Az Apprentice egy nagy sikerű amerikai tévéműsor, amiről mifelénk leginkább azért hallhattunk, mert még az elnökké válása előtt óriási tévésztárrá tette Donald Trumpot, de még maga Arnold Schwarzenegger is kipróbálhatta magát benne. Az alapkoncepciója nagyon egyszerű: végy egy közismert, dúsgazdag vállalkozót, aki a cége egyik vezető menedzseri pozíciójára keres új embert, majd egy reality keretében versenyeztesd meg a jelentkezőket a busás fizetéssel és nagy presztízsértékkel járó munkáért. A műsor hitelességének egyik fontos feltétele, hogy a kiindulópont igaz és hiteles legyen, vagyis a híres embernek tényleg szüksége legyen egy keze alá dolgozó, megbízható munkaerőre, és valóban a forgatás ideje alatt próbálja azt a jelentkezők között megtalálni. Ha az Apprentice olyan lenne, mint a magyar kertévék párkereső műsorai – ahová a többség csak pénzért és ismertségért megy, nem pedig azért, hogy párra leljen –, akkor jó eséllyel már rég elvérzett volna.
Az RTL Az álommeló címen hozta el a műsort Magyarországra, és jó magyar szokás szerint a magyar változaton eszközöltek egy drasztikus változtatást: az eredetileg hetente jelentkező műsorból – nyilván az ár/érték arány javítása céljából – napi realityt csináltak. Vagyis ha a reklámidőt nem számítjuk, akkor hat héten keresztül minden hétköznap napi egy órában izgulhatunk azon, ki lesz a 24 jelentkező közül a szerencsés kiválasztott, ami összesen harminc adást jelent. Harminc még gombócból is sok.
Ki a szabadba!
Valószínűleg nem én vagyok a célközönség, lévén annak idején már azt sem értettem, hogyan bírtak a nézők hosszú hónapokon keresztül mindennap Konyhafőnököt vagy épp (a konkurens csatornán) Exatlont nézni. Ennek ellenére mindkét műsor éveken át stabilan hozta a jó, vagy olykor akár kiemelkedő nézettséget. Bár a napi formátum miatt szkeptikusan álltam neki Az álommeló első részének, meglepve tapasztaltam, hogy a formátum működik, ráadásul minden megvan benne ahhoz, hogy a másfél hónap alatt ne váljon monotonná. Öröm volt látni, hogy az állásért küzdő játékosokat ki merték hozni a fő forgatási helyszín zárt és kissé steril világából, és beküldték őket a főváros forgatagának kellős közepébe a stábbal, mert ez a húzás máris kiemelte a produkciót a kontrollált környezetre törekvő realityk mindent túlóvatoskodó, steril világából. Remélem, ezt a húzást nemcsak a nyitó epizódra tartogatták, mert a Konyhafőnököt is egy idő után részben az tette unalmassá, hogy minden egyes nap ugyanazt a helyszínt bámulhattuk esténként.
Miután egy applikációs játék és rövid beszélgetések segítségével egy csomó jelentkezőt gyorsan kiszórtak, összesen 24-en maradtak játékban. Az alkotók jó érzékkel vették észre, hogy ennyi versenyző egyszerre túl sok lenne, ezért kettészedték a csapatot. Az első héten csak tizenkét játékossal ismerkedhetünk meg közülük, és egy héttel később – a műsor amolyan újraindulásaként – újabb tizenkét versenyző érkezik, és akik a két hét kieséseit túlélték, utána már együtt küzdhetnek meg Az álommeló álommelójáért.
Fotó: RTL Magyarország
A főnyeremény: Balogh Levente
Persze lehet játszani a helyszínekkel, ki lehet találni izgalmasabbnál izgalmasabb feladatokat a játékosoknak, és biztosan segít az is, ha a műsorfolyam egy erős koncepciójú, okosan felépített és a működőképességét már sokszor bizonyított anyaműsorra épít, ha a castingot elrontják, akkor mindez teljesen mindegy, a műsor úgysem fogja megtalálni a közönségét. Az álommelónak szerencsére rögtön akad egy ütőkártyája Balogh Levente képében, aki a Cápák közöttben már évadok óta bizonyítja, hogy hiteles, okos, jól beszélő fickó, aki bírja a kamerát, és szerencsére a cápás műsor még nem használta el az arcát, így továbbra is érdekes maradt. Abban a műsorban gyakorlatilag csak egyetlen helyzetben, a fotelben ülve, mások vállalkozásait véleményezve láthattuk, Az álommeló azonban ennél jóval változatosabb szituációkat kínál fel neki, és azt már az első adásban is látni lehetett, hogy élvezi a helyzetet és a szereplést. A magyar ásványvízkirály nem gonosz, de ha alkalom adódik, képes bedobni egy csípős beszólást, jó emberismerőnek tűnik, jól kommunikál a játékosokkal és csak pont annyira szerelmes önmagába, ami az ő pozíciójában szinte már elvárható.
Két segítője is akad egy volt munkatársa és az ügyvédje képében. Utóbbinál kissé meglepődtem, amikor megláttam Krasznai doktort, akiről nem tudtam, hogy a plasztikai sebészi praxisa mellett egy ügyvédivel is rendelkezik, de gyorsan kiderült, hogy csak én vagyok műveletlen: ez a Krasznai nem az a Krasznai, hanem az egypetéjű ikertestvére, és még a név sem teljesen stimmel: az ügyvédet Istvánnak hívják, az orvost Zsoltnak. Dr. Krasznai István az első epizódban még nem sok vizet zavart, inkább csendes megfigyelőként szemlélte az embereket és az eseményeket, de ez csak egyetlen rész volt, lesz ez még jobb is. A másik segítő, Farmosi Larisza elsőre karakteresebbnek és határozottabbnak tűnt, belőle jobban ki tudom nézni az odamondogatást.
Mindent Istvánért!
Szerencsére nemcsak a munkaadót, hanem a lehetséges munkavállalókat is ügyesen válogatták össze az RTL-nél. Első blikkre elég színes a felhozatal: akad köztük még egyetemen tanuló, motivált pályakezdő ugyanúgy, mint hétpróbás, sokat tapasztalt vállalkozó. Az életkori skála is széles: a huszonévesektől egészen az ötvenesekig nyúlik, bár tény, hogy ránézésre a nagy részük a harmincas korosztályból érkezett. Azt nem mondom, hogy egy rész alapján sok-sok név megmaradt volna a fejemben, de a kopasz, középkorú István nagy főnyereménye a castingnak: a fickó mestere a felelősség hárításának és a fontoskodásnak, és ha őt mutatja a kamera, szinte mindig kapunk egy értékelhető poént, amit István természetesen nem poénnak szánt. Találunk a játékosok között mézesmázosan beszélő üzletembert, stréber lánykát és egy cowboykalapos srácot is, aki az első epizód alapján annyira elveszettnek érzi magát ebben a játékban, mint az egyszeri pornós, akinek a kamera előtt kivételesen beszélnie kell.
Fotó: RTL Magyarország
A nyitányra a szerkesztők szuper játékot eszeltek ki: a játékosokat hármas csapatokban küldték ki Budapest különböző forgalmas tereire virágot árulni, és amelyik csapat a legkevesebb bevételt produkálta, onnan került ki a műsor kiesője. A játék pörgős volt, és nemcsak a rátermettséget, hanem a taktikai érzéket is mérte: vicces volt látni az esős hétfői napon az orrukat lógató járókelőkre virágokat rátukmálni próbálni kétségbeesett játékosokat. Persze volt, aki végig hatalmas mosollyal és jó beszélőkével beszélt lyukat mások hasába, de olyan is akadt, aki olyan arckifejezéssel csinálta végig az egészet, mintha egy focicsapat kiadós hasmenése után beküldték volna a mosdójukba wc-t takarítani. Az már egyetlen epizód alapján látszik, hogy Az álommelóban bőven van kraft: ha a szerkesztők tudnak még hasonlóan fantáziadús és érdekes feladatokat kitalálni, akkor ez a gárda alkalmas arra, hogy másfél hónapon át szórakoztasson minket.
