A névtelen kisfiú szomorú esete sajnos nem volt egyedi a 19. századi Nagy-Britanniájában, gyakran alkalmaztak szegény gyerekeket mindenféle ipari munkára, apró termetükből adódóan például őket küldték be a szűk kéményekbe.
A korai időkben a kéményseprés többnyire családi vállalkozás volt, a tágabb családból képezték ki a lányokat és a fiúkat inasoknak, de ahogy nőtt a kereslet, és változtak a kéményméretek, úgy alkalmaztak egyre több kiszolgáltatott helyzetben lévő gyereket. Mivel az épületek egyre magasabbak és a kémények egyre szűkebbek lettek, a kéményseprés a korszak egyik legnehezebb, legveszélyesebb foglalkozásává vált.
Ezek a gyermekmunkások rendkívül rossz bánásmódban részesültek, nem kaptak elég ételt, gyakran bántalmazták őket, és sok esetben fűtetlen szálláson kellett aludniuk.
Játék helyett szűk és sötét kéményekben dolgoztak, amelyekben gyakran megégtek, megsérültek, vagy megfulladtak.
A videóban szereplő kisfiú alig három éves, a leírás szerint hamarabb küldték a kéményekbe dolgozni, mint hogy megtanult volna beszélni. Nagy eséllyel sosem érte meg a felnőtt kort, hiszen ez a munka rendkívül egészségkárosító és balesetveszélyes volt.
Sajnos nemcsak az angoloknál, hanem Olaszországban, Belgiumban és Franciaországban is elfogadott volt a gyerekek ilyen jellegű kizsákmányolása, a ticinói kormány csak 1873-ban tiltotta meg, hogy 14 év alatti fiúkat alkalmazzanak. Ettől függetlenül a gyakorlat továbbra is folytatódott, ahogy az egy bizonyos Gottardo Cavalli feljegyzéseiből is kiderült, aki maga is dolgozott gyermekként kéményekben.
Milánói kéményseprő inasok pihennek. (Fotó: Universal Archive/Universal Images Group via Getty Images)
“[…] Majdnem nyolcéves voltam, amikor apámmal elindultam. Mi fiúk alig vártuk, hogy mehessünk, el akartunk menni, el az ismeretlenbe, fogalmunk sem volt róla, hogy milyen is az valójában. De az anyák, köztük az enyém is, tudták, hová megyünk.
Csak később értettem, meg miért nem tudott megszólalni. Felszálltunk a vonatra, és amikor az elindult, elfordult; nem láttam többé az arcát, és csak most tudom elképzelni, mit jelentett neki ez az elválás…
…Én voltam az utolsó a falumból, aki ezt a munkát végezte; csak két év volt, de ez elég volt ahhoz, hogy leírhassam ezeknek a szegény lényeknek az életét és fizikai szenvedését, akiknek vakondként kellett bemászniuk a kémények minden lyukába, a gőzgépek kazánjába, a kéményekbe, és akiket olyan rosszul tápláltak, hogy mindig egy darab kenyérért könyörögtek, hogy csillapítsák éhségüket. Rosszul voltak öltözve, és istállóban kellett aludniuk, szalmán vagy a szénában.
A hideg volt a legnagyobb ellenségünk. Csak úgy tudtuk magunkat melegen tartani, ha mindannyian összepréselődtünk, és betakartuk magunkat három-négy zsákkal, amivel a kormot szállítottuk.
– írta a férfi memoárjában, de azt is elmeséli, milyen volt gyerekként megélni, amikor leengedték a kéménybe:
„… Senki sem tudja elképzelni, milyen érzés egy teljesen sötét lyukban rekedni, ahol könyökkel és térddel, egyszerre 10-20 centimétert lehetett felfelé haladni. Minél szűkebb volt a kémény, annál inkább volt az az érzésed, hogy megfulladsz. Az összes korom rád hullott, és nem tudtál lemenni, mert ott volt a gazdád”
A férfi azt is leírja, hogy állandóan éhesek voltak, gyakran kéregettek a házaknál egy-egy szelet kenyeret.
„… Amikor már nem voltunk éhesek, kértünk egy pohár bort, hogy leöblítsük a kormot. Úgy tettünk, mintha meginnánk, de a poharat az asztalon hagytuk a gazdánknak, aki arra járt, hogy összeszedje a kormot”
Egy gyermek inas, 1843-ban. Angelo Inganni (1807-1880) olajfestménye. (Fotó: DeAgostini/Getty Images)
Az általában 5 és 11 év közötti gyermek kéményseprőkkel – de ahogy azt a videó is mutatja, sajnos ennél fiatalabbak is voltak közöttük – szennyeződéseket és koromlerakódásokat kerestettek a szűk járatokban.
El sem lehet képzelni, mit élhettek át ezek a kicsi gyerekek, akiket a koromsötét kéményekbe kényszerítettek újra és újra, arról nem beszélve, hogy súlyos egészségügyi következményei voltak az embertelen munkának. Gyakran szenvedtek légúti, később pedig a rákos megbetegedésekben.
A brit Parlamentnek szóló 1817-es jelentésben a szemtanúk arról számoltak be, hogy a hegymászó fiúk általános elhanyagolásban szenvedtek, a gerinc, a lábak és a karok növekedése elmaradt, deformáltak lettek amiatt, hogy hosszú ideig abnormális testhelyzetben kellett lenniük. A korom okozta szem sebek, gyulladások, lassan gyógyultak, mert a fiú folyamatosan dörzsölték őket, és igazából rendes kezelést sem kaptak rá. Gyakoriak voltak a zúzódások, csonttörések és égési sérülések a munkavégzés során.
A legtöbben nem érték meg a huszadik életévüket.
Teljesen rá voltak utalva a “gazdáikra”,”mesterekre”, akiknek dolgoztak. A gyámjaikkal kötött szerződés szerint felnőtt korukig kellett szolgálni őket. Miután befejezték a hétéves inasmunkát, segédseprők lettek, és egy általuk választott seprőmesternél folytatták a munkát, vagy – amennyiben még nem volt nagykorú – egyszerűen eladták őket egy másik mesternek. Főleg a hat éves gyerekeket preferálták , a négyéveseket túl gyengének tartották.
A munka embertelen volt. Egy tanonc naponta négy-öt kéményben dolgozott. Állítólag a gyerekek térdén és könyökén a bőrt megkeményítették, a gazdájuk forró tűz mellé állította őket, és egy ecsettel erős sós lével dörzsölte a végtagjaikat. Ezt minden este megtették, amíg a bőr meg nem keményedett.
Milánói kéményseprő inasok 1902-ben. (Fotó: Universal Archive/Universal Images Group via Getty Images)
A fiúk nem kaptak fizetést, hanem a mesterrel éltek együtt, aki etette őket, de mint az a feljegyzésekből kiderült, ez leginkább csak arra volt elég, hogy életben maradjanak. Együtt aludtak a földön vagy a pincében, zsákokon, és csak ritkán moshatták le magukról a kormot. Az egyik seprőről azt mesélték, hogy terpentinben fürdette meg a gyerekeket, míg egy másik nottinghami seprő ragaszkodott hozzá, hogy évente csak háromszor mosakodhatnak, karácsonykor, pünkösdkor és a libavásárkor.
Minden napjuk szenvedés volt
Gyakran alkalmaztak kínzásnak is beillő módszereket, hogy gyorsabb munkára, mászásra ösztönözzék a gyerekeket (ha túl lassúak voltak, könnyebben megfulladhattak a szűk, levegőtlen helyen). Előfordult, hogy a seprőmester kisebb szalmatüzet vagy gyertyát gyújtott az inasok alatt, hogy nagyobb erőfeszítésre ösztönözze őket. De az is bevett szokás volt, hogy egy másik fiút küldtek után, akinek az volt a feladata, hogy tűket szúrjon az előtte mászó fenekébe vagy a talpába.
A közös égéstermék-elvezetőt általában másfél tégla hosszúságúra és egy tégla szélesre tervezték, bár gyakran egy tégla négyzetre szűkültek, ráadásul a kémény gyakran még mindig forró volt a tűztől, és szabályosan égetett. Nem volt ritka, hogy a fiúk elakadtak, beszorultak, és minél jobban küzdöttek, annál jobban beékelődtek. Órákig maradhattak ebben a helyzetben, amíg alulról ki nem lökték, vagy kötéllel ki nem húzták őket. Ha küszködésük koromhullást okozott, meg is fulladhattak.
Élve vagy holtan, a fiút el kellett távolítani, és ezt úgy kellett megtenni, hogy a téglákat eltávolították a kémény oldaláró
A kéményseprés kegyetlen világa mindennapi valósága volt sok olyan szegény gyerek számára, akik másképp nem tudtak megélni, és akiket senki sem védett meg az embertelen bánásmódtól. Ez egészen így volt 1875 szeptemberéig, amikor a brit közvélemény rájött, hogy valamin változtatni kell. Ekkor a parlament megalkotta azt a törvényjavaslatot, amely megtiltotta a gyermekek kéményseprőként való alkalmazását Nagy-Britanniában.
(Kiemelt kép: YouTube)
