Április 8-tól mutatják be az Ultra című filmet az HBO GO-n, április 16-án pedig az HBO-n. A legendás, 246 km-es Spartathlonon a futóknak 36 óra alatt kell teljesíteni a távot, megküzdeni a nappali hőséggel, éjszakai hideggel és a jelentős szintemelkedéssel. A film a verseny öt futójának (2 magyar, 2 francia és 1 német) történetét mutatja be, de a futás csupán apropó, hogy emberi sorsokat és történeteket ismerjünk meg és az ő belső útjukra rácsatlakozzunk. Az HBO Europe és a SpeakEasyProjekt közös produkciója kérdéseket vet föl, miközben betekintést enged egy különleges világba.
Simonyi Balázs, a film rendezője és egyik szereplője mesél a futással való kapcsolatáról és a filmről.
Hogyan került a futás az életedbe?
Kapus voltam a Fradi serdülő csapatában 14 éves koromig, aztán kiszuperáltak, mert nem nőttem abban az ütemben, amit elvártak volna, nem értem fel a felső lécet, kaptam a gólokat. A tinédzser korszak vége felé elkapott a testépítő hangulat, de eluntam. Volt egy olyan időszakom, amikor eléggé magam alatt voltam 2007-ben családi és munkaügyek miatt, emiatt indultam el karácsonykor futni 4-5 kilométert. Gondoltam, kipróbálom.
Egy új emocionális érzetet adott, idővel kialakult a testtudatom, változtam minden értelemben. A film producere, nagyon jó barátom, Józsa Laci akkor már futott maratonokat, így én is beneveztem egyre, nehogy már csak neki menjen. 2008. március 15-én Barcelonában, 2 és fél hónappal az után, hogy elkezdtem futni, már célba értem. Pazar élmény volt, bár utána alig bírtam megmozdulni, iszonyatosan büszke voltam magamra. Onnantól rendszeresen elindultam amatőr versenyeken, és jó érzés volt, hogy a futás végén kapott éremmel ismerik el a teljesítményt, és persze én is veregettem a saját vállamat. Mindenféle versenyeket habzsoltam, idővel bekacsintottam hosszabb versenyekbe, terepre is mentem. És egyszer csak találkozol az ultrafutással:
Hú ennyit is lehet futni. Ez a világ beszippantja, de ki is égeti az embert. Végül ott ragadtam. Nem tudom elképzelni enélkül az életemet, még ha ez sok áldozatot követel másoktól és tőlem is.
Jelenet az Ultra című filmből
Mi fogott meg ebben a sokak által monotonként és unalmasként definiált sportban?
A hosszútáv monoton ugyan, de sosem unalmas. Nagyfokú becsvágy és mohóság volt bennem, hogy többet, izgalmasabbat csináljak az “átlagnál”, tagja akartam lenni egy pózmentes szubkultúrának, és persze próbáltam a határaimat feszegetni. Még mindig nem találtam meg, mert nincs határ. Elég intenzíven kezdtem neki a futásnak, de fokozatosan és tudatosan építettem a futóevolúciómat, így soha nem voltam sérült, nem korlátozott semmi. Ahogy a Lőw Andris, az ultrafutók egyik veteránja szokta mondani: “ha van rajtad egy rajtszám, akkor igazolásod van róla, hogy hülye vagy”, olyan helyzetekbe keveredhetek, olyat tapasztalhatsz, amit egyébként a hétköznapi életben nem. A legkülönbözőbb emberekkel sodor össze a pálya, de mind a ketten futók vagyunk, egymás mellett húzzuk le a büdös zokninkat a célban. A futás demokratikus, nem differenciál, hanem összehoz.
Először miért mentél el a Spartathlonra?
Az embernek vannak futóbarátai, akik telesuttogják a fülét, hogy ez milyen jó. Aztán volt borzalmas része is, de mégis át akartam élni újra és újra. Nehéz, fárasztó, de szép kaland, és ma már nincsenek olyan komoly lelki és fizikai tusáim, mint korábban. Megbékéltem azzal, hogy ott vagyok és 200 akárhány kilométer futok, mert ez kell nekem. Sok ultraverseny van, a Spartathlon csak egy a sok közül, van egy különleges története, történelme. Konkrétan visszanyúlik 2500 évvel korábbra, ez feltétlenül különlegességet ad neki. A filmet meg azért csináltuk, mert meg akartam osztani mindazt, ami ott ért.
Az egódnak kellett a dicsőség?
Semmilyen dicsőség nincs ebben, a futás antiheroikus és öncélú tevékenység, legfőképpen megismered magadat. Olyanok vagyunk mint a régi korok felfedezői, csak mi magunkat fedezzük fel. A futástól egyszerre leszünk többek és kevesebbek inkább a picinységünket érzékeljük. Eltörpülsz az egész mindenséghez képest, együtt is vagy a többi futóval, de egyedül is vagy. Minden, amit csinálsz, az magadnak fontos, ha ebből tudsz átadni valamit, az remek dolog. A futás egy kettősséget is ad: mindennapi alázatot és odaadást, de mivel sok dolog a hátam mögött van már, egy arrogancia is kialakul, hogy kevéssé becsüljük az apró teljesítményt. Ha fölkeltesz álmomból, elfutok neked 200 kilométert, megcsinálok egy ironmant, de ez már arrogancia, amit nem jó érezni, viszont tény.
Az önismerethez mindenkinek futnia kell?
Egyáltalán nem, nem rossz ember az, aki nem fut, csak találja meg, amiben kiteljesedik és önazonos lesz. A dolog azon dől el, hogy ellébecolod-e az életed: valami olyat kell csinálni, amivel kihasználod az itt töltött idődet, amitől több leszel. A futás csak egy lehetőség erre, bármilyen tevékenység jó lehet.
Nekem kell a Spartathlon, mert ez az éves nagy megmérettetés, a pofon, ami helyre tesz, és amit kiterjesztett családommal, az ultrás futóközösséggel úgy várunk, mint a karácsonyt. Édes és nagyon kemény dolog.
Nem kell elsőnek lenni, az a fontos, hogy ott vagy. Voltam én 10. is az Ultrabalatonon 2014-ben, de korábban, 2012-ben utolsó is, megvártak a szintidő után 2 és fél órával. Ha az nincs, akkor nem jutok el a Spartathlonra, nincs ez a film sem, de mondhatnám azokat is, akik inspiráltak arra, hogy egyáltalán fussak. Különös dolog a mezőny végén lenni, ott vannak ám az igazi drámák, az elit, vagy a győztesek nem annyira izgalmasak. Ez érdekelt az ULTRA készítése során is. Idővel mindenki a mezőny végén találja magát, ez nem csalódás, tudomásul kell venni, hogy az embernek van egy biológiai kora, egy évjárata, de a fizikális dolgok mentálisan mindig felülmúlhatók.
És a legfontosabb, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból az adott pillanatban, miközben önazonos vagyok, és átélem a tevékenységet.
Sokszor nem tudom, hogy a futásnak megszállottja vagyok, betege vagy csak egy hobbistája. Ha valami haszna van a futásnak, akkor az az, hogy minden kicsi lépés hozzátesz a nagy képhez.
Legyen ez életvezetési kérdés, egy film vagy egy Spartathlon teljesítése, teljesen mindegy.
Ennek a versenynek komoly szabályrendszere van, például nem lehet a futókat autóval kísérni, csak megadott helyeken találkozhatnak a segítővel, szigorúak az etapok szintidői. Hogyan tudtátok a szervezőkkel megbeszélni a forgatást?
Engedték, de nem volt kivételezés, nem is akartam. 2015-ben amúgy majdnem kizártak. Szokás a helyiek részéről a futóknak apróságokat adni, egy néni adott nekem egy fürt szőlőt, de mivel én nem szeretem, földobtam a kamerakocsira. Pont ott volt egy szervező és azt hitték, hogy onnan kaptam, ami külső segítséget jelentene, ebből egy hosszú vita is lett, de végül csak figyelmeztettek.
Mész egy 246 km-es versenyen, ahol folyamatosan filmeznek és kamerával ugrálnak körülötted akkor is, ha éppen hánysz vagy csak egyedül akarsz lenni, ez nem zavart?
Nem, ezt vállaltam én is, a szereplők is, és erre lett felépítve a film, hogy ezeket a kiélezett helyzeteket és érzéseket megmutassuk. A fáradtság miatt egy idő után az ember elkezd nem ezzel foglalkozni. Ha a pontyot kifárasztja a horgász, akkor már nem küzd tovább. De a szervezők minket is úgy kezeltek, ahogy a többi versenyzőt. Ezek az emberek nem a kézzel fogható sikerért futnak, hanem valamilyen hátsó motiváció miatt. Erre a nem futók, vagy a film majdani nézői is rezonálnak.
Amikor négy éve elkezdtük a munkát, megvoltak a sarokpontok, hiszen kutatómunka és ismerkedés előzte meg a forgatásokat. Számított, hogy ki enged be minket a privát életébe, és hogy alakul a versenye. Sok szereplővel kezdtünk el forgatni, aztán szűkült a lista. Ennek dramaturgiai vagy együttműködési okai voltak. Volt olyan szereplő, aki nem tudtunk belefésülni a film egészbe, mert hiába volt önmagában remek a sztorija, egyszerűen a “nagyobb képet” nézve nem illett bele a többi szereplővel kialakított szerkezetbe. És volt olyan, aki azért esett ki, mert az adott stáb lemaradt a fordulatairól, de ez egy dokumentumfilm esetében nem ritka. Ezek kényszerű döntések fájó dolgok egy rendezőnek, aki egyben sporttárs is. Sokismeretlenes egyenletek mellett homályos volt, hogy melyik karakternek merre visz majd az útja, de ez volt benne az egyik kihívás.
Miért volt érdemes ultrafutókról filmet csinálni?
Adott egy hosszú verseny, amit adott időn belül kell teljesíteni. Ez nagyon intenzív mozgásra kényszeríti az embereket, akik eközben nagyon intenzíven is gondolkodnak, ami lehetővé teszi, hogy belelássunk a múltjukba, szívükbe, érzelmeikbe. Az emberi drámákon át jutunk el alapkérdésekig. Például, hogy van-e érték a szenvedésben, vagy hogyan dolgoz föl valaki egy veszteséget, és mi a boldogság? Egyre inkább haladunk az általános és mindenki által dekódolható fogalmak felé. Ez a film nemcsak futóknak készült, fontos szempont volt, hogy egy “laikus” is rá tudjon kapcsolódni. Vannak olyan általános dolgok egy ilyen extrém versenyen, amik mindenkiben megpengetnek egy érzelmi húrt, mert van benne részvét, empátia, viszolygás.
Az ULTRA különleges formába csomagolva ad át érvényes és őszinte emberi érzéseket egyedi történeteken át. Ezekre lehet építeni egy filmet. Az ULTRA nem egy sportfilm. De ezek csak címkék, de ez olyan, mintha a Cápára azt mondanánk, hogy horgászfilm. Az ultrafutás “lelki sport” is, túl van azon, ami a klasszikus sportfelfogás, mert sok a mellékzöngéje. nyitott a nagyközönség felé. Benne van, hogy magamat szeretném megismerni, gyógyítani a lelkem, elűzni vagy szembenézni a démonaimmal, kompenzálni, menekülni, becsvágyat kielégíteni.
Van, aki már nem is beszél arról, hogy ilyen távokat fut, mert senki nem hisz neki. Nincs benne a médiában, túl furcsa dolog, az emberek nem hiszik el neki.
Nem az “érdekes ultrafutó lényekről” akartam filmet csinálni, nem egy adott üzenetet akartunk megfogalmazni, sokkal inkább kérdéseket és gondolatokat, amit mindenkinek egyénileg kell befejezni. Az ULTRA egy antihős-film, nem egy hollywoodi giccs, embereket és karaktereket látsz, akik küzdenek valamiért, küzdenek magukkal és rengeteg érzés szorult beléjük. Testről és lélekről – csak egy kicsit másképp. Ez egy “love story”, amit a szerelmünkről csináltunk. Nagyon sok mozzanatot a szeretet motivál: szerettem valakit, akiért most itt futok a pályán; szeretem, amit csinálok, ezért futok itt; és szeretek valakit, akiért megteszek dolgokat. Én is egy szeretett hobbimról csináltam filmet, saját érzelmi szálam is van hozzá.
Nem volt nehéz átadni ezt a személyes szálat?
Nem osztok meg mindent magamból, csak rezonőr vagyok a filmben, nem én vagyok a főszereplője. Leginkább a futás fizikai oldalát mutatom meg, a lelki rész a többi szereplőre jut. Ultrafutás alatt egy idő után lemeztelenednek a dolgok, minden amit csinálsz az hiteles és ösztönös lesz.
Elég szélsőségesen viselkedik az ember ilyen helyzetekben, ezért lehet, hogy affektálásnak tűnik valami, pedig nem az. A férfiak amúgy is hisztisebbek a nőknél.
Nincs a filmben egyetlen őszintétlen, vagy kreált pillanat sem. Van, aki azért fut, hogy elfelejtsen dolgokat, én azért, hogy intenzíven gondolkozhassak. Én a dialogizáló-analizáló típus vagyok, magammal is beszélgetek hangosan, random képzettársítások jönnek. Persze, a hiúságomat is táplálja, ezt nem tagadom. De nem feltétlenül a távolság hozza meg a belső utazást, egy félmaratonon ugyanúgy meg lehet találni önmagad. Ha átadod magad egy tevékenységnek, ha involválódsz benne, akkor az dolgokat generál legbelül, alapkérdéseket hoz felszínre, és a végeredménye, hogy tisztába kerülsz magaddal, a helyeddel a világban, a céljaiddal. Egy keményen megfutott maraton szerintem sokkal jobban fáj, nehezebb, jobban félek tőle, mint egy Spartathlontól. Jobban rettegek tőle, mint az ultraverseny tompa, hosszan tartó fájdalmától. Azért idén is rajthoz állok, ötödjére.
