Vissza a romantikához
Egy öltönyös férfi áll egy korlátnál, alatta pedig egy hipermenő buliban több száz ember tombol. A férfi megfordul, kezében egy pezsgőspohárral egyenesen a kamerába nézve ránk mosolyog, és olyan megnyerő a mosolya, ami csak a legnagyobb hollywoodi filmsztárok sajátja. Leonardo DiCaprio az, aki hosszú idő után végre visszatalált azokhoz a szerepekhez, melyekben először megszerettük. A Rómeó + Júlia és a Titanic romantikus lelkű szépfiúja annak idején olyannyira megijedt a beskatulyázástól, hogy tizenöt éven át úgy kerülte a szerelmes filmeket, mint magyar politikus az igazmondást. Játszott háborús filmben, drámában, gengszterfilmben, krimiben, kalandfilmben és szinte mindenben, csak egy volt a lényeg: a romantika ne szerepeljen a repertoárban. Úgy tűnik, ennyi idő kellett ahhoz, hogy önmagának is bizonyítsa: a nézők nem csak a két szép szeméért szerették meg.
Intim és monumentális
A nagy visszatéréshez egy klasszikus amerikai regény, A nagy Gatsby újabb filmadaptációja adta meg az alkalmat, ami egyszerre egy szomorú és intim történet egy srácról, aki szeretné beteljesíteni a romantikus álmát, valamint tabló egy dekadens és romlott korszakról, ahol még a csapból is pezsgő folyt, és a szoknyák sokkal rövidebbek voltak az illendőnél. Az idei cannes-i filmfesztivál nyitófilmje parádés látnivaló. Eleinte nem értettem, mi szükség van 3D-re és százmillió dolláros költségvetésre egy romantikus drámához, de ami a szemem elé tárult, az már az első pillanatban lenyűgözött. Azok a múlt század húszas éveiben épült kastélyok a maguk kertjeivel és a színészek által viselt színpompás ruhaköltemények olyanok, mintha csak egy-egy pazar festményről másztak volna le. A tempó elképesztő, és olyan sebességgel repülünk be Jay Gatsby szemet gyönyörködtető partijára, hogy a cselekmény pillanatokon belül beszippant. És amikor megszólalnak a nem túlságosan korhű dalok (melyek nagy részét Jay Z-nek köszönhetjük), akkor már tényleg úgy érezzük magunkat, mintha egy kétórás videoklipet néznénk.
Szív a látvány mögött
Mindez annak tudtában persze egyáltalán nem csoda, hogy a filmet az a Baz Luhrmann rendezte, aki a Moulin Rouge-ban és a Rómeó + Júliában már bizonyította, hogy egyszerre klasszikus és modern, és a mai popzenét úgy képes beleolvasztani a klasszikus művekbe, mint senki más. Az elsöprő erejű nyitány után azért egy picit aggódni kezdtem: hogyan lesz intim, szívhez szóló történet egy olyan filmből, ami ennyire a külsőségekre épít? Szerencsére túlaggódtam a dolgot. DiCaprio és Carey Mulligan (Drive – Gázt!) első közös jelenetében szinte felizzik a vászon. Csodás látni a zavarba jövő Leót, amint bőrig ázottan, kisfiús zavarral az arcán lép oda rég nem látott nagy szerelméhez, Mulligan pedig az a nem kimondottan klasszikus szépség, akinek a kisugárzásában egyszerűen van valami, amitől a férfiak sebzett kismadárnak nézik, és mindenáron meg akarják menteni. Amikor ők ketten egymás mellett állnak, az legalább olyan hatású, mint amikor Leo az úszó fadarabba kapaszkodott a rajta ülő Kate Winslet mellett a Titanic végén. Egyszerűen tudjuk, érezzük (a regény ismerete nélkül is), hogy ennek a szerelemnek nem lehet jó vége.
Leránt a földre
A nagy Gatsby végig a földtől elemelve tart. A romantikus szál sorszerű és ízlésesen eltúlzott, a külsőségek pedig olyan erővel hatnak, hogy audiovizuális túladagolásban volt részem. Pont ezért lesz rendkívül hatásos a befejezés, ami a maga szomorú realizmusával összetöri nemcsak Gatsby romantikus álmát, hanem a miénket is (legalábbis az enyémet biztosan). Annyira igazi és emberi, hogy pont egy ilyen minden ízében túlzó filmtől ezt nem is várnám, és ennek köszönhetően még az olyan hibákat is könnyedén megbocsátottam, minthogy Tobey Maguire még mindig nem tanult meg színészkedni, sőt még azt is, hogy a film a felénél egy kissé céltalanul leül, és legalább negyed órával hosszabb a szükségesnél. Egyszerűen csodaszép lett A nagy Gatsby, amiért lehet rajongani, és az érzelmesebb pillanatainkban újra meg újra elővenni.
Palvin Barbara DiCaprio hívását várja
Pocakot villantott Leonardo DiCaprio
