A Bátor Tábor kezdeményezést szerencsére ma már sokan ismerik. Az alapítvány tizenhatodik éve szervez terápiás táborokat súlyosan beteg gyerekeknek és családjaiknak, hogy élményeket és megerősítést adjon nekik. Négy országból évente ezer táborozót állítanak kihívások elé, hogy a kicsik megtapasztalják a sikerélményt, és így könnyebben vegyék fel a harcot a betegséggel szemben is.
Hatvani Bátor Tábor – MTI Fotó: Kallos Bea
Együtt élni a veszteséggel
Arról azonban eddig kevesebbet lehetett hallani, hogy működnek az alapítvány szervezésében másféle, talán még emberpróbálóbb táborok is. A Lélekmadár Tábor olyan családoknak próbál ingyenesen segítséget nyújtani, akik elvesztették a harcot, és vele a gyermeküket. Aki ilyen borzasztó veszteséggel kénytelen élni, az idegenként mozog a “normál” világban. Azt éli meg, hogy őt nem érti meg senki, talán csak azok, akik hasonló veszteséget éltek át. A Lélekmadár Táborban évente három, egymásra épülő hosszú hétvégén találkozhatnak azok, akik súlyos, krónikus betegség (leginkább daganatos betegség, leukémia) következtében veszítették el gyermeküket, testvérüket.
A gyermekkori daganatos betegségek túlélési esélye jelenleg 80% körüli.
Szeretnék őket felvidítani, megerősíteni az élményterápia eszközeivel, ám őket szakemberek segítik a gyász feldolgozásában is.
Egy alkalom nem oldja a fájdalmat, ezért döntöttek úgy a szervezők, hogy lehetőséget adnak a sorstársaknak (egy-egy turnusban tizenhárom-tizennyolc családnak) arra, hogy egy év alatt több hétvégét is együtt töltsenek.
A gyászmunkában az egy év fontos periódus, hiszen ennyi idő kell, hogy a rendszeresen visszatérő életeseményeket az ember megélje – immár az egyik legfontosabb személy nélkül. Eljön újra a húsvét, a karácsony, a születésnap, a haláleset évfordulója… és bírni kell ezeket a napokat azért, hogy az élők túlélhessenek.
Bárki jöhet, aki közvetlenül érintett volt a tragédiában. Általában szülők és testvérek érkeznek, de táboroztak már Hatvanban, a bátor táborosok szokásos helyén nagyszülők, nevelőapák, nevelőanyák is.
A résztvevőknek azt javasolják, akkor jöjjenek el, ha már legalább hat hónap eltelt a veszteség óta, hiszen addig még nagyon “mélyen” van az ember, talán nem is tud kommunikálni arról, hogy mi zajlik benne. “Az első fél év után a rokonok többnyire túl vannak már egy hosszú folyamaton, sőt, a veszteséget tulajdonképp már a diagnózis óta megélik, hiszen először a gyermek egészségét kellett elgyászolniuk” – tartják a szervezők. És a veszteségek száma innentől csak növekszik. Jellemző például, hogy ezek a családok elszigetelődnek, hiszen amikor valakinek a családjában – főleg ha gyereknél – súlyos betegséget diagnosztizálnak, a környezetnek kényelmetlenné válhat a kapcsolat. Nem tudják, mit mondjanak, hogyan segítsenek, és persze senki nem akar szembesülni azzal, hogy az élet ilyen is lehet. Így a legtöbb esetben az ismerősök, barátok többsége elfordul – bár az alapítvány munkatársai azt mondják, vannak szerencsések, akiknek a kapcsolataik inkább megerősödtek.
Az érintett család élete, napirendje ilyenkor hónapokra, akár évekre is megváltozik, és sokszor részben kórházakban zajlik. A betegséggel való küzdelem minden mást megelőz: nem számít a munka, a megélhetés, a párkapcsolat…
Ha pedig a kisgyermek eltávozik, előbb-utóbb ezeket a dolgokat kell újra felépíteni. “Komoly próbája ez a házasságoknak – mondja Brahmi Lynda programigazgató pszichológus. – Sokszor olyankor üresedik ki a kapcsolat, amikor elvész a cél. Sokan pedig nehezen fogadják el, ha a másik másként gyászol. Speciális az egészséges testvérek szerepe is, sajnos a legtöbb családban ők érthető módon kevesebb figyelmet kapnak, amikor egyikük életéért kell küzdeni. Teljesen természetes, ha a családok elfáradnak ebben a helyzetben, és már nem látják, merre tovább. Mi, kívülállók pont ebben segíthetünk.”
Már önmagában az komoly lépés, ha egy család elszánja magát arra, hogy részt vegyen egy ilyen programban. Van, aki úgy gondolja, már túl van a gyász nehezén, ha elmegy, csak felszakítja a sebeket. Másnak kérdéses, miért tudnának neki idegen emberek segíteni. Akad, aki úgy képzeli, itt napokon át csak sírni fognak. Más épp azon aggódik, szabad-e neki nevetni, felszabadultnak lenni, ha egyszer meghalt a gyermeke. Általában azonban megnyugtató az a pillanat, amikor megérkeznek olyan emberek közé, akik ismerik a helyzetüket, akiknek nem kell mesélni, akik nem fognak sajnálkozni, és elfogadják őket, bárhogy gyászoljanak is. “Itt nem kapják meg a gyakori kérdéseket, hogy »miért nem jársz feketében, vagy miért jársz még mindig feketében« – mondja Brahmi Lynda. – Sok program van, de semmi nem kötelező.“
Magaskötélpálya, óriáshinta, színjátszás, evezés, horgászat, közös zenélés, fotózás, kézműveskedés, lovaglás, íjászat… csupa olyasmi, ahol le lehet számolni félelmekkel, vagy épp oldódik a feszültség. “Azt látjuk, hogy felnőtt emberek, akik pár napja még be voltak gubózva, most sírva röhögnek. Ez nekünk is felemelő.”
Mindezek ellenére elvétve, de adódott már olyan, hogy valaki nem volt felkészülve egy ilyen társasági programra, és félútról visszafordult: az első alkalom után nem jött többet. A többség azonban inkább további családtagokat hoz a következő alkalomra.
Hogyan segíthetsz, ha egy ismerősödet veszteség éri?
- Hívd fel, ne félj tárcsázni, ezzel nem tehetsz rosszat.
- Kérdezd meg, hogyan segíthetnél!
- Légy ott neki a közelben!
- Hallgasd meg, lehet, hogy reagálnod sem kell!
- Ha akar beszélni róla, figyelj rá, ha inkább teljesen másról beszélne, azzal segíts!
- Gondolj a gyerekekre – ajánld fel, hogy elviszed őket programokra, hogy mentesítsd a szülőket!
- Ne sajnáld örökké, próbálj természetesen bánni vele.
- Javasolj neki olyan terápiás programokat, amelyek segíthetnek a feldolgozásban. Ne erőltesd, bízd rá a döntést!
A testvérek lelki mentesítésére is külön figyelnek az alapítványnál, nehogy például az egészséges gyerekekben tudat alatt az rögzüljön, hogy rájuk is akkor figyelnek majd, amikor betegek lesznek. De olyan kicsi is akad, aki úgy kódolja magában a történteket, hogy a testvére azért halt meg, mert ő nem volt rendes vele, mondjuk valaha rosszat gondolt róla, vagy rosszul viselkedett vele. “Mi arra törekszünk, hogy ezekben a kisgyerekekben ne az maradjon meg, hogy volt egy testvérem, aki már nincsen, hanem hogy volt egy testvérem, akivel szuper dolgokat éltünk át.”
A gyerekeknek is nehéz
A pszichológus szerint gyakori, hogy a gyerekek előtt rejtik a tényeket, hogy kíméljék őket. Szerinte azonban mindenről őszintén kell beszélni velük, így a gyászról is. Hogy ha bekövetkezik a haláleset, ne érje váratlanul őket. És remélhetően előbb-utóbb megtörténik a lelki elengedés is.
A Lélekmadár táborba olyan gyerekek is jönnek, akiknek korábban testvérük járt a Bátor Táborban, vagy épp korábban együtt vettek részt a programokban. Ez az élmény közelebb vitte őket egymáshoz. “Emlékszem egy kisfiúra, aki úgy gondolta, a testvére küldte őt hozzánk. Ez a kissrác azt mondta, azért akar űrhajós lenni, hogy egyszer találkozhasson az öccsével. Egy hároméves kislánynak pedig a tizenkilenc éves bátyja halt meg. Elkészítette a testvére mását hóból – ő így tudott elköszönni tőle.”
Természetesen az sokat segít a szülőknek, ha van gyermekük: muszáj továbbmenni, nem engedhetik meg, hogy elhagyják magukat. Olykor olyan szépen sikerül az “újjászületés”, hogy az év végére babát vár egy-egy pár. “Az újonnan érkező családtaggal nem múlik el a gyászuk, és persze egy gyerek sem helyettesítheti a másikat, de mégis segít az élet folytatásában – mondja a pszichológus. –Ezek a családok pedig nagyon tudnak örülni a mások örömének.”
Bár három gyászmunkával foglalkozó szakember is van a táborozókkal, a legtöbbet mégis egymásnak tudnak segíteni. Vannak önkéntesek is körülöttük, húsztól hatvanéves korig, akiknek – bár alapos felkészítésen vesznek részt – érzelmileg szintén megterhelő ez a feladat.
A tábor során nemcsak szórakoztató programok, beszélgetések vannak, de afféle búcsúztató rituálék is. A szülők közösen ültetnek fát elvesztett gyermekeik emlékére, lufikat engednek a magasba, egyik este pedig mécseseket gyújtanak, és kis papírhajón bocsátják vízre ezeket. “Ilyenkor a tapasztalt önkéntesekkel is előfordul, hogy sírnak, de ez nem is baj, hiszen a sírás is része lehet a terápiának – mondja Lynda. – Nehéz, ugyanakkor felemelő is megélni velük ezeket a pillanatokat. Egy kisfiú azt mondta, amikor látta a távolodó mécsest: anya, ugye legközelebb erősebb kötéllel kötjük meg, hogy ne tudjon elúszni?“
Egy édesanya levele:
Van ez a meseország, egy hely valahol, amit úgy hívnak, Bátor Tábor. Aki kívülről benéz, nem is látja, mit takar a barna kerítés. Ahogy belépsz azon a vaskapun, hirtelen minden narancssárga lesz, és nagyon zöld, és kék meg aranyszínű. Ott, a fák levelein átszűrődik a napfény, és megnyílik a varázslatos királyság. Egy hely, ahol majdnem-tizenkét éves kamaszként, fiú létedre a könnyeiddel küszködsz, amikor itt a búcsú. Egy hely, ahova, ha belépsz, belépsz a mesébe, és megszűnik a külvilág. Ahol az udvartartás minden tagja teljesen természetesen, szeretettel és mosolyogva fogad, ahol szigorú szabályok szerint működik minden, és mégsem kérdőjelezi meg senki azokat a szabályokat. Nem is nagyon veszi észre az ember, mert a szabályok ellenére mindent lehet.
Van az a hely, ahova az én Marcim sokszor elment. És amit mindig nagyon magáénak tartott – a Bátor Tábor az övé volt. Ami után mindig másfél órán keresztül járt a szája hazafelé az autóban, és csak dőlt belőle a rengetek élmény, poén, történet.
Van az a hely, ahova sok év után szülőként mentem, a párommal, a nagyfiammal és a kislányommal. Ahova akkor Marci már nem jöhetett velünk. Ahol sírtunk és nevettünk, és nem furdalt a lélek azért, mert játszom és fáj az oldalam a kacagástól… ahol a többiek velem sírtak és velem nevettek. Ahol újra megfogtam a párom kezét, ahol annyi szeretetet kaptam, hogy minden egyes hétvége után úgy éreztem, nem fér belém… Ahol rájöttem, hogy másnak is fáj, és ahol megtanultam elfogadni, hogy nem csak nekem fájhat. Ahol egy csapat ember, hasonlóak mint én, bár sokukat sosem láttam előtte, kézen fogva énekel. Ahol úgy beszélnek hozzám, hogy az összetört és szétszakadt lelkem erőt kapott, hogy tudjam szeretni azokat, akiknek szükségük van rám. És úgy tudjam őket szeretni, ahogy az nekik jó.
Abban a csodaországban száz kéz nyúl felém, ha csak megbotlok, és nem engedik, hogy elessek. És száz mosolyt látok, ha esetleg felhő mögé bújik a nap. Egy hely, ahol olyan emberekkel találkoztam, akik nélkül kevesebb lennék, és akik mindig részei lesznek az életemnek, bárhol is leszünk. Egy hely, ahova talán nem kívánkoztam volna, de most, hogy befogadott, már mindig hiányozni fog.
A következő Lélekmadár ciklus 2017 őszén indul.
