nlc.hu
Életmód
Apokaliptikus műsorok iránti rajongás

És akkor beütött a világvége – Miért rajongunk annyira az apokalipszisért?

Gondolkodtál már valaha azon, mit tennél, ha történne valami olyan világot megrengető dolog, amit csak egy maroknyi ember élne túl? A világvége hangulat az elmúlt években tetőfokára hágott - imádunk rettegni az apokalipszistől, és ennek nagyon egyszerű az oka, még ha kicsit morbid is.

A fél világ The Last of Us-lázban ég, olyan párbeszédek alakultak ki az elmúlt hetekben, amiknek már abszolút részese a poszt-apokaliptikus sorozat – mintha mindig is a közérdeklődés része lett volna. Ha valaki mégsem lenne képben, a videójáték-adaptáció egy olyan világban játszódik, ahol egy parazita gombafaj támadta meg az embereket, gyakorlatilag öntudatlan zombit csinálva belőlük. Ebben az alternatív valóságban próbál boldogulni a két főszereplő, Joel (Pedro Pascal) és Ellie (Bella Ramsey), akik elképesztő dinamikájukkal hétről-hétre nézők millióit ültetik le a képernyő elé, de nem ez az első olyan elképzelt jövőképen alapuló történet, ami sikert aratott. A The Walking Dead, A kijelölt túlélő, A visszatérők, sőt, még A szolgálólány meséje is ide sorolható – hogy tényleg csak néhányat említsünk az néhány évből. A kérdés az, hogy miért szeretjük ezeket annyira? 

The Last of Us

Pedro Pascal és Bella Ramsey a The Last of Us c. sorozatban (Fotó: Profimedia)

Az apocatainment nyomában

Hogy mennyire meghatározó műfajról van szó, már az is bizonyítja, hogy az apocatainment, azaz az apocalyptic entertainment (magyarul: apokaliptikus szórakoztatás) létező zsánernek számít – akkor is, ha nem annyira populáris, mint egy romkom vagy egy vígjáték –, és minden olyan film, sorozat, vagy akár könyv ide sorolható, ami egy jövőképen alapszik, döntő többségében negatív értelemben. Az elnevezés Gwendolyn Audrey Foster nevéhez fűződik, aki még 2012-ben a Filmint című magazinban egy egész cikket szentelt annak, hogy miért rajongunk annyira az emberek nélküli világért. Nyilván ez így nem pontos megfogalmazás, hiszen, ha nem szerepelnének túlélők ezekben az alkotásokban, az meglehetősen unalmas lenne, de az apocatainment jár a legközelebb ahhoz, ami leírja mennyire szeretünk a világvégét figyelve szórakozni. 

Apokalipszis most 

Már a 19. század óta készülnek olyan történetek, ahol a futurisztikus jövőképéé a főszerep, mutat rá Chris Begley régész, aki nem mellesleg a The Next Apocalypse: The Art and Science of Survival című könyv szerzője is. Szerinte a sztorik a mindenkori fenyegetésekkel együtt változnak, és hűen tükrözik a kortárs aggodalmakat, lényegében metaforaként működnek a társadalom problémáira reflektálva – ez derül ki egyébként Foster cikkéből is, aki megkülönböztet egymástól vallási, természeti, illetve ember okozta apokalipszist is.  

Míg az ‘50-es éveket a nukleáris fenyegetettség uralta, addig a ‘80-as, ‘90-es években a fertőzéseké (A vírus) és az idegeneké (A függetlenség napja) volt a főszerep. Utóbbiak még a kétezres évekbe is begyűrűztek, némi „bajban van a Föld” dialektussal kiegészülve (A mag), hogy aztán a globális felmelegedés okozta félelem a vásznon is megjelenjen és elképzelhetetlen természeti katasztrófákban csúcsosodjon ki (Holnapután). Ezt azok az disztópiák követték, ahol az új társadalom működése került fókuszba (A szolgálólány meséje, Az útvesztő, Az éhezők viadala), miközben ezzel párhuzamosan a zombik is uralmuk alá vették a nézettséget (The Walking Dead, Z világháború, 28 nappal később). Az élőhalottaktól való rettegés annyira valós, hogy az amerikai járványügynek külön szcenáriója van arra vonatkozóan, hogy mit kell tenni, ha ez bekövetkezik, akit érdekel, az itt tud utánanézni

Visszakanyarodva a témához, az, hogy jelenleg megint egy olyan sorozatért rajongunk, ami egy fertőzésre alapoz, nyilvánvalóan a pandémiának és a Covid miatti reakcióinknak szól, a közvetlen fenyegetés ugyanis az elmúlt években ebből, és a megfertőződéstől való félelemből adódott. Ez pedig alátámasztja azt az elméletet, amit Begley és Foster egyaránt hirdet. 

The Last of Us

The Last of Us (2023) – Fotó: Profimedia

A katasztrófa turisták után szabadon 

Az ember kíváncsisága tudjuk, hogy nem ismer határokat, akkor sem, ha morbid okok váltják ki – lásd katasztrófa turisták –, és Coltan Scrivner, a dán Aarhusi Egyetem Rekreációs Félelem Laboratóriumának kutatója szerint a rajongásnak ez a formája is pont ebből eredeztethető. 

A poszt-apokaliptikus műsorok tele vannak olyan veszélyekkel és fenyegetésekkel, amelyeket legtöbbünk soha nem tapasztalt. Ezek a fikciók lehetővé teszik számunkra, hogy mentálisan felfedezzük az ismeretlen területeket, ami az élvezethez vezethet, miközben biztonságosan csináljuk az egészet, például a nappali kanapéjáról.

Ha ehhez hozzáadjuk, hogy ezek a filmek és tévéműsorok teret adnak arra, hogy szembenézzünk a saját félelmeinkkel, és megismerjünk olyan mélységeket is, mint a halál, illetve az azt körülölelő misztikum – ami társadalmi szinten még mindig tabusítva van –, akkor érthető, hogy miért működik a világvégedrukk. 

Általuk képesek vagyunk megtapasztalni a félelem, az adrenalin, a feszültség rohamát. Ez sokkal érdekesebbé teheti a saját világunkat, amely időnként meglehetősen hétköznapi” – magyarázza Courtney Tracy pszichoterapeuta. A disztópiákban ugyanis senki nem aggódik a számlák miatt, hogy lesz-e nyugdíja, hogy mit fog a főnöke a fejére olvasni, vagy éppen azért, hogy az élete korántsem hasonlít az influenszerek által lefestett képre. 

Itt az élet minden bonyolultsága ellenére (mint amilyen elkerülni például egy halálos zombitámadást) egyszerű, mert a túlélés ösztöne az egyetlen, ami ténylegesen számít. Nem számít ki voltál előtte, hol helyezkedtél el a hierarchiában, sok pénzed volt-e, mert egyik sem ér semmit, ha cserébe nem tudod megvédeni magad. Magyarul nincs különbség ember és ember között.

És itt jönnek képbe a… 

Hétköznapi hősök 

A műfaj főhősei – akárcsak Joel és Ellie – húsvér emberek, a leghétköznapibb fajtából, akikkel meglehetősen könnyű azonosulni. Nincsenek szuperképességeik, nem mutánsok, egyszerű tanárok, írók, kétkezi munkások, gyerekek, akik pusztán az emberségbe és tisztességbe vetett hitük miatt győzik le végül az akadályokat. Persze annak is megvan a maga bája, amikor átlagos emberek felfedezik, hogy bennük van a hős gén, mint A majmok bolygójában vagy a Mátrixban, de sokkal szerethetőbbek azok a figurák, akik olyanok, mint bárki más. A 2012 vagy a Holnapután című film sem azért jó a maga szűkös keretein belül, mert valami hatalmasat tett le az asztalra, hanem azért, mert az egyszerű emberekből merít, akik talpraesettségük révén képesek életben maradni. 

The Last of Us

The Last of Us (2023) – Fotó: Profimedia

Ők azok, akik reményt adnak, hogyha ezek a helyzetek bekövetkeznek, akkor is van esély a túlélésre, sőt, akár egy boldog élet felépítésére is. A The Last of Us híres-hírhedt harmadik részét elnézve, melyben Frank és Bill, azaz Murray Bartlett és Nick Offerman (a velük készült interjúnkat az ominózus epizódról itt olvashatod) megmutatják, hogy mennyire teljes és szeretetteli lehet az élet egy ilyen alternatív-forgatókönyv esetén is, kétségtelenül megnyugtató. Ráadásul az újrakezdés lehetőségét is magában hordozza. 

Óvatosan a rajongással 

Érthető, hogy vonzó ez a narratíva, és a rajongással sincs semmi probléma, ugyanakkor nagyon fontos, hogy ne akarjuk romantizálni azt, ami eredendően olyan szörnyűséget mutat be, ami emberéletek millióit követeli. Mert igen, ezek a fikciók lehetővé teszik, hogy szimuláljuk, milyen lenne egy ilyen világban élni, és talán valamennyire felkészít a vele járó veszélyekre, de összességében szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy nem kell ezzel szembe néznünk. Ha csak a járványra gondolunk, már épp az is meglehetősen sok félelmet, bizonytalanságot és bizalmatlanságot hozott magával, mit tett volna gyógyíthatatlan formájában?! (Ebbe bele sem akarunk gondolni…) 

Dr. Sue Varma, a New York-i Egyetem Langone Health pszichiátriai klinikai adjunktusa arra figyelmeztet, hogy abban a pillanatban, hogy ezek a műsorok a hangulatunkra is erős nyomást gyakorolnak, és már nem a szórakozásunkat segítik elő, veszélyesek a mentális egészségre nézve, és ez az a pont, ahol jobb, ha húzunk egy határt velük kapcsolatban. (Akármennyire is nehéz Pedro Pascal vonzerejének ellenállni.)

(via 1, 2, 3)

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top