Egykor – valamikor a századforduló környékén – a nőket nyilvánosan zaklató férfiakat az angolszász országokban mashereknek hívták: ezek az arcátlan ripőkök kísérő nélkül korzózó hölgyeket szólítottak le különféle átlátszó szövegekkel (pl. “nem találkoztunk már valahol?”), vagy rosszabb esetben kéretlenül karonfogták őket. Ahogy egy 1914-es újságcikk magyarázta: “A masher mindenekelőtt csak egy egyszerű gazember… gyáva is, mert tudja, hogy egy kísérő nélküli lány csak úgy tudja kifejezni a neheztelését, hogy nem vesz róla tudomást”. Csakhogy a nőknek volt egy másik eszköz is a tarsolyukban, amellyel gyorsan kipukkaszthatták a masher felfújt egóját: ezt a fantasztikus találmányt pedig úgy hívták, hogy
kalaptű.
Az 1880-as évek vége és az 1920-as évek eleje között a reklámok egyre inkább a nőket célozták meg. A vásárlásra csábító fogyasztási cikkek között előkelő helyen szerepeltek a kalapok: minél díszesebbek voltak, és minél bizonytalanabbul illeszkedtek viselőjük fejére, annál kelendőbbnek bizonyultak. Ezzel egy időben a nők frizurája egyre magasabbra és magasabbra kezdett emelkedni: hosszúra növesztették a fürtjeiket, majd feltűzték, néha pedig műhajjal vagy textildarabokkal tömték ki őket. Ez – a The New York Times korabeli cikkét idézve – „gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy egy kalapot a hölgyek hajkoronájára illesszenek”. 1901-re a divatos fejfedők leginkább taftból, selyemből, szalagokból, valódi és művirágokból, strucctollakból, műgyümölcsökből feltornyozott monstrumoknak tűntek, ezeknek az építményeknek a frizurához való rögzítésére pedig vastag, akár 15, 20, sőt 25 centiméter hosszúságú vasrudakra volt szükség.
Egy Gibson-lány jókora kalaptűkkel (forrás: Wikipedia)
Ebben az időszakban egyre több nő sétált egyedül vagy kísérő nélküli csoportokban, amit egyes férfiak erkölcsileg megkérdőjelezhetőnek vagy éppen rendkívül csábítónak találtak. A magányos nők az utcán vagy a tömegközlekedési eszközökön minden korábbinál több szexuális zaklatási kísérletnek voltak kitéve. Csakhogy – amint azt Kerry Segrave írja a Fenyegető kalaptű – Amerikai nők felfegyverkezve és divatosan, 1887-1920 című könyvében – a “történelemben talán az első és egyetlen alkalommal gyakorlatilag minden nő halálos (bár legális) fegyverrel felszerelkezve járkált: a kalaptűvel”. Ez a fegyver pedig olyan hatékony volt, hogy egy idő után a törvényhozók kénytelenek voltak szabályozni a használatát.
Kezdetben a kalaptű okozta sérülések viszonylag ártalmatlanok voltak, és többnyire a vonatokon vagy a forgalmas utcák zsúfoltságában történtek. Illetve időnként még a hölgyek udvarlóira is veszélyt jelenthettek ezek a túlméretezett kiegészítők. A Times írta, hogy „az utóbbi időben az arcuk jobb oldalán hosszú karcolásnyomokat viselő fiatalemberek különféle hajmeresztő magyarázatokkal szolgáltak a munkahelyeiken arra vonatkozóan, hogy mégis hogyan szerezték a sebeiket; és a legtöbb fiatal lánynak van olyan kalapja az esti sétákhoz, amelyhez nem szükséges kalaptűt használni.” A nők aztán hamar rájöttek, hogy a tűket, amelyeket a fejükön hordtak, a nemkívánatos személyek elhárítására is lehet használni. Az ilyen jellegű használatból származó sérülések általában „nem voltak súlyosak, bár nagyon fájdalmasak is lehettek” – derül ki ugyancsak a Times cikkéből.
Leoti Blaker kalaptűvel tart sakkban egy zaklatót (forrás: Wikipedia)
Előfordult, hogy kalaptűket használtak például egy betörő ártalmatlanná tételéhez, egy bátor gépírónó pedig két rablót futamított meg egy chicagói vonaton; szóval a kalaptű igen veszélyes önvédelmi eszköznek bizonyult, amely segített a nőknek függetlenebbé válni. Épp ezért mindenhol komoly tiltakozás és felháborodás kísérte, amikor a politikusok korlátozni akarták a viselését: „Mindig nagyobb biztonságban érzem magam, ha késő este megyek haza, és van nálam egy kalaptű. Mielőtt leszállok a villamosról, általában készenlétben tartok egyet a kezem ügyében, amíg épségben haza nem értem” – írta egy chicagói nő egy olvasói levélben 1910-ben. Hozzátette: Kétségtelen, hogy több ezer más nő is hasonló tapasztalatokról tud beszámolni”. Még a korszak egyik népszerű slágere, a „Never Go Walking Out Without Your Hat Pin Without Your Hat Pin” (Soha ne mozdulj ki a kalaptűd nélkül) is erről szólt.
A férfiak általában utálták ezeket a kalapokat, és a tűket, amelyek a helyükön tartották őket. Nehézkesek voltak, és lehetetlen volt látni tőlük a tömegben, színházakban, templomokban, koncerteken vagy más közösségi-, illetve szórakozóhelyeken. Ráadásul még normális körülmények között is veszélyt jelenthettek: a nagy tömegben megkarcolhatták az arcot, rosszabb esetben a szemet a szemet, és még a legapróbb sérülések is csúnya fertőzésekhez vagy vérmérgezéshez vezethettek: 1898 februárjában például egy párizsi turistát gyilkoltak meg Chicagóban véletlenségből egy kalaptűvel.
Szóval valamit tenni kellett. A templomok és a színházak figyelmeztető táblákat raktak ki, amelyek felszólították a látogatókat, hogy ne viseljenek nagy kalapokat a falak között. 1910-re a kalaptűk nemzetközi fenyegetéssé váltak: az illetékesek Chicagótól Kansas Cityig, Hamburgtól Párizsig olyan törvényeket hoztak, amelyek korlátozták a kalaptűk hosszát, vagy megkövetelték, hogy a nők a tűk végére védőhüvelyt tegyenek. Chicagóban a nők 50 dolláros bírságot kaphattak, ha 20 centinél hosszabb kalaptűt viseltek. Milwaukee-tól Pittsburghig és New Orleansig mindenütt hasonló rendeleteket fogadtak el.
Önvédelem kalaptűvel 1904-ben (fotó: Wikipedia)
A törvények azonban nem voltak túl hatásosak. Még ha ez meg is valósult, a rendőrök “állítólag túlságosan szégyenlősek voltak ahhoz, hogy a nyílt vegzálják a hölgyeket, és érvényt szerezzen ezeknek a törvényeknek” – írja egy akkor cikk. „A férfiak valóban féltek a tömegközlekedéstől, mivel a sok kiálló kalaptű fenyegette és veszélyeztette őket”. A dühös nők gyakran megtagadták a törvények betartását. 1912 novemberében az ausztráliai Sydneyben 60 nőt tartóztattak le és küldtek börtönbe, mert nem voltak hajlandóak kifizetni a túl hosszú kalaptűikért kiszabott bírságot. „Kijelentik, hogy a kiálló kalaptűket tiltó törvény igazságtalan és szükségtelen jogszabály, és nem hajlandók alávetni magukat neki” – írta a Times. „Mi több, ha sokáig börtönben tartják őket, éhen fognak halni.” Nem véletlen, hogy a kalaptűs önvédelemi hercehurca egybeesett a nők választójogáért folytatott kampánnyal: a biztonságos utcai közlekedést kezdték alapvető jognak tekinteni.
A kalaptű-korszaknak végül nem a betarthatatlan törvények, hanem a divat változásai vetettek véget. Valamint az álltatvédők: ugyanis a kor elkötelezett divatrajongói a valódi tollakkal díszített kalapokat részesítették előnyben, ami évente madarak ezreinek, sőt millióinak lemészárlásához vezetett. A lobbisták ennek a felesleges gyilkolásnak a megszüntetését követelték, nehogy a madarak végleg kipusztuljanak.1918-ban a vándormadarakra vonatkozó egyezmény (Migratory Bird Treaty Act) tiltotta bizonyos madarak leölését, eladását és szállítását, ami a malomkerék-szerű kalapok gyors eltűnését eredményezte. Az 1920-as években a nők rövid, bodorított hajat viseltek, és cloche-t, turbánt, és bonnet sapkát hordtak a fejükön – a kalaptűket meg – úgy fest – örökre nyugdíjazták.
