Ami a tavalyi Velencei Filmfesztiválnak volt A sziget szellemei, az az idei Cannes-nak a May December. Persze a két film összehasonlíthatatlan, abból a szempontból viszont abszolút érezzük a párhuzamot, hogy mindkettőn rendkívül jól szórakoztunk, pedig témájukban semmi vicces nincs. Az egyik egy barátság elvesztésének kínzó érzését dolgozza fel, a másik pedig egy kifejezetten sötét „szerelem” történetével mutatja be, hogyan zsákmányolják ki egymást az emberek. A May December cím ugyanis a nagy korkülönbségű kapcsolatok – mint Blake Lively és Ryan Reynolds vagy George és Amal Clooney – angol megnevezésére utal. Csakhogy elég nehéz „nagy korkülönbségű kapcsolatnak” nevezni valamit, hogy ha a fiatalabb fél még egészen konkrétan gyerek volt a viszony kezdetekor.
Ez történt ugyanis Joe Yooval (Charles Melton). A fiú 13 évesen grooming (kiskorú behálózása) áldozata volt a 36 éves Gracie (Julianne Moore) által, akivel együtt dolgoztak egy kisállat-kereskedésben. Gracie ma már leülte a maga idejét a börtönben, regisztrált szexuális bűnelkövető, és egyébként Joe felesége, három, szinte felnőtt gyerekük édesanyja. Nagylányuknak Gracie a börtönben adott életet, az ikrek szeptembertől egyetemre mennek, Joe és Gracie pedig már több mint egy évtizede együtt vannak. És ez jóvá tenné a viszonyuk kezdetét? Nyilván nem. Gracie és Joe azonban az éveken át tartó házasságukkal igazolják a kapcsolatukat, és ezzel nincsenek egyedül. Most épp nem Woody Allenre és Soon-Yi Previnre gondolunk (bár megtehetnénk), hanem Mary Kay Letourneau-ra és Vili Fualaaura, akik esete feltehetően inspirálta Sammy Burch forgatókönyvét. 1997-ben az amerikai tanárnőt az egyik hatodikos tanítványának a megerőszakolásáért tartóztatták le. A nő ki-bejárt a börtönből, mindannyiszor felkeresve Vilit – annak ellenére, hogy eltiltották a gyerektől –, akitől két lánya is született. Letourneau 2004-ben szabadult, egy évre rá összeházasodtak, és 14 éven keresztül élték az átlagos amerikai családok életét.
„Ha tényleg olyan boldogok vagyunk, mint ahogy azt állítjuk”
– hangzik el Joe szájából a May December vége felé, mikor a 36 éves férfi előtt kezd világossá válni az igazság a házasságáról. Merthogy hiába játssza azt Gracie és Joe, hogy minden rendben, szépen lassan kiderül számukra (és számunkra is), hogy valójában egyáltalán nincs. Ahogy Letourneau és Vili között sem volt: a pár 2019-ben elvált. (A nő egyébként már nem él, 2020-ban halt meg rákban.) Ennek realizálásához azonban Joe-éknál egy olyan nőnek az érkezésére van szükség, aki felborítja a megszokott, idilli mókuskereket: a színésznőre (Natalie Portman), aki Gracie-t alakítja majd a róluk készült filmben.
Julianne Moore és Natalie Portman (Fotó: imdb)
A médiacirkusz szappanoperája
Merthogy a kisfiú és a kertvárosi családanya afférja (bár nem szívesen hívjuk így) nem meglepő módon országos méretű bulvárszenzációvá nőtte ki magát anno a ’90-es években. Egész címlapsztorikat szenteltek a párnak, a rácsok mögött szülő nőnek és az egész kifacsart „románcnak”. Az olvasók pedig jó katasztrófaturistákként élvezettel csámcsogtak a sztorin – és fejezték ki nemtetszésüket egy-egy, mostanra ritkuló gyakorisággal érkező ürülékküldeménnyel, amin már csak a színésznő, Elizabeth döbben meg.
Nemcsak a filmbéli megfigyelők akarják kielégíteni a morbid kíváncsiságukat az ügy minden részletével, de nézőként is elkezdi fúrni az oldalunkat a történet. Todd Haynes rendező azonban nem hajlandó rájátszani a voyeurizmusunkra. Sőt: egyenesen felelősségre von és kinevet minket, amiért a nyakunkat nyújtogatva igyekszünk belelátni a 23 évvel ezelőtti esetbe. A Született feleségeket idéző vizuális stílus, valamint a szappanopera-szerű újra és újra felcsendülő baljóslatú zene (amit olyan drámai pillanatok követnek, mint mikor Gracie a hűtőbe nézve elkiáltja magát: „Nem lesz elég a hotdog!”) a fejét csóválva egyszerre idegenít el minket, és figurázza ki a téma iránti perverz érdeklődésünket. Az abszurd filmnyelven nem tudunk nem kacagni, így komoly disszonancia alakul ki a vásznon látottak és a reakciónk között.
Pedig túl sok minden nem derül ki az esetről, a film ugyanis visszatartja a mocskos kis részleteket. Minden infó, amit megtudunk Gracie botrányáról, csakis Elizabethnek köszönhető, akinek a szemszögén keresztül ismerjük meg a May December cselekményét. Éppen ezért joggal hihetjük, hogy nyomozóként támaszkodhatunk a most 36 éves Elizabethre: mivel minél mélyebbre akar ásni az ügyben, hogy minél alaposabban megismerhesse a karakterét, Gracie-t. Beszél az exférjjel, a nő első házasságából született, Joe-val egyidős fiával (akit látványosan rosszul érintett a sztori), a szomszédokkal és mindenkivel, aki hajlandó megszólalni.
Ráadásul Elizabeth valószínűleg hamarabb fog FBI-sapkát a fejébe nyomni, mint Oscar-szobrot szorongatni, hiszen tévés színésznőként nincs túl lenyűgöző renoméja (talán ezért is a szappanopera-zene?), így remélhetjük, hogy felgöngyölíti ezt a szörnyű sztorit, annak minden katasztrofális hatásával és gusztustalan motivációjával. Azonban Elizabethről hamar kiderül, hogy nem megbízható narrátor, és hasonló élvezettel ugrik fejest a szaftos botrányba, mint az átlag bulvármédia-fogyasztó. Mindezt olyan method actinggel álcázva, amin még Daniel Day-Lewis is felvonná a szemöldökét.
A kizsákmányolás mesterkurzusa
Natalie Portman játéka mintha a Közelebb-ben nyújtott performanszának nővére lenne, miközben Elizabeth és Gracie kapcsolata vészesen csúszik át Persona-territóriumokra. Bár bergmani mélységekig nem megy el a film, a May December valójában a szexuális bűnöző családanya és az ő minden rezdülését, apró tikkjeit és külső jegyeit utánzó színésznő relációjáról szól. A május-december házasság csupán a hátteret biztosítja annak, hogy megmutassa, hogyan kerülgeti egymást két pszichotikus nő, mindketten keményen dolgozva a saját önös érdekeikért. Elizabeth a tökéletes alakítást kergeti (Portman meglehetősen közel kerül hozzá), Gracie pedig foggal-körömmel, gyilkos mosollyal vicsorogva kapaszkodik a „minden rendben”-illúziójába. Julianne Moore olyan precízen lavírozva mutatja be Gracie a férje felett anyáskodó, ugyanakkor a férfi mellett naiv kislány szerepbe helyezkedő egyéniségét, hogy nézőként állandóan megkérdőjelezzük magunkat.
Egy téveszmés nőt látunk, aki elhitette magával, hogy meghódította őt egy 13 éves kisfiú? Vagy egy ördögi manipulatív szexuális ragadozót, aki pontosan tudta, mit csinál?
Natalie Portman és Julianne Moore (Fotó: imdb)
Gracie személyiségét végül Elizabeth helyezi perspektívába, amikor 20 évvel később ő maga is kizsákmányolja Joe-t a szerepre való felkészülés kedvéért. Gracie összes megtanult trükkjét beveti a férfi ellen. Titokban elbújik vele a kórház egyik vizsgálójában, ahol Joe dolgozik. Őszinte érdeklődést mutat a hobbija iránt, ami a veszélyeztetett királylepkék keltetése és szabadon engedése (nem a legkifinomultabb metafora, de megteszi). És végül – a method actinget abszolút túltolva – el is csábítja őt. Ezzel azonban nem saját magán segít (a készülő mozijáról levágós, hogy nem lesz jobb, mint a sztorit korábban már feldolgozó Zs-kategóriás tévéfilm), hanem Joe-n. Hiába ragadt pszichésen a hetedik osztályban, a férfi annyival dörzsöltebb már, hogy végre jobban átlát a dolgokon. Elizabeth hatására tehát elkezd kitisztulni a fejében a kép, Charles Melton pedig (akit a Riverdale-ből ismerve csúnya előítéletességgel előzetesen a leggyengébb láncszemnek hittünk) szívszorító alakítással mutatja meg, hogyan tör felszínre a groomingolás elnyomott traumája. A May December túlzásokkal teli bizarr filmnyelvén is képes áttörni Melton játéka, így mire ehhez a ponthoz érünk már valahogy nincs kedvünk nevetni a szappanoperás túlkapásokon.
És mikor kilépünk a moziteremből, egyre inkább felsejlik bennünk az a kényelmetlen érzés, amitől mintha csak egy kiadós zuhany segíthet megszabadulni. Mert amíg jól szórakoztunk a Lila akác közből szabadult sztorin, észre sem vettük, hogy szépen lassan mindenki mindenkit kizsákmányolt. Elizabeth a házaspárt, Gracie Joe-t, Todd Haynes pedig a karaktereit és valahol a nézőket is. A May Decemberben folyamatos érzelmi és morális, valamint (a melodráma műfajának szubverziójával) filmnyelvi határátlépések történnek. Azonban olyan hatásosan, hogy nemcsak a cannes-i filmfesztivál közönségét vette meg magának a film, hanem a Netflixet is. Mármint pontosítunk: a streamingszolgáltató vásárolta meg a May December forgalmazási jogait a Variety értesülései szerint potom 11 millió dollárért (majdnem 4 milliárd forintért). Ezzel bezárva az ördögi kört, hiszen a Netflix nem titkolt célja kihasználni a May December abszurdumát és zseniális színészi alakításait néhány Oscar-díj reményében.
