Nők az életemben: Pindroch Csaba

Édesanyám, Katalin

Hálistennek édesanyám a mai napig él. Az ő szemében nem nőttem fel, még most is a kicsi fia vagyok. Mindennap beszélünk, bár sajnos ritkábban látja az unokáit, mint szeretné, mert míg mi vidékre költöztünk, ők ott maradtak Pesten. Tőle elsősorban munkamorált és tisztességet tanultam. Egészen a nyugdíjazásáig boltvezetőként tevékenykedett, irgalmatlan mennyiséget dolgozott és soha nem volt leltárhiánya. Volt olyan tíz év az életében, mialatt egyetlen szabadnapot sem vett ki. Amikor kérdeztem, hogy mi hajtja, ő rávágta, hogy „A siker”. Tőle tanultam meg, hogy a tisztességes munka legnagyobb előnye az, hogy az ember utána nyugodtan tud aludni. Mondom ezt úgy, hogy alapvetően egy link fickó vagyok, de édesanyámra nagyon felnéztem, jó volt látni a hihetetlen munkaszeretetét. Ennek a hátránya leginkább a nyugdíjba vonulása után mutatkozott meg, sajnos nem igazán találta a helyét. Elment önkéntesnek egy szolgálathoz, de ez már nem volt ugyanaz. Ha valaki ilyen iszonyatosan szereti a munkáját és jól is végzi, utána nagyon nehéz megélnie, hogy ez eltűnik az életéből.

Pindroch Csaba fiatalon (Fotó: Fábián Olga)

Én is nagyon szeretem a munkámat, de anyám példáján okulva sokkal kevesebb időt töltök vele. Nem ez teszi ki az életemet, és csak kifejezetten azokban a két órákban összpontosítok rá, amíg a színpadon vagyok, meg persze a próbákon. Nem a munka körül járnak a gondolataim egész nap. Tudatosan kevés munkát vállalok, mert sok időt akarok tölteni a családommal, ami amúgy lényegesen több munkával jár, mint az igazi munkám. Anyám azért is dolgozott olyan sokat, hogy nekünk mindenünk meglegyen, és a nyaralás is összekötődött a munkájával, mert a Balatonnál vezetett boltokat. Dolgoztam is vele nyáron a boltban diákként, és kissé ambivalens helyzet volt, hogy nemcsak az anyám, hanem a főnököm is egyben. Amikor bejelentettem neki, hogy színész szeretnék lenni, sokáig aggódott értem, és csak az első sikereim után nyugodott meg. Teljesen ismeretlen volt számára ez a világ, de örült, hogy boldog vagyok benne. A csemegeboltban mindig azzal kezdte a napot, hogy átnézte az újságokat, hogy épp melyikben írnak rólam. Mindig azzal traktált, hogy felolvasta nekem őket. (nevet)  

Anyai nagymamám, Erzsébet

„Csodálattal adózom, hogy ennyi odaadással, szeretettel és segítséggel fordul felém” – Homonnay Zsolt és a nők

Mellette aludtam mindig a hideg szobában, Karancskesziben. Nála töltöttük a hétvégéket, de sokszor a nyarakat is. Élénken él bennem az emlék, hogy mindig betette a forró téglát a dunyha alá, elmondtunk együtt egy miatyánkot, aztán fejből mesélt nekem. Varázslatos időszak volt, nagyon jókat főztek nekünk. Bár nagyon fiatal, alig tízéves voltam még, mikor elveszítettem őt, mégis nagyon meghatározó volt az életemben. Nyilván egy nagyanyának sokkal több ideje van az unokájára, mint egy édesanyának, aki dolgozik azért, hogy minden meglegyen. Azt azért nem mondanám, hogy kényeztetett volna, de nem volt ridegtartás sem.

Parasztasszony volt, aki ellátta az egész gazdaságot, és bár esténként hullafáradt volt, és legszívesebben befeküdt volna az ágyba, arra mindig szakított időt, hogy előtte foglalkozzon velem. Az imát persze mindig untam – a vallásos élet és a hit magját ettől még kétségtelenül ő ültette el bennem, de ezt akkor még nem fogtam fel, csak sok évvel később -, de utána jött a mese. Ez egy nagyon kellemes, melengető emlék, ugyanakkor az arcára már nem emlékszem. Sajnos nem maradt róla fotónk. Salgótarjáni voltam, ott éltem a városi életet és érdekes volt nála falun egy másfajta életet kipróbálni. Nála lehetett egy szál alsógatyában rohangálni, volt mindenféle állat, ráadásul amikor nála voltam, soha nem kellett tanulnom, ezért a szabadság emléke is kötődik az ott töltött időhöz.

Pindroch Csaba A helység kalapácsa című filmadaptáció 2023-as premier előtti vetítésén, a Corvin Moziban (Fotó:
MTI/Máthé Zoltán)

Az általános iskolai magyartanárom, Horváth Gabriella

Az iskolában a magyartanárom, Horváth Gabriella volt az első, aki esélyt adott nekem, illetve meglátott valamiféle tehetséget bennem. Tizenkét évesen verseket írogattam, és az egyik órán megszólított, hogy

Aztán sok-sok évvel később, 2004-2005 környékén a Vígszínházban bemutattuk a Tévedések vígjátékát – ez volt az első nagyszínpadi főszerepem, és 11 évig játszottuk -, és utána várt egy levél Gabi nénitől, aki bérletes volt a színházban. Az állt benne, hogy

, és ott volt mellette a papír a verssel, amit annak idején neki írtam. Csodás érzés volt ráeszmélni, hogy valóban megőrizte húsz évig. A verset a szüleim bekeretezték és kirakták a falra, a mai napig ott van. De idézni inkább nem fogok belőle. (nevet) Nem voltam túl jó tanuló, ő mégis észrevette bennem ezt a löketet, és bátorított, hogy kezdjek vele valamit. Nagy öröm volt, hogy látott egy főszerepben nagyszínpadon, és irodalomtanárként azt érezte, hogy akkor és ott beérett az egykori tanítványa. A korai versírói próbálkozásaim ellenére az írás aztán valahogy kimaradt az életemből, nem nagyon tudok leírni többet 8-10 összefüggő mondatnál. Beszélni viszont nagyon szeretek, persze összefüggéstelenül. (nevet)

A gimnáziumi magyartanárom, Gertner Júlia

Egy napja ismertük csak egymást, amikor azt mondta, hogy „Ez olyan, mintha most egy család lennénk” – Váczi Gergő és a nők

Hittanra gyerekkorom óta jártam, egészen 18 éves koromig része volt az életemnek. Egy egyházi iskolában érettségiztem még a rendszerváltás előtt, ami akkoriban azért még egy kicsit mást jelentett, mint most. A hit fokozatosan lett egyre fontosabb része az életemnek, és örömmel beszélek is róla, ami talán nem megszokott a pályámon, de legalább mindenki maga döntheti el, hogy vállalja vagy nem vállalja ezt. Gertner Júlia angolkisasszony volt abban a ferences iskolában, ahová jártam. A szocializmusban a szerzeteseket kötelezték, hogy csak akkor élhetnek tovább szerzetesként, ha közben tanítanak, úgyhogy belőle magyartanár lett. Emlékszem, hogy nem voltam magyarból se jó, mégis minden versmondó versenyen elindultam. Egy osztálytársam, Harmat László – akivel most teljesen véletlenül együtt dolgozunk a Családi kör című műsorban -, volt nálunk a jó versmondó, mindig ő indult a versenyeken.

Aztán talán harmadikban volt egy verseny, amin ketten akartunk indulni az osztályból, de csak egy tanuló mehetett. Júlia néni hosszan hallgatott, majd rám nézett: „Csaba, te fogsz menni”. Ez nekem olyan érzés volt, mintha beraktak volna a nemzeti tizenegybe. Nagyon nagy löketet és önbizalmat adott, amiért a mai napig hálás vagyok. Ő követte el azt a csodát is, hogy egyszer egy órára behozott egy kazettát, amin Latinovits Zoltán verset mondott, és a versen keresztül szemléltette az írót. Onnantól kezdve, hogy meghallottam Latinovitsot, már kizárólag a költészet és a versmondás foglalkoztatott. Ez vezetett végül a Színművészetire is, meg talán az is, hogy az ELTE magyar szakánál ez nagyobb sikerélményekkel kecsegtetett.

Pindroch Csaba és felesége, Verebes Linda (Fotó: Fábián Olga)

Eszenyi Enikő

Nem tudom és nem is akarom kihagyni őt, annak ellenére sem, hogy időközben megváltozott a viszonyunk, hiszen annyira fontos része volt a szakmai életemnek. Ő volt az első nő a színházban, akitől először rendezőként és partnerként lehetőséget kaptam. Tizenkét évig játszottunk együtt A vágy villamosában, már mindenkit lecseréltek körülöttünk, minden más szerepben volt két-három szereposztás, de mi csináltuk tovább. A másik nagy sikerdarabomat, a Tévedések vígjátékát is Eszenyi Enikő rendezte. Többször volt partnerem, többször is rendezett, és akármi történt, hálás vagyok ezért. A női partnerek közül a feleségem mellett a színpadon vele volt a legerősebb kapcsolatom. A legtöbb lehetőséget, a legtöbb emóciót tőle kaptam, utóbbinál mind pozitív, mind negatív értelemben. Ő a legerősebb színházi kötődésem, ha nőkről beszélünk. A közös csúcspontunk a Tévedések vígjátéka első előadása volt, ahol az egyik monológ közben volt egy csodás flow-élményem: effektíve láttam a fénynyalábokat a közönség részéről. Láthatóvá vált valamiféle energianyaláb, ami lentről jött a tömegből. Ezt színpadon se előtte, se utána nem éltem át. Balzsamozó, simogató élmény volt.

Feleségem, Linda és a lányom, Mira

Rengeteget vagyok velük, nagyon kevés munkát vállalok. Sokat tanulok tőlük. Lindával a kapcsolatunkat a mai napig a feltétlen szerelem és gondoskodás jellemzi. A női gondolkodás a jó házasságunk ellenére számomra máig egy megfejthetetlen talány. Legalább annyira értelmezhetetlen, mint a női gondoskodás, ami annyira magától értetődőnek tűnik. A lányom most kamaszodik, izgalmas látni, ahogy kifejlődik az akarata, a figyelme. Partner vagyok, tanú, boldog apuka és férj egyben, ami nagyon izgalmas számomra.

Pindroch Csaba és felesége, Linda a Valami Amerika 3 premierjén (Fotó: Birton Szabolcs)

Nem tudom, hogy mennyire volt tudatos, hogy ennyire a család köré építettem az életemet, de az biztos, hogy nekem sosem volt vágyam olyasféle énidőre, amiben elrohanok focizni, sörözni vagy bulizni a barátokkal. Ahogy odahaza, úgy szakmailag is nagyon jó a kapcsolatunk. Sokáig nem értettük, hogy miért nem jut eszébe a rendezőknek közös darabban szerepeltetni minket. Végül megcsináltuk mi a saját projektünkként. Ez lett a Mr. és Mrs. Persze benne volt a levegőben, hogy próbára teszi a kapcsolatunkat, hiszen egy olyan szituációba kerültünk, ahol működésbe lépett az egónk, de hálistennek megúsztuk a dolgot, sőt, rendkívül virágzó lett ez a történet. Össze tudtuk keverni a kellemest a hasznossal. Azóta próbálok rábeszélni minden színészházaspárt, hogy próbálja ki, mert nagyon megéri, ha jól sül el. Régóta vezetünk közösen műsort is, jótékonysági és céges rendezvényeket is csinálunk, és már számos alkalommal bizonyítottuk, hogy jól működünk együtt. Neki vagy egy praktikussága, egy felkészültsége, ami jó mixet alkot az én pofátlanabb improvizációs készségemmel és lazaságommal. A következő darabomat, a Segítség, megnősültemet eleve Linda találta, ő a producere. A darabban a házasság intézményét ütöm-vágom. Ha elvált ember lennék, nem fogtam volna bele, mert akkor lett volna bennem a házassággal kapcsolatban némi keserűség, de mivel tök jól működik a házasságunk, ezért belevágtam. Persze a házasságunk nem működik csak úgy magától, kőkeményen dolgozni kell érte. Alkalmazkodunk egymáshoz, figyelünk egymásra, megértéssel közeledünk egymáshoz és egymás legjobb barátai vagyunk. A lobogó szerelem egymagában vajmi kevés a házassághoz.