Előfordul – ha nem is túl gyakran -, hogy a könnyű kézzel megírt, látszólag bulizásra vagy szerelmes elandalodásra optimalizált popslágerek súlyos és komor témákat boncolgatnak; a művészetben ezt nevezzük termékeny feszültségnek. És most nem is elsősorban az ötvenes-hatvanas évek melodramatikus tinédzser tragédiáira gondolunk (ezekről itt írtunk bővebben), meg nem is arra a jelenségre, amikor felnőtt férfiak 13-17 éves lányokhoz írnak szép szerelmes számokat (az is elég nyugtalanító, csak egy kicsit másképp – itt egy elég kimerítő lista, ha valakit érdekel), hanem arról, hogy időnként még az anyanyelvi (elsősorban angol, nyilván) beszélőknek sem tűnik fel, hogy a kedvenc daluk, amit annyiszor énekeltek együtt a rádióval önfeledten, valójában annyira nem is vidám és felhőtlen, mint azt eredetileg gondolták. Vagyis egyáltalán nem az. Íme néhány jellemző példa:
Hanson: MMMBop
Az 1997-ben még rózsás arcpírt és angyali hajzuhatagokat viselő, azóta viszont rendesen megférfiasodott Hanson fivérek, vagyis Isaac, Taylor és Zac egyetlen igazi világslágere (de mekkora világslágere!), a leginkább egy áramvonalasított Jackson 5-dalra emlékeztető MMMBop gyakorlatilag a fül rágógumija. Nem csoda, hogy 25 évvel ezelőtt még akkor sem lehetett kikerülni, ha kifejezetten törekedtünk erre. A naiv, kamaszos bájjal elővezetett, lelőhetetlenül pattogó dalról, amelynek fejből kiirthatatlan refrénje úgy hangzik, hogy „,mmbop, ba duba dop”, elsőre (vagy másodikra) talán nem is gondolná a hallgató, hogy valójában a kozmikus elmúlásról szól; arról, hogy az élet nem sokkal több, mint szenvedés és fájdalom, illetve, hogy minden, amit ismerünk és szeretünk, egyszer semmivé lesz. Maga az mmmbop kifejezés pedig tulajdonképpen a lét rövidségének és törékenységének a metaforája, vagy afféle mértékegysége (egy mmmbop, és már el is tűntek/egy mmmbop, és már nincsenek is itt – éneklik a fiúk a dal bridge-ében). Hát, mindenki ennek tudatában bulizzon rá legközelebb!
Police: Every Breath You Take
Az Every Breath You Take valószínűleg nem csak a Police zenekar, illetve Sting életművében foglal el kitüntetett helyet, hanem úgy általában is ez minden idők – de tényleg minden idők! – egyik legismertebb popslágere, illetve szerelmes dala, amit az elmúlt négy évtizedben alighanem már több ezer (tízezer? százezer?) boldog pár használt esküvői bevonulózeneként. Pedig ez távolról sem egy romantikus szerzemény, hanem épp az ellentéte: kifejezetten sötét és nyugtalanító darab, csak éppen – ahogy a szerző, Sting nyilatkozta egyszer – „csábítóan van felöltöztetve”, azaz nagyon egyszerűen fogalmazva szép, fülbemászó és kellemesen melankolikus dallama van neki.
Minden lélegzetvételedet, minden lépésedet (…)minden esküdet, amit megszegsz, minden mosolyod, amit színlelsz, figyelni fogom
– énekli egyebek mellett Sting (aki mellesleg 1983-ban épp egy csúnya válás közepén járt, de inkább ne keverjük az Életet a Művészettel), a szavak mögül pedig nem nehéz kihallani egy olyan férfi ijesztő és elkeseredett fenyegetőzését (nevezzük stalkernek vagy zaklatónak, mindegy), aki tényleg bármit megtenne azért, hogy vissza- vagy megszerezze magának a kiszemelt nőt.
Eddy Grant: Electric Avenue
Lehet, hogy így címről nem ugrik be hirtelen, hogy melyik is ez a szám, de garantáljuk, hogy mindenki hallotta már legalább tízszer, de az is lehet, hogy százszor! A karibi származású brit énekes-dalszerző-multiinstrumentalista Eddy Grant karrierjét Anglia első feketéket és fehéreket egyaránt felvonultató zenekarában, a The Equals-ban kezdte még a hatvanas években (legismertebb daluk talán ez), de igazán nagy sztárrá a nyolcvanas években vált, olyan szólóslágereinek köszönhetően, mint a I Don’t Wanna Dance, a Gimme Hope Jo’anna vagy épp az Electric Avenue. Utóbbi egy ellenállhatatlan refrénben kicsúcsosodó, magával ragadó szintifunk-reggae bulibomba, ami egy tisztességes 80-as évek tematikus partyról sem hiányozhat.
Ehhez képest talán meglepő (persze Eddy Grant munkásságának ismeretében már egyáltalán nem az), hogy a szöveg meglehetősen deprimáló és reménytelen képet fest a korabeli Angliáról, illetve azon belül is a fekete kisebbség helyzetéről: az utcákon tombol az erőszak, a kisember meg hiába dolgozik látástól vakulásig, így sem tudja eltartani a családját. A dalt elsősorban az 1981-es brixtoni lázadás inspirálta (erről több másik szám is született egyébként, Granté mellett talán a Clash zenekaré a legismertebb), amelynek során a diszkriminációtóval, rasszizmussal, szegénységgel és rendőri túlkapásokkal nap mint nap szembesülő helyi fekete fiatalok csaptak össze a többségében fehér rendőrökkel. A két napig tartó zavargások eredménye: kb. 300 sérült, 100 felgyújtott autó, 150 megrongált épület és 82 letartóztatás.
Nena: 99 Luftballons
Ahogy azt már egy korábbi cikkünkben is megírtuk, a nyolcvanas évekről (és pláne annak az első feléről) két dolgot kell tudni:
- Egy hatalmas nagy buli volt az egész: az emberek kokainban fürödtek, és hajlakkal locsolták magukat, valamint elindult az MTV, az első, 24 órában csak popzenét sugárzó tévécsatorna, ami új fejezetet nyitott a szórakoztatóipar történetében, a korábban afféle jópofa kuriózumként kezelt zenés videóklip műfaja pedig jó időre megkerülhetetlen jelentőségűvé vált.
- Ezzel együtt viszont folyamatosan jelen volt a hidegháborús paranoia és szorongás is; a félelem attól, hogy mi lesz, ha valaki végül megnyomja azt a bizonyos gombot.
A popslágerekben, illetve a hozzájuk tartozó videóklipekben pedig gyakran sikerrel kombinálták ezt a két dolgot, azaz a hidegháborús/nukleáris nyomasztást és a felhőtlen tömegszórakoztatást. Ennek a – mondjuk így – zsánernek az egyik legismertebb és legjellegzetesebb képviselője a 99 Luftballons (angol verzióban 99 Red Balloons, de a német eredeti nyilván jobb), amit a Neue Deutsche Welle, vagyis a német új hullám legsikeresebb énekesnője, az akkor a húszas évei elején járó Nena adott elő, és még a német popzenére hagyományosan nem igazán vevő Amerikát és Nagy Britanniát is meg tudta vele hódítani.
A csillogó-villogó szintikkel telepakolt dal sodró lendületű, vidám és – köszönhetően részben a művésznő kislányos hangjának – már-már infantilis, ráadásul lufikról énekelnek benne. Hát mi ezzel a gond? Hát, csupán annyi, hogy egy mindent elpusztító totális háború rémképét rajzolja fel. A történet röviden: elszabadul 99 darab léggömb, egy tábornok UFO-nak nézi őket, rájuk küldi a vadászgépeket, amit viszont a szomszédos nagyhatalom fenyegetésként érzékel, és hopp, ki is tör a 99 éven át húzódó véres konfliktus, amelyből senki nem kerülhet ki győztesen. A szöveg utolsó versszakában már a megsemmisült világ romjai között járunk, ahol nem maradt más, csak egy kósza léggömb, ami aztán el is száll a szélben.
Foster The People: Pumped Up Kicks
A 2010-es év (sőt: a 2010-es évek) egyik legragadósabb refrénű slágere, a lustán lépegető basszusmenetre felhúzott, légies hangszerelésű, óriási fütyörészésbe torkolló Pumped Up Kicks már a megjelenése idején is zsibbasztóan nosztalgikus érzéseket keltett: az embernek önkéntelenül is azok a bizonyos régi nyarak jutottak róla eszébe, amikor még minden rendben volt. Ez tényleg egy olyan szám, ami látszólag bárhova passzol: egy sörreklám alatt éppúgy szólhatna, mint egy közepesen bugyuta tinfilm stáblistája közben, hisz az égadta világon senkit nem zavar. Ugyanakkor a dalszöveg zavarba ejtően direkt és brutális; nevezhetjük akár tömeggyilkos-fantáziának is.
Egy Robert nevű (a neve rögtön az első sorból kiderül), láthatóan nem túl jó körülmények közt élő, frusztrált és dühös kamasz srác megtalálja otthon az apja fegyverét, illetve a hozzá tartozó töltényeket, és arról álmodozik, hogy kegyetlen mészárlást rendez az iskolájában:
jobban teszitek, ha a menő csukáitokban minél gyorsabban futtok, gyorsabban, mint a golyó
, szól a refrén, ami nem sok kétséget hagy Robert szándékai felől. Maga a cím, vagyis a pumped up kicks egyébként Reebok márkájú, drága, légtalpas cipőre utal, amit főhősünk nyilvánvalóan nem engedhet meg magának. A dalt az Egyesült Államokban azóta is súlyos problémának (vagy: megoldhatatlannak tűnő társadalmi válságnak) számító, rendszeres iskolai lövöldözések mellett a kamaszok egyre romló mentális egészsége ihlette:
„A ‘Pumped Up Kicks’-t akkor írtam, amikor először olvastam arról, hogy a tinédzserek mentális egészségi állapota egyre aggasztóbb. Meg akartam érteni a dolog pszichológiáját, mert ez az egész annyira idegen volt számomra. Félelmetesnek tűnt, hogy az elmúlt évtizedben mennyire megugrott a mentális betegségek száma a fiatalok körében. Megrémített a felismerés, miszerint ha nem változtatunk azon, ahogy a következő generációt neveljük, annak beláthatatlan következményei lesznek” – nyilatkozta erről 2012-ben a dal szerzője, egyúttal a Foster The People zenekar vezetője és névadója, Mark Foster. Két éve meg már arról beszélt, hogy legszívesebben visszavonultatná a dalt a koncertrepertoárból, mert túl fájdalmas.
kiemelt kép: Gie Knaeps/gettyimages
