Connie Converse (1974-ben, 50 éves korában tűnt el)
Connie Converse egy tehetséges énekes-dalszerző volt (ráadásul ennek a zsánernek az egyik első képviselője), aki az 1950-es években New York-i kávéházakban játszotta egy szál gitárral szomorú, intim és érzékeny dalait, de soha nem jutott egyről a kettőre. Miután évekig hasztalan küzdött azért, hogy meg tudjon élni a zenélésből, végül feladta álmait, és 1963-ban a michigani Ann Arborba költözött. Itt eleinte titkárnőként, később pedig a The Journal of Conflict Resolution című folyóirat szerkesztőjeként dolgozott. Mikor 1972-ben a lapnak új tulajdonosa lett, és a nő elveszítette az állását, súlyos depresszióba esett, amin nyilvánvalóan az sem sokat segített, hogy az orvosa egy nap közölte vele, miszerint méheltávolításra lesz szüksége. 1974-ben még írt egy levelet a családjának, amelyben megemlítette, hogy nyugatra akar menni, hogy új életet kezdjen, majd nem sokkal később eltűnt.
Soha többé nem jelentkezett: további sorsát a mai napig teljes homály borítja.
Lehetséges, hogy egyszerűen újrakezdte máshol, ahogy a levelei sugalták. Eltűnése után bátyja, Philip állítólag értesült arról, hogy egy Elizabeth Converse (Elizabeth volt az igazi neve) felbukkant egy telefonkönyvben – bár hogy melyik államban, arra már nem tudott visszaemlékezni. Mivel úgy érezte, hogy húga eltűnése teljes mértékben az ő döntése volt, arra jutott, hogy inkább nem követi tovább ezt a halvány nyomot. Philip szerint a nővére valószínűleg öngyilkos lett, és talán vízbe hajtott az autójával, ám ezt az elméletet azonban semmilyen bizonyíték nem támasztja alá.
Connie Converse – a maga idején is csak beavatottak számára ismert – munkássága hosszú-hosszú évekre feledésbe merült, mígnem 2004-ben – nagyjából 30 évvel az eltűnése után – egy WNYC rádióműsorban el nem hangzott egy dala, ezt követően pedig lassan megélénkült iránta az érdeklődés: azóta több posztumusz (vagy nem posztumusz) nagylemeze is megjelent, a Spotify-on pedig van már olyan száma is, ami hárommilliós meghallgatás felett jár.
Christina Mckechnie (1987-ben, 42 éves korában tűnt el)
Christina McKechnie (Fotó: Profimedia)
Christina “Licorice” McKechnie (más néven Likky Lambert) a pszichedelikus-avantgárd folk egyik vezető zenekara, a legendás woodstocki fesztiválon is fellépő – egyébként Skóciában alakult – Incredible String Band vokalistájaként vált ismertté a hatvanas évek végének pezsgő ellenkulturális közegében. Licorice 1868 és 1972 között volt a zenekar tagja, majd Kaliforniába költözött, ahol hozzáment egy Brian Lambert nevű zenészhez (bár végül elváltak), és különböző zenei projektekben dolgozott, egyebek mellett Robin Williamson 1977-es Journey’s Edge című albumán. Végül ez lett az utolsó lemezfelvétele. Hogy utána pontosan mit csinált, arról elég kevés adat áll a rendelkezésünkre.
(a lenti videóban McKechnie a feketébe öltözött gitáros-vokalista hölgy)
Annyi bizonyos, hogy bő tíz évvel később, 1986-ban Edinburgh-ban járt, hogy meglátogassa a családját, de holléte azóta ismeretlen; bár a nővére szerint 1990-ben a kaliforniai Sacramentóban tartózkodott, ahol valamilyen műtétből lábadozott, valójában 1987 óta senki sem látta. A Mojo zenei magazin értesülései szerint akkor épp az arizonai sivatagban kóborolt, és stoppolni próbált. Többé sem a családja, sem a barátai, sem volt zenésztársai nem hallottak felőle (bár egy 2019-es blogposztban valaki azt állította, hogy Kaliforniában él, és jól van, ezt azóta sem erősítette meg senki).
Jim Sullivan (1975-ben, 34 éves korában tűnt el)
A zenéjében pszichedelikus, countrys és folkos elemeket vegyítő énekes-dalszerző Jim Sullivan a Los Angeles-i klubélet egyik jellegzetes alakja volt a hatvanas években; bár a nagy (vagy akár közepes) kereskedelmi sikerek elkerülték, azért városban és a környékén elég ismertnek számított. Jóban volt számos hollywoodi sztárral, és még a Szelíd motorosok című kultuszfilmben is felbukkant statisztaként. Első nagylemeze, a főként természetfölötti és földönkívüli témákkal foglalkozó, teljesen elszállt UFO 1969-ben jelent meg egy kis kiadónál, cím nélküli második albuma pedig 1972-ben, de – legalábbis karrierszempontból – egyik sem váltotta be az énekes hozzájuk fűzött reményeit. A csalódott zenész egyre többet ivott, házassága pedig kezdett megromlani, noha 1972-ben megszületett második gyermeke. 1975-ben úgy döntött, hogy Nashville-be utazik, és ott próbál szerencsét.
1975. március 4-én hagyta el Los Angelest: másnap, miután egy autópálya-rendőr figyelmeztette gyorshajtás miatt, bejelentkezett az új-mexikói Santa Rosa városában lévő La Mesa motelbe. Későbbi jelentések szerint nem aludt ott, a kulcsát a szobában hagyta, és a városi boltban vodkát vásárolt. Autóját később egy kb. 42 kilométerre fekvő farmon találták meg elhagyatottan; utoljára állítólag akkor látták élve, amikor elsétált onnan. A kocsiban Sullivan pénze, iratai, gitárja, ruhái és egy doboznyi eladatlan lemeze volt.
Hogy mi is történt vele pontosan, arról számos elmélet kering: az egyik verzió szerint összetűzésbe került a maffiával, másik szerint pedig egyszerűen eltévedt a sivatagban vagy öngyilkos lett. De – első lemeze alapján – sokan azt sem tartják kizártnak, hogy elrabolták az ufók. Az a bizonyos elő album azóta – nyilván nem függetlenül a Sullivant övező rejtélytől – kultstátuszba került, és többször is újra kiadták (egy-egy eredeti példány meg többszázezer forintnak megfelelő összegekért cserél gazdát).
Glenn Miller (1944-ben, 40 éves korában tűnt el)
Glen Miller (Fotó: Profimedia)
A lista talán legismertebb szereplője, Glenn Miller, amerikai dzsesszzenész, harsonás, zeneszerző, zenekarvezető a harmincas-negyvenes évek, vagyis a big band-korszak nagy sztárja volt, akinek olyan – azóta standarddá vált – örökzöldeket köszönhetünk, mint az In The Mood, az A String of Pearls, a Moonlight Serenade vagy a Chattanooga Choo Choo (utóbbi volt egyébként a szórakoztató zene történetének első aranylemeze).
1944 decemberében, a második világháború végóráiban Miller Franciaországba tartott, hogy zenekarával az amerikai csapatokat szórakoztassa, amikor repülőgépe rejtélyes módon eltűnt a La Manche csatorna felett, és a roncsai máig nem kerültek elő. Ezzel kapcsolatban természetesen számos elmélet született, amelyek a hihetőtől az abszurdig tartó hosszú skála egészen változatos pontjain helyezkednek el: az egyik legkézenfekvőbb forgatókönyv szerint a nagy ködben a pilóta valahogy elvesztette uralmát a gép felett és lezuhant.
De az is felmerült, hogy a repülő esetleg véletlenségből baráti tűz áldozata lett. Egy bizarr teória szerint Miller viszont valójában kém volt és/vagy diplomata volt, aki az amerikai kormánynak dolgozott egy titkos küldetésen, és miután a németekkel találkozott, hogy egy lehetséges békeszerződésről tárgyaljon, bebörtönözték, majd később meggyilkolták. Az a pletyka is népszerű volt egy időben, hogy Miller eljutott Franciaországba, és egy párizsi bordélyházban szívrohamban halt meg; az amerikai kormány pedig, hogy óvja a nemzeti kincsnek számító zenész jó hírnevét, megrendezte a repülőgép eltűnését. Mivel erős dohányos volt, szárnyra kapott egy olyan elmélet is, miszerint tüdőrákja lett, állapota nagyon leromlott és a család inkább elrejtette őt a nyilvánosság elől, mert nem akarták, hogy a tömeg, a katonák, akiket erővel, bátorsággal töltött meg a zenéje így, ilyen méltatlan állapotban lássák őt.
Richey Edwards (1995-ben, 27 éves korában tűnt el)
Richey Edwards a kilencvenes évek egyik legünnepeltebb brit (vagyis igazából walesi) rockzenekara, a kórusban ordibálható refrénjeiről és erősen balos politikai hevületéről ismert Manic Street Preachers, közkeletű nevén Manics ritmusgitárosa volt. Bár a hangszerén nem volt igazán kompetens (a lemezeken nem is, vagy csak alig játszott) és zenét sem írt, az együttes elsőszámú dalszövegírójaként, fő-ideológusaként, poszterarcaként és szóvivőjeként mégis óriási szerepe volt abban, hogy a Manics ilyen magasra jutott. Edwards igen problémás, önemésztő fiatalember volt: álmatlanságban szenvedett, amit alkohollal próbált gyógyítani, az interjúkban gyakran beszélt a depresszióval való küzdelméről, és előfordult, hogy cigarettacsikkeket nyomott el a bőrén vagy pengével vagdosta magát. Ismert, sőt legendás az az eset, mikor egy interjú alkalmával, miután a riporter a zenekar hitelességét firtatta egyik kérdésében, a gitáros válaszul a 4-REAL (fordítsuk ezt most úgy, hogy nem kamu) feliratot véste az alkarjába egy borotvapengével.
1995. február 1-jén a zenész, akinek az Egyesült Államokba kellett volna repülnie, hogy a zenekar új, sorrendben a harmadik nagylemezét (The Holy Bible) népszerűsítse, egyszerűen eltűnt. Tizenhat nappal később autóját egy öngyilkosok körében igen népszerű helyen, a délnyugat-angliai Severn híd közelében találták meg. Tekintettel a helyszínre, sokan úgy vélték, hogy Edwards leugrott a hídról, és véget vetett saját életének. Azonban a holttestét (ha volt ilyen) soha nem találták meg, így számos rajongó véli úgy a mai napig, hogy Richey valójában még mindig él és virul valahol. Több állítólagos észlelés is történt az eltűnését követő években: a pletykák szerint a Kanári-szigetektől Indiáig a Föld minden mindenhol látták – bár egyik információt sem sikerült megerősíteni. 2019-ben még egy könyv is megjelent Eltűnt nyomok: Richey Edwards nyomában címmel, amelyben a szerzők azt sugallják, hogy a gitáros megrendezte saját eltűnését. Bár a sorsa továbbra is rejtély, 2008. november 23-án Edwardsot hivatalosan is halottnak nyilvánították.
