Pindroch Csaba felesége, Verebes Linda egy érzelmekkel fűtött bejegyzésben árulta el, hogy nem érti, hogyan történhet meg az 2024-ben, hogy egy anyának választania kell a családja és a karrierje között, ráadásul nem azért, mert nem végezte volna jól a munkáját, hanem egyszerűen azért, mert otthon is várja őt a sok teendő.
Fotó: TV2
Verebes Linda egy hosszú posztban fejtette ki megdöbbenését amiatt, hogy színháza, a Veres1 Színház, nem adta vissza számára maradéktalanul azokat a darabokat, amelyben azelőtt játszott, hogy várandós lett volna.
„Színésznő vagyok, négygyerekes anya, a hivatásom a színészet, a levegőm a színpad, a családom az életem, és sosem gondoltam, hogy ilyen velem is megtörténhet.
Mert sajnos nem én vagyok az első, és nem is az utolsó nő, aki a szülési szabadsága alatt elveszíti a munkáját, – pontosabban, az én esetemben – elveszik a munkáját. Elvették a munkámat, amit lelkiismeretesen, tisztelettudóan és közel egy évtizede végeztem a Veres1 Színházban.
Azért osztom meg nyilvánosan a történteket, mert szeretném, ha ez mással nem fordulhatna elő. Szeretném, ha a színházvezetők éreznék a felelősségét annak, mit okozhatnak egy-egy döntésükkel egy művész életében. Még akkor is, ha jogilag megtehetik, hogy eltávolítanak, ha úgy van kedvük, érezzék, hogy a korrektségnek a megtépázott színházi világban elsődleges értéknek kell lennie. Mi, színészek is érző emberi lények vagyunk, nem bábok, akiket ide-oda rakosgathatnak a sakktáblán.
Őszintén reméltem, hogy a Metoo mozgalom után abbamaradnak a színházi visszaélések. Hogy egy gyermekeit nevelő, a munkába boldogan visszatérő anyát talán nem dobnak félre.
Ugyanis egy pillanat alatt húzták ki a lábam alól a repertoáron lévő előadásaimat.
Nem vagyok összeférhetetlen típus. Mindig lelkesen, maximális energiával és felkészültséggel vetem bele magam minden színházi munkába, szeretem a kollégáimat és a háttérország embereit is, ha jól gondolom, ők is kedvelnek engem. Sosem rivalizáltam senkivel, soha nem szidtam a kollégáimat a hátuk mögött, nem törtettem, nem könyököltem. Aki ismer, aki dolgozott velem, ugyanezt fogja mondani.
A veresegyházi Veres1 Színházban 3 futó előadásom volt. Az Egérfogót 9 éve, a Pletykafészket 6 éve, a Hogyan nevezzelek? című előadást pedig 5 éve mutattuk be. Amikor várandós lettem a negyedik gyermekemmel, mindhárom előadásba kolléganők ugrottak be, helyettesítettek a színpadon. Eddig még rendben is van, máshol, máskor is így zajlik, ha egy színésznő állapotos.
Idén márciusban, hívtam fel a színház vezetőjét, aki a feleségével közösen egyben a színház tulajdonosai is, hogy visszavenném az előadásaimat, már itthon tudom hagyni a kisfiamat egy-egy előadás erejéig.
Csak nyár elején szóltak, hogy az Egérfogót vissza kellene vennem, mert a beugró helyettesem elhagyja a színházat. A másik két előadásomra hiába kérdeztem rá e-mailben többször, illetve személyesen is, nem kaptam választ.
Az augusztusi felújító és egyben beugró próba (új partnert kaptam az előadásban Pál Tomi távozása miatt) után megint rákérdeztem, immár szemtől szemben, mi a helyzet az előadásaimmal. Hosszas mismásolást követően derült ki végül, hogy a vezető házaspár úgy döntött: nem adja vissza nekem a szerepeimet. Ugyanis a házaspár női tagja, aki helyettesített engem a Hogyan nevezzelek? című előadásban, „megszerette azt játszani” és továbbra is ő kívánja játszani a szerepem. (Azért merem ezt így szó szerint leírni, mert valóban ezt a abszurd választ kaptam.)
A másik előadásomnál pedig – véleményük szerint – a beugró kolléganőmnek nagyobb szüksége van az előadásra, mint nekem… (A konkrétabb okot nem lenne tisztességes a kolléganőmmel szemben részemről leírni.)
Az Egérfogót pedig – mondták – játszam tovább…
Természetesen le is játszottam azt az öt Egérfogó előadást, ami már le volt szervezve, egy frissen beugró partner mellett nem hagyhattam cserben a csapatot. De most búcsúzom, ennyi volt.
Lassan 25 éve vagyok a pályán, igaz, ebből a 25-ből jó pár évet otthon töltöttem a gyerekeimmel, és ezalatt sosem hallottam olyat, hogy ehhez hasonló indokkal egy színésznőt, a kismamasága alatt, de már tettre készen egyszerűen kivesznek az előadásaiból. Boldogan játszottam volna lekettőzve is az előadásaimat, azaz valakivel párban, az előadásokat cserélgetve, de erre sem kaptam lehetőséget.
Nem tudom leírni, mit érzek.
Mintha kiszakítanák a kezemből az egyik gyermekem és közölnék: „ő már nem a tiéd.” A szellemi, alkotói produktumom elorozzák, a bensőmből felkapart érzéseket, indulatokat, minden megszületett csendet, kiáltást, poént, az áthánykolódott éjszakák után testet öltött gondolatokat, megvilágosodásokat, a kibuggyant őszinte mondatokat ragadják el. Más ékeskedik velük.
Biztos nem tökéletesek alakításaim, de engem kértek fel rá és akkori legjobb tudásom és tehetségem szerint formáltam meg őket. Ahogy a kollégáimmal a közös munkából, interakcióinkból, egymásra való hatásunkból születhettek meg olyanná, amilyenek lettek ezek az egyébként sikeres előadások.
Amikor számonkértem a színház velem még szóba álló igazgatóját (ugyanis felesége, az igazgatónő-kolléganőm egyetlen szóval sem zárta le azóta sem az egyébként – szerintem – jó viszonyunkat), azzal a váddal illetett, hogy ők úgy érzik „nekem nem a színház az első” az életemben.
Tényleg 2024-ben ez még felmerül, hogy csak azért, mert anya is vagyok, választanom kell, kellene a családom és a munkám között?
Egyébként, ha szükséges választani (mert úgy tűnik), nekem az első a csodálatos családom és erre végtelenül büszke vagyok.
Első a családom, de ez sosem hatott ki a munkámra, mindig a legmagasabb hőfokon próbálom a szerepeimet, sosem mondtam le egyetlen próbát vagy előadást sem a családomra hivatkozva.
A családom az első, ezért kevés munkàt vállalok, de amire igent mondok, ott maximálisan odateszem magam.
A minimum tisztesség az én esetemben az lett volna, ha az első adandó alkalommal, márciusban tudtomra adják a döntést, megengedve, hogy újratervezzem az évadomat és ne egy ilyen szomorú poszttal kényszerüljek hírt adni arról, hogy üres a naptáram, nincs levegőm.
Nem szakmailag ért a legnagyobb veszteség, az említett szerepeimhez hasonló feladatok ezidáig is megtaláltak és talán nem vagyok elbizakodott, ha azt remélem, ezután is meg fognak. Lelkileg azonban biztosan hosszú út áll előttem, mire ezt feldolgozom. Együttérzek az összes nővel, színésznővel, aki anyasága és várandóssága miatt veszítette el az állását. Én továbbra is hiszek abban, hogy a színház és a család összeegyeztethető.
Most szomorúan búcsúzom tehát a Veres1 Színháztól, szeretett kollégáimtól és a műszaktól is! Hálás vagyok a közös munkákért, remélem lesz még alkalmunk más színházakban találkozni! A legőszintébb szeretettel kívánok nekik hosszú, sikeres szériát az említett előadásokból is.” – írta ki magából a színésznő, amelyet mi szerettünk volna változtatás nélkül, teljes egészében közölni a téma komolysága miatt.
