Mit gondolsz, mi a világ legismertebb zenéje? Coco Jamboo? Macarena? All The Single Ladies? Nem, sőt: a közelében sem jársz. Ja várj, tudjuk: neked nincs tévéd, és amikor van, akkor is csak Mezzo meg Spektrum megy rajta. Legyen akkor a Négy évszak! Nem, sajnos ez sem. Örömóda? Nem nyert.
Na jó, nem húzzuk tovább, eláruljuk. A világ legismertebb zeneszáma ez:
Értelmezzük tágan a zene fogalmát és fogadjuk el, hogy a Windows 95 bejelentkező hangja igenis egy dal, még ha csak hat másodperces is. Már csak azért is el kell fogadnunk, mert a világ talán legjobb zeneszerző-producere, Brian Eno alkotta meg, nem is akármilyen munkával. Ha most meghallgattad a fenti videóra kattintva, és elmúltál 35, alighanem egy pillanat alatt visszarepített a gyerek/kamaszkorodba, amikor is annyira megszoktad, hogy naponta legalább egy alkalommal meghallod, hogy észre sem vetted, milyen fantasztikus, összetett, éteri műalkotás az – a születése történetéről nem is beszélve.
Sokan tudják, hogy a Windows 3.1 sikerén felbuzdulva a Microsoft még nagyobbat akart gurítani a 90-es évek közepére: egy olyan operációs rendszert szeretett volna piacra dobni, amelyet nem kell külön, DOS alól elindítani (az idősebbek még emlékeznek, hogy annak idején be kellett lépni a Windows könyvtárába a cd Windows paranccsal és manuálisan futtatni a win.exe fájlt), hanem eleve az fogadja a felhasználót, amikor bekapcsolja az asztali PC-jét. Inenntől kezdve ugye a Windows vezérli a gép összes komponensét.
A Brian Eno-faktor
Igen ám, de ehhez körítés is kellett: olyan bemeneti, képi és hangélmények összessége (magyarul: user experience), amely megnyugtat, biztonságot ad, és azt üzeni, nem kell profinak lenned és értened, mi történik a számítógép belsejében, ez az operációs rendszer neked is szól. Felkérték hát a korszak legismertebb zenei producerét, Brian Enót, hogy dobjon össze egy bejelentkező hangot ennek szellemében. Eno egyébként ekkoriban olyan alig ismert együttesek és zenészek útját egyengette, mint a U2 és David Bowie. A hetvenes években ő fedezte fel és tette naggyá a Talking Headst és a Devót, zenészként pedig kis túlzással feltalálta az ambient műfaját: egyszerre furcsa és megnyugtató, instrumentális, elektronikus albumait például a repterek és az Apollo-küldetések ihlették. Ez később még fontos lesz.
A Microsoft fejesei mind igyekeztek beleszólni abba, hogy milyen hang fogadja a felhasználót a gép bekapcsolása után. Hosszas meetingek során állt össze a lista, hogy mely érzelmeket szeretnék viszonthallani a kész zeneműben, és természetesen nem gondoltak arra, hogy ehhez a művésznek (Enót ekkor még nem keresték meg) is lesz egy-két szava. Végül összeállt egy többoldalas brief, benne harminc jelzővel, amelyeknek mind stimmelniük kellett. A bejelentkező hang a tervek szerint tehát például:
- inspiráló;
- univerzális;
- optimista;
- futurista;
- szentimentális;
- érzelmes;
- éteri;
- katartikus;
de közben a háttérben megbúvó, észrevétlen, mintha csak véletlenül bukkanna fel.
Ja, és a szoftvermérnökök és designerek természetesen kitalálták a hang optimális hosszát: 3,25 másodperc. Ha ennél hosszabb, az szerintük visszájára sülhet el.
Ezzel keresték meg tehát Enót egy ügynökségen keresztül, akit épp jó pillanatában csíptek el: a produceri munkáin túl ötlethiánnyal küzdött, illetve azon dolgozott, hogyan lehet szoftverekre bízni a zeneszerzést meghatározott sablonok segítségével. (Ha úgy tetszik, a mai értelemben vett AI elődjét építette.) Boldog volt tehát, amikor megkeresték egy konkrét, kézzel fogható, megoldandó problémával: végre munkára tudta fogni zseniális agyát.
Brian Eno 1995-ben (Fotó: Kurt Krieger/Corbis via Getty Images)
Aztán persze csak pislogott, amikor meglátta a listát és a kívánt hosszúságot. „Vicces volt az egész, és persze izgalmas volt az ötlet, hogy egy ennyire rövidke zenét kell írnom. Mintha egy apró ékszert alkottam volna” – mesélte évtizedekkel később egy interjúban.
Eno halálosan komolyan vette a feladatot és munkához látott: a legkülönbözőbb hanghatásokat mixelte minden létező kombinációban, miközben tudta, hogy minden ezredmásodperc számít. Végül nem kevesebb, mint 84 változattal rukkolt elő.
A végén annyira érzékeny lettem az ezredmásodpercekre, hogy a saját műveimen sem tudtam dolgozni úgy, ahogy addig. Amikor visszatértem a legalább háromperces dalokhoz, azok addigra végtelenül hosszúnak tűntek.
A baj csak az volt, hogy így sem fért bele az időkeretbe: a kész mű, amely a Microsoftnak is tetszett, majdnem dupla olyan hosszú, kereken hat másodperces lett, és képtelenség volt lerövidíteni, annyira kerek és összetett volt az egész. A redmondi szoftvercég végül belátta, hogy hatalmas kincset kapott a művésztől és elfogadta így is. A végeredménybe legfeljebb a korabeli technológia rondított bele: mivel spórolni kellett a tárhellyel és a számítógépek hangkártyáit és processzorait sem akarták megizzasztani rögtön a Windows indulásakor, Brian Eno műve monóban szólalt meg, az alacsony dinamikatartománynak hála enyhén sercegve.
Feldolgozással, remixeléssel többen próbálkoztak, itt van például egy kissé újrakevert és 23-ad sebességre lassított változat, amely nem más, mint egy hátborzongató, csodálatos ambient dal, olyan, ami Eno egy 15 évvel korábbi lemezén is simán elment volna. Az, hogy a Windows-hang ennyire lelassítva is működik, a zenész zsenialitását bizonyítja.
A legjobbat a végére hagytuk: Eno sokáig nem árulta el, valójában hogyan készült a hang. Évekkel később a BBC The Museum of Curiosity című rádióműsorában vallotta be:
a Windows 95 bejelentkező hangját egy Macintosh számítógéppel alkotta meg.
Azaz a Microsoft operációs rendszerének hangja a nagy rivális Apple gépével készült. Eno – tudva, hogy ennyi év után senki nem kéri majd számon – lazán hozzátette, hogy „életemben nem használtam Windows PC-t, egyszerűen nem szeretem őket”.
