárjátékon még dolgozni kell” (vagyis gyakorlatilag az egész produkción, mivel éneken és gitáron kívül más nem is volt hallható a kazettán).
De David Weinsteint nem lehetett eltántorítani: megkérdezte, hogy nem játszatna-e el ott helyben, a parkolóban pár számot, hátha azzal meg tudja győzni Grahamet. A koncertszervező akkor nem mondott se igent, se nemet, hanem inkább elsietett a dolgára. Ám pár óra múlva küldetett egy szép nagy darab sztéket a továbbra is a parkolóban dekkoló floridai Weinsteinnek, amit ő jó jelnek tekintett. Aztán ismét megjelent Graham, ezúttal a Rolling Stone magazin egyik riporterének társaságában. David eljátszott nekik egy Bob Dylan-számot, ami valószínűleg jól sikerült, vagy legalábbis közepesen meggyőzően, mivel a mindenható promóter végül beadta a derekát: David Weinstein, az épp csak nagykorú floridai szobazenész hivatalosan is megkapta az engedélyt, hogy nyitószámként felléphessen az évtized koncertjén, reggel 8:51-től.
Bernard Watson a Live Aiden (fotó: Wikipedia)
A nagy napon, július 13-án Dave, vagyis immáron Bernard Watson halálra rémülten topogott a színfalak mögött, ami érthető, hisz korábban még nem is nagyon játszott közönség előtt, most pedig egyszerre egy csaknem tízezres tömeggel kellett szembenéznie; ez már nem is egyszerű mélyvíz, hanem maga a Mariana-árok, minimum. Műsorát személyesen Bill Graham konferálta fel, valami olyasmivel, hogy
úgy gondoltuk, adunk egy esélyt ennek a fiatal floridai srácnak, és segítünk valóra váltani az álmát.
Aztán Bernard Watson egy gitárral és egy szájharmonikával felszerelkezve, remegő térdekkel felbotorkált a színpadra, és eljátszotta egyik saját szerzeményét, az erősen Bob Dylan-ihletésű Interview-t .
Saját bevallása szerint elég pocsékul, sőt katasztrofálisan szerepelt: „Kijöttem, és egyszerűen elszúrtam az egészet. Azóta is kényelmetlenül érzem magam, ha csak rágondolok.” Olyan hangnemet választott, ami nem illett az énekhangjához (legalábbis utólag így ítélte meg), egyszer csúnyán mellényúlt, játék közben elejtette a pengetőjét, és még egy húrt is elszakított, szóval tényleg minden összejött, ami egy koncerten összejöhet (érdekes véletlen, hogy példaképe, Bob Dylan is elszakított egy gitárhúrt a műsora közben). Ugyanakkor a közönség – ismét csak Dave visszaemlékezése szerint – jól fogadta az alig pár percig tartó produkciót.
David Weinsten ezután többé soha nem használta a Bernard Watson nevet, és aktívan nem is zenélt többé, bár dalokat állítólag a mai napig ír. A Live Aidet követően Európába utazott minden különösebb cél nélkül, majd hazatérve egy rövid időre megmerítkezett a pszichedelikus drogok izgalmas világában. Aztán családot alapított, és teljesen átlagos életet élt, habár a Live Aid emléke még sokáig üldözte, nem múlt el nap úgy, hogy ne jutott volna eszébe az 1985-ös koncert. Amiről egyébként jó minőségű, vagy kicsit is élvezhető felvételt nem is találni. A tévék nem közvetítették (hisz nem volt benne a rendes programban), hivatalos koncertvideó meg nem készült a Live Aidről, mivel Bob Geldof azt ígérte a fellépőknek, hogy az esemény egyszeri és megismételhetetlen lesz, így csupán a közvetítő tévétársaságok által archivált anyagok maradtak fenn.
