„Az elmúlt évtizedekben mást sem tettünk, mint előkészítettük a terepet egy világjárványnak”

2020 eleje óta a Balatonnak már van klímastratégiája – íme, egy kicsi, mégis jelentős helyi eredmény. Hogyan viszonyulnak ezek az apró puzzle-kockák a globális ökológiai problémákhoz?

Utóbbiaknak két fajtájuk van. Az egyikre igaz a “sok kicsi sokra megy” mondás, vagyis ha mindenki a maga dolgát egy kicsivel jobban csinálja, az elvben akár meg is oldhat egy globális problémát. A másik típusnál ez nem elég, ott világméretű összefogás kell. Tihanyból például nem tudunk beleszólni világgazdasági stratégiákba, de ha mindenki a kertjében beton helyett füvet hagy, biciklivel jár és nem használ nejlonzacskót, az azért csökkentheti valamennyire a Föld terheit.

Ez a valamennyi lehet számottevő?

Akár igen. Most, a járványveszélyben láthattuk a védekezés egyik mellékhatását: a kínai ipari termelés visszaesett, ami pár nap alatt sosem látott tisztaságú levegőt eredményezett súlyosan szennyezett levegőjű városokban is. Ez még a tudósokat is megdöbbentette. Szóval vannak egész könnyen elérhető kedvező hatások – erre legalább megtanított minket ez a járvány.  

Egyébként a feladatunk kettős. Egyrészt el kell hárítanunk fenyegető veszélyeket, másrészt ki kell találnunk, hogy ha ez már nem lehetséges, vagy nem teljesen, akkor hogyan alkalmazkodjunk. Ezért már helyi szinten is sokat lehet tenni. Én szívem szerint megtiltanék minden olyan építkezést, ahol zöld területet kell kiirtani. Szerintem bőven elég helyet elfoglalunk így is.

Ez két dolgot biztosan feltételez: képesek legyünk a közösségi érdekeket az egyéniek elé helyezni, illetve hosszú távon gondolkodni a rövid távú haszonelvűség helyett. Nem tudom, hogy az emberi természet tart-e már itt…

Több módszer létezik: alulról vagy felülről “nyomjuk” az embereket – mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai. Az alulról érkező nyomás a nevelés, szemléletformálás, amikor gyerekeket és felnőtteket környezettudatosabb gondolkodásra ösztönzünk. Felülről való nyomás esetén törvényeket hozunk, amelyekkel kikényszerítjük a változást. Nyilván az első az intelligensebb megoldás, csakhogy az oktatás-nevelés lassú, és kicsi a hatékonysága. Ha egy iskolai osztályba huszonöt környezettudatos gyerek jár, és öt olyan, akit ez nem érdekel, az fantasztikus eredménynek számít. Csakhogy az az öt simán teleszemeteli majd a bolygót. A természetvédelemben gyorsan létre lehet hozni károsodást, de lassan lehet jóvátenni. A nem megfordítható folyamatok esetében kéne sokkal óvatosabbnak lennünk. A legjobb út az, ha először is “neveljük” az embereket, majd ha azt látjuk, hogy ennek nyomán jó ötleteik vannak tömegesen, akkor azokat azonnal törvénybe foglaljuk – hiszen minden jogszabály akkor a legjobb, ha meglévő igényeket elégít ki, és nagy a társadalmi támogatottsága. Ez történt például a műanyag szatyrok használatának korlátozásánál, és a biológiában is megvan: genetikai asszimilációnak hívják. A  környezet provokál egy változást, és ha egy élőlény elég sokszor aszerint viselkedik, az előbb-utóbb rögzül a DNS-ében.

Jordán Ferenc az Ökológiai Kutatóközpont Balatoni Limnológiai Intézetének igazgatója (Fotó: Végh László)

Sokszor azonban nem a természet indítja el a változást, csak elszenvedi.

Mi pedig előszeretettel játszunk vele orosz rulettet. A szegecselmélet szerint ha utazol egy utasszállító repülőgépen, és kedvtelésből kicsavarsz egy csavart a fejed felett, valószínűleg nem történik semmi. Ha utastársad is így tesz, majd utána mások is: egy ideig még mindig semmi. De mindig lesz egy kritikus szegecs, ami ha eltűnik a rendszerből, lezuhantok akkor is, ha addig ennek semmi előjele nem volt. Az ökológiai rendszereknek is széles a tűréshatára. Kiirtunk ezt, kiirtunk azt, kiesik egy faj, kettő. Aztán egyszer csak beindul a láncreakció. Mindig van egy utolsó csavar, de nem tudhatjuk, melyik lesz az. Ezért kell békén hagyni a működő szisztémákat.

Most nem úgy tűnik, mintha az a bizonyos csavar még bent lenne…

Én is úgy gondolom, hogy sok mindenhez már későn vagyunk. Sokáig egymástól független problémaként kezeltük a környezeti gondokat: az erdőtüzeket, a jégsapkák olvadását, a vízhiányt. Most értettük meg, hogy a problémák kombinálódnak. Persze ez nem zárja ki azt, hogy alkalmazkodjunk ahhoz, ami megmarad. Ehhez megint csak a természettől kéne tanulnunk, méghozzá diverzitást. Mert végezheti a fotoszintézist egyetlen növényfaj is meg száz is, de ha csak egyre hárul ez a felelősség, az ökoszisztéma igen sérülékeny lesz. Ugyanez az embernél: a jövőben nem az lesz a nyerő, aki kiválóan megtanul angolul, hanem aki megtanul közepesen angolul, mellette franciául és mondjuk japánul is. A sokféleség biztonságot ad a jövőre nézve.

Tehát meg kell változtatnunk a hozzáállásunkat. Ami a környezettudatos életmódot illet, abban az a nehéz, hogy nem elég egy-két apróságot másként csinálni, szinte az összes szokásunkon változtatnunk kell a vásárlástól az étkezésen át a szemétkezelésig. Ráadásul ellentétes irányban azzal, mint amit az utóbbi évtizedekben felépítettünk a fogyasztásközpontúsággal.

Itt két alapvető probléma van. Az egyik az, ahányan vagyunk, a másik az, amennyit fogyasztunk. Az előbbi nehezebb dió, utóbbit jobban lehet befolyásolni. Nézzük például a repülést! Valakinek az a nyaralás, ha Hawaii-ra utazik, és ott lefekszik egy ugyanolyan homokos strandra, mint Jesolón tehetné. Vagy mondjuk tíz brit srác be akar rúgni, és ezért Budapestre utazik. Ezek értelmetlen dolgok. De nonszensz az is, ha valaki mondjuk, Bécsből Zürichbe repül. Ha most valaki olyan szabályozást hozna, hogy szabadidős céllal csak vonatozni lehet, én azonnal elfogadnám.

A többség azonban nehezen hoz áldozatokat. Úgy látom, ez leginkább akkor sikerül, ha már a bőrünkön érezzük, hogy “a nemzetközi helyzet fokozódik”.

Igen, ilyenkor inkább elgondolkodunk, sőt, cselekszünk is. Ebben még egy tényező munkál: megéri-e befektetnünk? Ha azt mondom: használj kevesebb műanyagot, néhányan megteszik. Tömegesen csak akkor, ha van olcsóbb alternatíva, de legalábbis nem járnak nagyon rosszul. Muszáj az emberekhez a pénz nyelvén is szólni, mert a legtöbbjének nem az esőerdő-krízis a legnagyobb problémája, hanem hogy mennyi van a pénztárcájában.

Sűrű füst lepi be az amazóniai esőerdőt, a 2019-es erdőtűz pusztítása után (Fotó: Leonardo Carrato/Bloomberg via Getty Images)

Érdekes kérdés a túlnépesedés. A világon ez a jellemző, “a magyar” viszont fogy. Közben a bolygónknak valószínűleg mindegy, hogy milyen nemzetiségű ember születik, de inkább ne szülessen.

Jogunk van annyi gyereket vállalni, amennyit szeretnénk, egy politikus annak örülne, ha minél többet vállalnánk, egy ökológus meg annak, ha legfeljebb egyet. Ha mondjuk minden ország vállalja, hogy arányosan csökken a népessége, akkor senki nem kerül hátrányba, és világszinten jól járhatunk. Ugyanakkor az egyes ember magánéleti döntéseit legfeljebb piaci eszközökkel szabályozhatjuk; mennyibe kerül a pelenka, van-e bölcsődei hely vagy épp elérhető fogamzásgátlás. Egy biztos: a populáció méretét csökkenteni kell, és ha a mikénten túl sokáig gondolkodunk, majd a természet megoldja helyettünk – régebben háborúkkal történt ez, ma inkább egy járvány “segít”.

Az előre gondolkodáshoz kell némi optimizmus. Azzal mi magyarok állítólag nem állunk jól.

Pont ezért vitatom, hogy minden döntést a nemzetekre kell hagyni. Ha eltérően gondolkodnak, az egyik lezárja a határt, a másik nem, az egyik karanténba terel mindenkit, a másik nem… ennek így semmi értelme. Van, amit muszáj lenne világ-, de legalább európai szinten eldönteni. Legalább a globális konszenzuson alapuló bölcsességünket ne tegyük érdekcsatározások prédájává…

Vagyis vannak ilyenek a környezet- és természetvédelemben, alapkérdések, amikben ma már mindenki egyetért?

Vagy legalább nagyjából. Szokták mondani, hogy a tudósok mindenen vitatkoznak, ami részben így is van, hiszen ez a fejlődés útja is.  De azért mindig megvannak azok a konszenzusok, amelyek mögé a tudósok 99 százaléka odaáll. A tengereket túlhalásszuk, autóutakkal szabdaljuk fel a természetet, kipusztítjuk a cápákat és a bálnákat, kiirtjuk az őserdőket… Mégis a legrosszabb az, mikor a világ végre nagy nehezen egyetért valamiben, és akkor akad egyetlen ország, amelyik nem írja alá az erről szóló dokumentumot.

Azt kell mondjam bulvárosan, hogy akkor meg is érdemli az emberiség, ha ez lesz a veszte.

Alakulhat így. Ezzel együtt igencsak érdekes korban élünk társadalmi és természeti szempontból is. Testközelből láthatjuk egy világjárvány lefolyását, a későbbiekben a vízért, majd az olajért folyó háborúkat, fajok kihalását…

Kissé mókásnak látom, hogy mi, emberek hajlamosak vagyunk világvégét vizionálni. Holott egyre inkább az körvonalazódik, hogy nem a világnak lesz vége, csupán az emberi fajnak.

Így van, a természet sokkal könnyebben regenerálódik, mint azt gondolnánk. És bőven van ideje: a növények, az állatok nem sietnek. Mi számolgatjuk az ötven meg a száz éveket, de tudjuk, itt már évmilliók teltek el az ember előtt, és utána is el fognak. Ha mi mindent kiirtunk, és csak csótányok maradnak, előbb-utóbb abból is felépül majd egy gyönyörű, sokszínű bolygó.

Pekingben kezd visszatérni az élet a normális kerékvágásba, a karantén feloldása után (Fotó: Kevin Frayer/Getty Images)

Akkor mégse aggódjunk a bálnákért?

Sokszor siratunk el fajokat, de nem mindegy, mitől tűnnek el. Ha egy tó ökoszisztémájába bizonyosok már nem képesek beilleszkedni a klímaváltozás miatt, mások pedig megjelennek, az természetes jelenség. A fajkészlet lecserélődése nemhogy nem probléma, hanem akár a megoldás része is lehet: a rendszer így fog jobban működni. Ha ezen sopánkodunk, az olyan, mint ha tragikusnak találnánk, hogy naponta elhalnak a hámsejtjeink. Néha a természetvédelem túl konzervatív, miközben a természet egyáltalán nem az.

Egy magasabb nézőpontból tehát a veszteség is lehet pozitív. Sosem hittem volna, hogy a ‘járvány’ szót ilyen kontextusban is lehet használni. Ön már jóval a koronavírus megjelenése előtt jósolt olyasmit, hogy kórokozók fogják “megoldani” a túlnépesedést.

Tudom, rosszul hangzik, de így működik a természet. Ha egy élőlény túlszaporodik, azt előbb-utóbb megtalálják a természetes ellenségei. Amiből sok van, azt valaki meg akarja majd enni. Baktériumok, vírusok, paraziták vagy ragadozók, az mindegy.

Mindig a nagyragadozóktól féltünk a legjobban, és a végén lehetséges, hogy egy mikróba fog elpusztítani minket.

Nekünk is megvannak a korlátaink. Sokáig sikeresen bújtunk ki a következmények alól, de a természetes szabályozó mechanizmusok lassan az emberi fajt is utolérik – ez történik most, még ha fájdalmas is. A középkorban a pestis teljes városokat kipusztított, de könnyebb volt izolálni, hiszen az emberek nem mozogtak annyit a földrészek között. De nem ez az egyetlen kockázati tényező, amit magunk teremtettünk. Az elmúlt évtizedekben tulajdonképp mást sem tettünk, mint előkészítettük a terepet egy világjárványnak.

Az emberek helyében ön merne még gyereket vállalni ilyen kilátásokkal?

Nekem már van három, de igen, mernék. Amikor az ember bizonytalan, nem tehet jobbat, mint hogy a természet logikáját követi (persze az nem baj, ha nem öt-hat van…), persze, nem mindegy, hogy milyen minőségben neveljük fel őket. Lehet hogy a mieinknek nehéz életük lesz, de az még mindig jobb, mint ha semmilyen nincs. Másrészt lehet, hogy ők fogják megtalálni az igazán jó válaszokat az emberiség nagy kérdéseire.

Ma sokan az önfenntartó életmód mellett az északabbra költözésben gondolkodnak.

Ennyi embernél ez kivitelezhetetlen. Egyébként nem volna a klímaválság és a túlnépesedés sem akkora gond, ha egy kis önmérsékletet gyakorolnánk. Ha nem kéne minden családba két autó. Vagy az étkezés: azért, hogy egy tehetős európai drága bioélelmiszert ehessen, tömegek kellenek, akik ipari löncshúson élnek.

És ha maga megtermeli?

Kicsiben talán működik, de egész országok nem rendezkedhetnek be háztájira, nagyon helyigényes. És még egy ökotermelőnek is van autója, tévéje, mobilja. Nézzünk szembe vele: a mi kontinensünk mindig is a világ többi részéből élt; májusra megesszük, amink van, utána hitelben fogyasztunk. Valójában a következő generációk forrásait éljük fel, és közben “szétkenjük” a problémát más, elmaradottabb térségekben.

Fotó: Végh László

Említette, hogy az utánunk következő generációk talán olyan megoldásokat találnak majd, amire mi most még nem is gondolunk. Alternatív energiaforrások, újszerű élelmiszerek… mi körülbelül idáig jutottunk.

Sok jó dolgot ki lehet találni, de az emberi időskála nem ugyanolyan, mint az ökológiai rendszereké. Vélhetően felbukkannak majd új technológiák, a kérdés az, hogy működnek-e majd globális méretekben vagy csak a laboratóriumban. És ha igen, akkor is van bennük kockázat.

Azért az innováció végső soron mindig előbbre vitte a világot. Ha valami nem működött, legfeljebb elvetették.

Ez igaz a technológiai találmányokra, de a biológiai lépésekre nem. A tudományban mindig a jó fordul rosszra, ha meggondoljuk: kevesen dolgoznak azon, hogy kimondottan rossz dolgokat állítsanak elő. Viszont ha beavatkozunk a természet rendjébe, az tízből kilencszer rosszul sül el. Teszem azt, behurcoljuk egy nem kívánatos faj ellenségeit valahova, aztán kicsúszik az irányítás a kezünk közül. Szegény ausztrálok tudnának mesélni erről… Mindig a robotoktól szokás félni, szerintem nem tőlük kell. És még egy dolog: ha megoldunk egy globális problémát, élhetőbb lesz ez a bolygó. Vagyis még többen leszünk.

Kicsit most ön is úgy beszél, mint egy vérbeli pesszimista…

Csak eljátszottam a gondolattal. Megnézhetünk több forgatókönyvet, és természetesen el tudok képzelni happy endet is. Ehhez a legfontosabb az, hogy nagyobb legyen a bizalom a tudományban. Mi tudósok se tudunk persze mindent, de meggyőződésem, hogy e téren mindent jobban tudunk, mint bármelyik politikus.

Akkor mondja el kérem, hogy hol tartanak önök a világ megmentésében. Milyen munkát végeznek mostanság?

Nem vagyok egyedül azzal, hogy a mérhető adatokban, az ellenőrizhető hipotézisekben hiszek. Leginkább pedig ezek integrálásában, amiben egyre jobbak vagyunk. A genomika, a hálózatelemzés, a rendszerszintű modellezés adhatnak mostanában választ a nagy kérdésekre. A munkatársaimmal azon dolgozunk, hogy a kutatást a döntéshozás szolgálatába állítsuk. Adatból pedig ma nagyságrendekkel több van a számítógépek fejlődésével és a molekuláris technológiáknak köszönhetően. Ezzel egészen új alapokra lehet helyezni a tudásunkat, és tesztelni is könnyebb. Vagyis sokkal megbízhatóbb teóriák születnek.

Egészségesen akár ötszázat is. Szeretném látni, hogy mi fog történni. Mi lesz a vége a migrációnak, marad-e még  zsiráf, milyen lesz, több lesz-e az autópálya, mint az erdő… persze lehet, hogy már csak a gyerekeink fogják megtudni.

A cikk eredeti formájában a National Geographic májusi lapszámában jelent meg. A tudományos magazinban további érdekes írások olvashatók a koronavírus természetéről és legyőzésének lehetőségeiről.

Olvass még a járványkutatásról!

• “A vírus olyan, mint egy bekötött szemű kidobós”
• Mit tesz a vírus az aggyal?
• Újabb fertőzöttek itthon