Hollywood egykori fenegyereke, Sean Penn már csak az árnyéka önmagának. Ha rendes sminkesek dolgoznak rajta és egy jó operatőr világítja meg, még időnként felsejlik a régi sármjának maradéka, de a Superpower című dokumentumfilm forgatása közben ezek egyike sem állt rendelkezésre. A hatvankét éves korából egy percet sem tagadhatna le, sőt inkább úgy néz ki, mint egy hatvankét éves, aki hosszú évek óta lelkesen dolgozik azon, hogy fizikailag teljesen tönkretegye magát. A Superpower két órájában már attól füstmérgezést kaptam, hogy néztem őt, ahogy a vásznon sorra egymás után gyújtja a cigarettákat, és a film abból sem csinál nagy titkot, hogy a jelenetek egy részében emberünk nem volt teljesen józan.
Az olvasó a fenti sorok után joggal teszi fel a kérdést: de miért számít mindez, amikor a Superpower című dokumentumfilmje nem róla szól, hanem egy megtámadott országról, Ukrajnáról, és egy elnökről, akit sokáig még a sajátjai is csak bohócnak tartottak, de ő kitartott, és igazi vezetőként egyesítette az ukrán népet a bajban. A válasz az, hogy a Superpower csak látszólag szól Ukrajnáról és Zelenszkij elnökről: ez a film gyakorlatilag Sean Penn szerelmeslevele önmagához, az aktivista, jó ember Sean Pennhez, aki a vállán cipeli a világ katasztrófáinak súlyát, és afféle modern Hemingwayként mindig ott van a dolgok sűrűjében, hogy megmutassa, ő hogyan látta a dolgokat.
Sean Penn a Superpower című dokumentumfilm sajtótájékoztatóján, a 2023-as Berlinalén (Fotó: Profimedia)
Ukraine for Dummies
Penn nem teketóriázik: rögtön a film elején elmondja, hogy gőze sem volt az ukrajnai helyzetről, mielőtt megkeresték őt ezzel a projekttel, ami eredetileg arról szólt volna, hogyan lett egy népszerű tévés komikusból egy olyan ország vezetője, amelyik bármelyik pillanatban belesodródhat egy háborúba Oroszországgal. Maga Penn és a film első harmadában megszólaltatott szakértők java sem hitt abban, hogy ebből háború lesz: mindenki arra számított, hogy Putyin csak engedményeket akar kicsikarni a háborúval való fenyegetőzéssel az ukránoktól és a NATO-tól. Ezért is mert elutazni a stáb pont tavaly februárban Ukrajnába forgatni, hiszen nem hittek abban, hogy bármi bajuk eshet. Sean Penn és a társrendezője, Aaron Kaufman felhasználja az akkoriban felvett anyagot is, és a film során kapunk egy rövid, informatív gyorstalpalót abból, mi vezetett a 2013-as Majdan téri forradalomból a mostani eseményekhez. Az archív felvételekből összeállított rész teljesen korrekt, bár leginkább csak azoknak fog újat mondani, akik az elmúlt pár évet egy kő alatt töltötték, és ki sem néztek onnan. Ezenfelül Pennék Ukrajnában beszélgetnek katonákkal, aktivistákkal, újságírókkal arról, mit gondolnak Zelenszkijről, és szerintük mit tenne az elnökük háború esetén.
Zelenszkij és Sean Penn Kijevben, 2022. november 8-án (Fotó: Ukrainian Presidency / Handout/Anadolu Agency via Getty Images)
A filmes csapatot végül Kijevben érik az első rakétatámadások hírei, láthatjuk, ahogy megbeszélik egymással, mikor és hogyan kellene elhagyniuk az országot, ahogy azt is, hogy a hotelszobáikban várakoznak tétlenül, jelentős mennyiségű dohány és ital társaságában. Egy dolgot azonban nem engednek el: az elindulásuk előtt még össze akarják hozni a találkát Zelenszkijjel, és ha csak pár perc erejéig, ez sikerül is nekik. Sean Penn riporteri képességeit jelzi, hogy bár szemtől szemben kapja meg az akkori világ újságírószemmel legértékesebb interjúalanyát, mégis csak ugyanazt tudja kihúzni belőle, amit az elnök amúgy is minden televíziós megszólalásában elmond. Penn innentől kezdve láthatóan mély érzéseket táplál Zelenszkij iránt, és kizárólag a legmélyebb tisztelet és elfogultság hangján kommunikál róla.
Ha az alkotó sír, a néző már nem fog
A Superpowerben keverednek a Pennék által rögzített ukrajnai felvételek az Amerikában rögzített anyagokkal, amikben a színész-rendező ül egy elég kényelmetlennek tűnő bárszéken, és a saját érzéseiről és gondolatairól magyaráz a történésekkel kapcsolatban. Ezenfelül láthatjuk az Ukrajnában a háború előtt rögzített interjúkat, majd azokat, amiket a Superpower stábja Lengyelországban vett fel, és az ukrán politikai élet jeles alakjait (miniszterek…) szólaltatja meg bennük. Pár hónappal később Penn és a stáb visszatért az országba egy újabb körre: ekkor már a Donbaszba is elvitték, ahol katonai sisakban azzal viccelődik, hogy bajban az oroszok, mert ő és a két ökle is megérkezett a frontra, miközben lelkes kisgyerek módjára integet az ukrán tankoknak és önmagát dicséri körbe, hogy egy olyan lövészárokban készít interjúkat, ami alig 100-150 méterre van az orosz állásoktól.
Billy Smith producer, Sean Penn, Aaron Kaufman rendező, valamint Lauren Terp és Danny Gabai producerek a Superpower bemutatója előtt, a 73. Berlinalén (Fotó: Profimedia)
Elképesztő látni, mennyire pazarló film a Superpower. Az ismert hollywoodi névnek köszönhetően Pennék előtt olyan ajtók nyíltak meg, amikről egy átlagos dokumentumfilmes álmodni sem merne, és a jobbnál jobb lehetőségek ellenére egyikből sem sikerül kihozniuk semmit. Penn láthatóan felkészületlenül megy a beszélgetésekre, és leginkább olyan magasröptű és általános kérdései vannak, amiket az iskolai diákújság lelkes munkatársai szoktak feltenni. A színész ráadásul nagy örömmel szól közbe az interjúalanyai szavába vágva, hogy a saját gondolatait is megossza, ha pedig épp a könnye csordul valaki történetét hallgatva, a kamera azonnal az arcára tapad, hogy rögzítse a meghatódását. Penn és Kaufman ilyenkor a filmezés egyik alapszabályát felejtik el: a film közben sose az alkotó hatódjon meg, ezt a lehetőséget a nézőknek kell megadni. Ha az alkotó sír, a néző már nem fog.
Kétórányi fontoskodás
A Superpower egy rendkívül fontoskodó dokumentumfilm, amiben Sean Penn gyakorlatilag egy háborús konfliktus egyik főszereplőjének teszi meg önmagát, és láthatóan teljesen odáig van attól, hogy végre igazán fontosnak érezheti magát. A filmjéből semmi újat nem tudhatunk meg a szomszéd országban zajló kegyetlen háborúról, csak a közhelyek jönnek közhelyes csomagolásban, Sean Penn könnyeivel átitatva, aki ejt egy könnycseppet a nő mellett, aki a saját felrobbantott lakásából próbálja elhozni az utolsó tárgyi emlékeit, vagy épp sír Zelenszkij elnök miatt, mert a háború elején még nem tudhatja, hogy láthatja-e még őt valaha. Penn láthatóan teljesen fanatizálta magát Ukrajna témájában, ugyanakkor pont az érzékelhető fanatizmusa akadályoz meg bennünket nézőként abban, hogy elfogadjuk őt hiteles mesélőként.
Sean Penn és Zelenszkij a dokumentumfilmben (Fotó: Berlinale 2023)
Ebben a szerepben az sem segíti őt, hogy sokszor látni rajta, hogy vagy ittas, vagy másnapos, és zavartan viselkedik a kamera előtt. Külön tanulmányt lehetne írni arról, hogy a szalmakazalra emlékeztető frizurája hányféleképpen áll a Superpower két órája során, márpedig ha nézőként a mesélőnk frizuráira figyelek egy háborúról szóló dokumentumfilm megtekintése közben, az nem túl jó jel. Sean Penn doksija mélynek akar látszani, de valójában csak egy kétórás, didaktikus, önismétlő és önmagába szerelmes propagandafilm, és ezt akkor is szörnyű nézni, ha ez a propaganda épp jó célokat szolgál. Sean Penn szíve a helyén van, már csak a túl nagyra nőtt egójával és a függőségeivel kellene kezdenie valamit.
A Superpower című dokumentumfilmet a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál programjában láttam. A magyarországi forgalmazásáról egyelőre nincs hír.
