Nők az életemben: Váczi Gergő

Édesanyám, Éva

A szüleim elváltak, édesanyám egyedül nevelt minket az ikertestvéremmel, Emesével. Iszonyatosan erős és határozott nő. Ma már szülőként látom, hogy neki milyen elképesztően kemény meló lehetett ezt egyedül végigcsinálni. Sokat dolgozott, hogy mindenünk meglegyen, és bár nem vetett fel minket a pénz, soha nem szenvedtünk hiányt semmiben. Általa és a helyzet által nagyon hamar önállóságra lettem nevelve. Sokat voltunk egyedül, mert anyunak dolgoznia kellett. Látom a gyerekeimen, hogy eléggé el vannak kényelmesedve, autóval hozzuk-visszük őket, miközben annyi idősen, min amilyen idősek most a lányaim, én már két-három buszt érintve jártam edzésekre. Nyilván hozzá kell tennem, akkoriban más világ volt, a szülők nyugodtan elengedhették a gyereküket egyedül az útjukra. Sosem volt nagy szigor otthon, inkább azt éreztem, hogy partnerek voltunk. Nem volt együtt tanulás, nem volt kikérdezés, és anyu sosem mondta meg nekünk, hogy mit kellene csinálnunk. Ránk bízta a dolgokat, de azért az fontos volt neki, hogy leérettségizzünk. Én faipari szakközépbe jártam, épület- és bútorasztalosként végeztem. Utána továbbmentem faipari technikumba, de azt már ellógtam, tulajdonképpen kamuból jártam. A suli felénél felhívtam édesanyámat, és mondtam neki, hogy befejezem, kilépek, amire az volt a válasza, hogy itt volt az ideje, merthogy ő nagyon jól tudta, hogy ez engem nem igazán érdekel. Utána külföldre mentem hajóra dolgozni felszolgálóként, és a hazajövetelem után kezdtem bele az újságíró-képzésbe, majd mentem el Szegedre a bölcsészkarra tanulni.

Váczi Gergő édeanyja, Éva (Fotó: magánarchívum)

Valahogy sosem volt téma nálunk, hogy tévés lett belőlem. Ritkán kerül ez szóba, bár az nagyon megragadt bennem, amikor egyszer azt anyu mondta, hogy nagyképű vagyok. Ez azért is fájt különösen, mert én mindig szándékosan törekedtem arra, hogy ne legyek ilyen pusztán azért, mert különlegesebb helyen dolgozom az átlagnál és az életemet valamennyire reflektorfényben élem. Persze azt is elmondta többször, mennyire büszke rám, de mi nem vagyunk egy nagyon érzelgős család, nem visszük túlzásba az ilyen megnyilvánulásokat. Anyu védelmében azért hozzá kell tennem, hogy ez részben az én saram: nem vagyok egy puszilgatós/ölelkezős típus. Mesélte is, mennyire rosszulesett neki, hogy gyerekként nem nagyon tudtam előtte kimutatni az örömömet. Engem nem tudott úgy átölelni és megpuszilni, mint ahogy anyaként szerette volna. A kapcsolatunk ma is nagyon jó: ugyan nem beszélünk napi szinten, de gyakran látjuk egymást, közel lakik hozzánk. Ha kell, bármikor át tudjuk vinni hozzá a lányokat, anyósomékkal együtt rengeteget segít nekünk.

Nővérem, Emese

„Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla annak ellenére, hogy néha legszívesebben kitenném az autóból” – Járai Máté és a nők

Annak ellenére, hogy én vagyok öt perccel fiatalabb, gyerekként azt éreztem, hogy én voltam idősebb bátyként kezelve. Tizenéves koromtól már sokat sportoltam, sokat voltam az edzőtársaimmal, sokat jártam edzésre, tizennégy évesen már házibulikba mentem, míg Emese jóval később kezdett csak el bulikba meg társaságba járni. Gyakran a bátyjaként kezelt, bár volt egy vicces szituáció, amikor édesanyám elgondolkodott azon, hogy igazából melyikünk az idősebb, Emese rémülten mondta, hogy „Úristen, lehet, hogy nekem nem is öcsém van, hanem bátyám?!” Aztán persze meglett az anyakönyvi kivonat, amiből kiderült, hogy ő az A szülött, én pedig a B, vagyis helyreállt a világ rendje.

Fotó: Nagy Zoltán

Hálistennek nagyon jó testvérek vagyunk, bár sosem éreztem azt, mint amit az ikrek kapcsán sokan gondolnak, hogy annyira különleges lenne a mi kapcsolatunk. Nem találjuk ki egymás gondolatait, nem érezzük meg, ha valami történik a másikkal… Mindig mindent megbeszéltünk, és bár voltak időszakaink, amikor kicsit kekecebbek voltunk egymással, alapvetően mindig jó testvérek voltunk. Emlékszem egy beszélgetésünkre, talán tizennégy évesek lehettünk. Azt mondtam neki, hogy tökre félek attól, hogy egy szürke egér lesz belőlem. Tesóm pedig azt mesélte el, hogy neki csak az fontos, hogy egy normális családban jó anya lehessen, és valahogy mindkettőnk élete pont úgy alakult, ahogyan akkor reméltük. Neki máig az anyaság a legfontosabb az életében. Gyakran beszélünk, tegnap találkoztunk is, amikor bementem hozzá a munkahelyére, mert hoztunk neki a lengyelországi kirándulásunkról egy kis vásárfiát.

Feleségem, Kriszti

Harminc voltam, mikor megismerkedtünk egy barátom születésnapi partiján. Ez egy ottalvós buli volt. Másnap ketten mentünk le vásárolni, konkrétan egy napja ismertük egymást. Ő is vitt szatyrokat meg én is, mentünk az autómhoz, pár lépéssel ment előttem, és azt mondta, hogy

Ez annyira megmaradt bennem, hogy máig látom magam előtt. Pár hónappal később össze is költöztünk, egy éve voltunk együtt, amikor megfogant a nagyobbik lányunk, Dóri. Abszolút nem véletlen volt, hanem így terveztük, sőt igazából én már korábban szerettem volna, csak Kriszti rábeszélt, hogy várjunk vele egy kicsit, legalább egy nyarunk legyen kettesben gyerekvállalás előtt. Valahogy sosem volt kérdés, hogy mi együtt tervezzük az életünket. Együtt vágtunk bele az építkezésbe is, hogy el tudjunk költözni a kis zuglói másfél szobás lakásunkból.

Feleségével 2015-ben (Fotó: Schumy Csaba)

Krisztinek nem könnyű mellettem, már csak a munkám miatt sem. Sosem volt szokványos a munkabeosztásom, gyakran foglaltak a hétvégéim, rendezvényekre járok, nagyon sok emberrel találkozom. Az első néhány évet különösen megnehezítette, hogy ő otthon volt két gyerekkel, én meg folyamatosan úton voltam. Emlékszem az egyik beszélgetésünkre, amikor felpörögve meséltem neki, mennyi minden történt velem aznap és hány érdekes emberrel találkoztam, mire ő rávágta, hogy

Egyszerűen túl nagy volt a különbség a kettőnk élete között, és ez megnöveli a feszültség lehetőségét, de szerencsére ő ezt nagyon jól kezelte és kezeli a mai napig is. Ma már a Mokkában és a Tényekben kicsit kiszámíthatóbb a beosztásom, mint amikor még állandóan riportokra jártam, gyakran vidékre, olykor akár külföldre is. A konfliktusaink nyolcvan százaléka biztos a gyerekek miatt van. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szoktunk veszekedni. Szerintem a gyereknek is látnia kell, hogy időnként a szülei is veszekednek, viszont aztán azt is látnia kell, hogy ezután ki tudnak békülni egymással. Van vita, de utána mindig lesz megoldás. Ha voltak is nehezebb időszakaink, olyan kép sosem volt előttem, hogy mi négyen nem vagyunk együtt. Nem tudom, minek kellene bekövetkeznie ahhoz, hogy ez ne így legyen.

Lányaim, Dóri és Blanka

„A feleségem sokszor megmentett a depressziós dolgaimból” – Nagy Feró és a nők

Korábban nem gondolkodtam gyerekvállaláson, Kriszti mellett éreztem csak azt, hogy készen állok rá. Persze az is bennem volt, hogy nem akartam soha késői szülővé válni. Azért ez egy fizikailag is megterhelő történet, nem árt, ha bírja az ember a strapát. Nagyon nagy szerencse, és hálásak vagyunk érte, hogy egyik gyerekért sem kellett küzdenünk, mindkettő gyorsan jött. Látom a környezetemben, és már több riportot készítettem a témában arról, hogy mennyire meg tudja nehezíteni az életet, ha vágyunk a gyerekre, de nem jön. Ezért is igyekszem tök jó apa lenni, és megbecsülni a lányaimat. Azért annál kevés jobb dolog létezik, mint amikor a lányod azt mondja, hogy szeretlek, apa. Onnantól, hogy megtudtam, terhes lett Kriszti, egyből bekapcsolt az apai ösztönöm és előtört belőlem a családfenntartó szerep. Már tudtam, hogy nem csak magamért vagyok felelős, hanem egy egész családért.

Kriszti, Gergő és a lányok, Dóri és Blanka (Fotó: magánarchívum)

Dóri születése előtt az álmomban egy fehér kígyót láttam. Utánajártam a neten, és azt írták, hogy fiúgyermek születése várható, én pedig ennek hatására meg voltam győződve arról, hogy fiunk lesz. Végül lány lett, és baromira nem bántam meg. Valahol azt olvastam, hogy a két lánygyermekes családok a legboldogabbak. Nem tudom, hogy így van-e, mert nincs viszonyítási alapom, de az biztos, hogy mi nagyon boldogok vagyunk. Persze elhalmozzuk a lányokat minden jóval, de azért igyekszünk inkább élményeket, és nem annyira tárgyi ajándékokat adni nekik, mert ezekre évek múltán is emlékezni fognak.  Dóri tizenhárom, Blanka pedig tizenegy éves. Most, hogy kamaszodni kezdtek, azért vannak nehezebb pillanataink, de ilyenkor igyekszem emlékeztetni magam, hogy sokszor a hormonok beszélnek belőlük, és ez majd elmúlik. Dóri külsőleg rám hasonlít, a természete meg a mentalitása azonban az anyjáé, míg Blanka külsőre tiszta anyja, a természete meg inkább az enyém. Blanka meglepően ambiciózus, már harmadikosan kitalálta, hogy nyolcosztályos gimnáziumba szeretne menni, és erre egy éven át készült. Dóri is jó tanuló, de ebből a szempontból kicsit később érik be. Most hetedikben kezd foglalkozni azzal, hogyan folytassa a sulit tovább.