Miért lesz egy újságíró terapeuta is?
Kulturális újságíróként az új könyv- és filmmegjelenéseket követem. A kérdezés is része mindkét szakmának. Fontos, hogy nem pszicho-, hanem film- és irodalomterapeuta vagyok, a TEÁOR-számom is más, „nem egészségügyi intézmény keretein belül végzett”, így mondják. Irodalomterapeuta szakot végeztem, a Pécsi Tudományegyetem kétéves képzésén. Ez a biblioterápiás képzések közül a leghosszabb, mert beletartozik egy százórás önismereti csoportmunka is, enélkül meg sem szerezhettük a diplomát. Ez nagyon szimpatikus volt. Olyan biblioterápiás módszerekkel dolgoztunk az egyetemi csoporttársainkkal, amiket majd a végzésünk után a csoportjainkban is alkalmazunk. Így élesben tapasztalhattuk meg hogy működik a folyamat. Ez volt a képzés legfontosabb része.
Mit tanultál meg eközben?
Hogy nem kell mindig választ kapni mindenre. Ennek a módszernek az a lényege, hogy teljesen elfogadó vagy: hátradőlsz és azt mondod, „nincs rossz válasz, minden jó, amit mondasz, ne izgulj, nyílj ki, én nem vezetlek”. Lehet hatása a csendnek is. És hogy milyen ereje van annak, amikor valami mélyen személyeset osztasz meg, amitől félsz – és a csoport szemében nem változik a megítélésed, elfogad, melléd áll. Sokfélék voltunk, akadt húszéves és hetvenpluszos, mindenféle szempontot hoztak, nagyon jó volt.
Az egyik lány elmondta, hogy folyamatosan nyaggatják, mert szingli, mire a többiek is elmondták a magukét: aki nem házas, azt azért, akinek nincs gyereke, azért, akinek csak egy gyereke van, azért.
Az embert évtizedenként más és más miatt nyaggatják, de mindig nyaggatják. Az egyetemisták például nagyon görcsöltek, hogy már most le vannak maradva a karrierjükben, míg az idősebb csoporttagok épp kezdték a többedik szakmájukat. Jó tapasztalat volt, hogy a sokszínű csoportok milyen jól tudnak működni.
Miért jó irodalmon, filmeken keresztül beszélni arról, hogy mi van a másikkal, ahelyett, hogy simán megkérdezed, „hogy vagy”?
Ez egy biztonságos tér: nem kell elmondanod, mit érzel, mit gondolsz, hogyan működsz te és a családtagjaid, hanem van egy mű, amelynek a szereplőiről beszélhetsz. Távolságot kapsz a témától, megengedheted magadnak, hogy visszavonulj a regény vagy film mögé, ha úgy érzed, most nem tudsz szembesülni magaddal. A terapeuta hozza a művet, neki van egy elképzelése, hogy miről szeretné, hogy szóljon egy ülés, és hogy egy filmrészlet vagy vers milyen témákat hordoz magában. Ez azonban mindig a résztvevőktől függ, az ő értelmezésük lehet teljesen más is, mint amire én gondoltam.
Fotó: Neményi Márton
Ott és akkor, együtt kell megnézni, elolvasni a művet? Nem jobb, ha feladod az ülésre és alszanak rá egyet-kettőt?
Komoly hatása van az „itt és most”-nak. Bemelegítő, ráhangoló feladattal kezdjük, amellyel máris terelgetem őket a téma felé. Az irodalomterapeuták főleg versekkel, novellákkal dolgoznak, amiket be lehet fogadni ott helyben. Én azt gondolom, hogy a regényekhez és filmekhez jobban, szorosabban tudunk kötődni, ezért indítok ilyen csoportokat. Nyilván nem várhatom meg, amíg elolvassák előttem a Háború és békét, de egy regényrészlet vagy pár percnyi filmrészlet olyan sűrítve mutat be bizonyos kérdéseket, hogy azzal is remekül lehet dolgozni. A filmterápia teljesen új Magyarországon, ezzel az elsők között vagyok.
Mi a helyzet az egyéni ízléssel?
Ha valakinek nagyon nem tetszik az adott mű, azzal is lehet dolgozni, az sem véletlenül kerül elő. Volt olyan eset, hogy a csoporttag kerek-perec kijelentette, hogy ő nem tud kapcsolódni ahhoz a műhöz, amit felolvastunk, mert nem szereti a verseket. Ezt is meg lehet tenni. Mindenkinek lehetősége van annyira bevonódni, amennyire akar.
Mennyire kell műveltnek lennem, ha irodalom- és filmterápiára szeretnék menni?
Egyáltalán nem, minden hirdetményemben ki is írom, hogy nem kell készülni, nem kérdezek ki semmit. Azért is dolgozom regényekkel és filmekkel, mert a versekhez sokan előítéletesen állnak: irodalomórásak, kötelezőek.
Ez az oktatási rendszer hibája is, nem?
Az iskolában végig arra koncentrálnak, hogy mire gondolt a költő: ha éppen szerelmes volt, nyilván szerelmes verset írt. A biblioterápián az a kérdés, te mit gondolsz. Melyik része szólít meg? Mit érzel?
Mi a teendő, ha előkerül egy súlyos trauma?
Nem vagyok pszichológus, én az önismerethez értek, komolyabb mentális problémákkal nem foglalkozom, ez nagy felelősség. Megtanították, hogy kell ezeket felismerni az előszűrésen – mert tartunk ilyet is –, ha kiszúrok egy ilyen jelentkezőt, elmondom neki, hogy ebben nem én tudok segíteni neki, ajánlok más szakembert. Ha már a csoportban derül ki, akkor sem ásunk bele.
Nem megyek be vele és az egész csoporttal egy zsákutcába, ahonnan nem tudunk majd kijönni, mert nem tudok feloldást adni a helyzetre.
Tény, hogy az irodalomterápia jó belépő, hogy elkezdj foglalkozni magaddal, és más terápiával is működhet párhuzamosan, de mindkét terapeutának tudnia kell, hogy hová jár még az illető.
Mik a jellegzetes elakadások?
Nincs ilyen; nem tudom azt mondani, hogy „a magyaroknak ez és ez a bajuk magukkal”. Mindenki mást hoz, sőt, az egyes csoportok is mások ugyanannál a témánál is. Az egyikben mindenkit idegesített Mrs. Bennett a Büszkeség és balítéletből, a másikban kifejezetten vicces karakternek találták, akinek az érdekérvényesítő képességét is szívesen kölcsön vennék.
Hogy kezeled a saját ízlésedet és értelmezéseidet? Kibírod, hogy ne szólj, hogy „ez nem ezt jelenti”?
Filmkritikus vagyok, úgyhogy ez valóban kihívás. Amikor a diplomacsoportokat tartottuk, az ezeket értékelő szupervízión kiderült, hogy kicsit olyan, mintha mindenki beült volna a magánpoklába: előjöttek azok az önismereti kérdések, amelyekkel dolgunk volt. Nekem ez volt az egyik: meg kellett tanulnom hagyni a csoportjaimat szabadon értelmezni a műveket. Kiderült, hogy a saját félelmeim ellenére nagyon jól csinálom, a visszajelző kérdőívekben azt írtak, hogy szívesen meghallgatták volna, mit gondolok, és hogy alig szólaltam meg.
És ha konkrétan megkérnek, hogy most már te is mondj valamit? Mégiscsak tekintélyed van, biztos szeretnék, hogy mutasd az utat.
Egyrészt csak helyzeti tekintélyről van szó, másrészt szerencsére ez így nem hangzik el. Ilyenkor mérlegelhetek, hozzáad-e az az adott szituációhoz, ha elmondom, mit gondolok. Azt is figyelembe kell venni, hogy aki kötözködik, az nem biztos, hogy a véleményemet szeretné hallani, előfordulhat, hogy például az autoritással van baja. Fel kell ismernem, hogy nem a mű nem tetszik neki, hanem az, hogy nekem van vezető szerepem és nem neki.
Olvasni nem mindenki szeret, filmet nézni inkább, ez nyilván jól jön.
Az az alapvetés, hogy minden szöveggel lehet dolgozni, és ebben a terápiás értelemben a film is szöveg. Vannak terapeuták, akik vegyítik, néha visznek filmrészleteket, de egyelőre nem találok mást magamon kívül, aki csak filmekkel és csak regényekkel dolgozna a csoportjaiban, ez külföldön is újdonság. Számomra magától értetődik a film: természetesen állunk hozzá. Az ember hazamegy, megnéz egy filmet, epizódot, természetes a befogadói magatartás. Ha rossz kedved van, tudod, mit teszel be: személyes, intim dolog, csak te tudod, mit miért szeretsz, mi áll közel hozzád. A filmnek nem csak narratívája van – ami úgy működik, mint egy regény –, hanem látványa és zenéje is. Több csatornán működik egyszerre.
A filmet is olvassuk, csak ezt nem kell külön megtanulnunk, illetve úgy tanuljuk meg, hogy nem is tudunk róla. Látsz egy embert, látsz egy ajtót, látod az embert egy másik helyen – tudod, hogy bement az ajtón.
Mit kezdesz azzal, ha a csoport egyik fele filmőrült, a másik felszínes néző?
A filmnek ugyanúgy több olvasata van, mint az irodalomnak, hiába hiszik azt többen, hogy mások ugyanazt látják, mint ők. Az például nagyon hasznos tud lenni, amikor egy csoportban van, aki épp csak ismeri a művet, más betéve tudja és olyan is jön, aki most találkozik vele először. Ilyenkor az a tapasztalatom, hogy mindenki kap valami újat a beszélgetésben.
Nem néztek egész filmeket?
Nem, előre nem adom ki feladatnak, mert akkor elvész az „itt és most”-élmény. Aki pedig már látta az adott filmet, a bevezető feladatok után ő is más fókusszal néz rá: többen mondták egy-egy részlet után, hogy azt gondolták, ez egy vicces jelenet volt, de kiragadva és a többieket meghallgatva rájött, hogy van egy másik rétege is, másképp látják a szereplőket. Úgy, hogy én még meg sem szólaltam: ide maguktól jutnak el.
A Jane Austen-feldolgozásokon kívül milyen filmeket viszel?
Enyém a „trashvonulat”, mint a szuperhős filmek, szeretek népszerűbb, könnyedebb filmeket vagy akár sorozatot vinni. Ez most nagyon lírai lesz, de mindegyik egy tükör, amiben magukat látják; ugyanúgy szembetalálkoznak magukkal az ócska, koszos tükörben, mint a velenceiben. Nincs az a nyomás, hogy „ha nem az Esterházy-regényekben szembesülsz magaddal, akkor el is áshatod magad”. Éppen Agatha Christie-csoportra készülök, érdekel, hogy lehet beforgatni az ő történeteit ebbe a helyzetbe. A kriminek egyébként is terápiás hatása van, olyan, mint egy matekfeladat. Adott egy gyilkosság – ez szerencsére kevés ember életében fordul elő, tehát kellően távoli –, egy mindentudó apa/anyafigura, aki megoldja a rejtélyt és legyőzi a gonoszt, a végén pedig érkezik feloldás, amikor minden a helyére kerül. Van egy csoporttervem szuperhősös filmes csoportra – akár gyerekekkel. Remélem, ez a fiúkat is érdekelné.
Nem jönnek a férfiak?
Nagyon nehéz behozni a pasikat a terápiába. Amikor elmondom, hogy Jane Austen-filmeket nézünk éppen, rögtön azzal jönnek, hogy „ja, akkor ezek ilyen női csoportok”, pedig Austennél rengeteg férfiakat érintő téma kerül elő.
Félnek? Macsók?
A konzervválasz erre az, hogy sok férfi nem szeret beszélni magáról és nincs kapcsolatban az érzéseivel, de őszintén nem tudom, miért nem jönnek. A szuperhősös témát már a diplomacsoportomnál is felvetettem, de félő volt, hogy nem jön majd össze elég ember.
Horrorfilmeket nem vinnél?
Biztos tanulságos lenne, de nem: nem bírom őket, én már egy durvább Hupikék törpikék-epizódtól is félek.
Ilyen kártyák is előkerülnek az üléseken (Forrás: Borbély Zsuzsa)
Mi lenne, ha filmklubként reklámoznád önismereti csoportterápia helyett?
Gondoltam rá. A kilencvenes, kétezres években szerintem rárakódott egy rosszízű többletjelentés, olyan lett, mint az önmegvalósítás – a legtöbben azt gondolják, hogy unatkozó háziasszonyok passziója. Az önismeret nagyon fontos mindenkinek, de magát a szót elkoptatták.
Neked is segít a saját terápiád?
Igen. A terapeuta önismerete az egyik legfontosabb tulajdonsága, hiszen én is a saját személyiségemmel veszek részt a csoportjaimon.
Azért tartod online, mert jobb így, vagy csak egyszerűbb?
Élőben szerettem volna kezdeni. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz termet találni. Amikor az évfolyamon a vizsgacsoportjainkhoz elkezdtünk helyszínt keresni az ország különböző pontjain, mind a 24-ünknek az volt az első gondolata, hogy iskolákban, könyvtárakban, művházakban kérdezzük meg; azt hittük, örülnek majd nekünk. Ingyen tartottuk volna, gondoltuk, ezzel adunk a közösségnek, nyilván a termeket is ingyen kapjuk. Szinte mindenhol durva pénzeket kértek. Az nem fért bele, hogy úgy fizessünk súlyos tízezreket, hogy nekünk ebből nincs is bevételünk.
Én például Harry Potter-csoportot szerettem volna egy iskolában, tanítási időn kívül. Közölték, hogy huszonvalahányezerért bérelhetem a termet, hogy az oda járó gyerekekkel foglalkozzak ingyen.
Muszáj volt online csoportokat indítani. Közben kiderült, hogy ebben is van jó: az ország minden pontjáról érkeztek, még három külföldön élő magyar is csatlakozott. De a jövőben tervezek személyes csoportot is.
Jobb is így?
Nem: az „itt és most” elveszik az interneten, nem láthatóak annyira a nonverbális jelek, és fontos lenne, hogy kiszakadjanak a saját életükből és egy másik térbe kerüljenek. Elmondom persze mindenkinek, hogy „keress egy zugot, ahol egyedül vagy”, de így is sokszor rájuk tör a család, vacsoráznak közben, könnyű kilépni a terápiás helyzetből. Ha olyasmi kerül szóba, amivel nem akarsz foglalkozni, az feszültséget teremt. Ha ott vagy a helyszínen, ez a feszültség elkezd benned dolgozni, ha otthon, a szobádban ülsz, elkezdesz nézelődni, megtalálod az ismerős dolgaidat, levezeted a feszültséget, és ez a terápia szempontjából nem jó. Azzal a feszültséggel igenis dolgoznunk kellene. Nehéz úgy a családi problémákról beszélni, hogy a férjed, a gyerekeid ott ülnek a fal túlsó oldalán.
Fotó: Neményi Márton
Miért érdemes hozzád járni?
Azt gondoltam, hogy a filmek terápiás használata teljesen mindennapos, hogy mindenki tudja ezt, ahogy én is. Sőt, ezt akár tudatosan is lehet használni, hogy mit mond el rólad, az adott lelkiállapotodról az, hogy melyik szereplő idegesít, kivel azonosulsz vagy épp melyik mondatok találnak be. Kiderült, hogy ez nem ilyen egyértelmű. Abban szeretnék segíteni az embereknek, hogy ezeket a miérteket meglássák. És tudatosabban használják. A legtöbb embert az visz el terápiára, hogy állandóan ugyanazokban a helyzetekben találja magát. Az összes munkahelyeden az összes főnök ugyanúgy hülye, ugyanazokat a harcokat vívod a szülőkkel, a pároddal. Ha eljutsz addig, hogy nem olyan egyszerű, hogy mindig minden a másik hibája, ha szeretnél rálátni a saját szerepedre, ha szeretnéd kitalálni, miért kerülsz mindig ugyanoda, akkor ideje önismereti csoportot keresned. A „mindenki hülye, csak te vagy a helikopter” egy megoldható helyzet. A filmekben könnyebb felismerni ezeket a szituációkat, mert egy szereplő életét nézed, nem a sajátodat.
