Fontos megjegyzés: ez egy disszidens személyes beszámolója; több állítás nem ellenőrizhető független forrásból, mégis ritka betekintést ad abba, hogyan működhet a test és a félelem politikája egy zárt diktatúrában.
Az örömosztag titkai
A Kippumdzsó – magyarul „örömosztag” vagy „örömszolgálat” – Kim Dzsongil idején nyerte el mai formáját, de eredete a nagy vezető, Kim Ir Szen korszakáig nyúlik vissza. A hírhedt szervezetet az 1970-es években hozták létre, hivatalosan „a vezető pihenését és testi-lelki regenerálódását szolgáló egységként”. Valójában három fő részre oszlott: az egyik a hírhedt szexuális szolgálatra kiválasztott nőké, a másik a masszázs-szekció, ahol a lányokat kéz-, láb- és hátmasszázsra képezték ki, a harmadik pedig a kulturális egység, amelyben zenészek, énekesek és táncosok szerepeltek. Az utóbbi csoportból nőtt ki a későbbi Moranbong Band is – az az állami lányzenekar, amelyet maga Kim Dzsongun válogatott össze, és amely a rezsim egyik leglátványosabb propagandaeszköze lett.
A pletykák szerint Kim Dzsongun felesége, Ri Szoldzsu is a Kippumdzsó kulturális részlegéből érkezett: hivatalosan énekesnő volt, de Észak-Koreában nincs a hatalomtól független zenei élet, így minden művész a rendszerhez kötődik. A legismertebb disszidens, Janmi Pak – akinek Élni akartam című könyve magyarul is megjelent – szintén a kiválasztás szélére került, ám családját „politikai megbízhatatlanság” miatt elutasították. Ő később úgy nyilatkozott: „Sokan hittük, hogy a kiválasztás dicsőség. Csak később értettük meg, mit is jelentett valójában.”
A tiltakozás nem volt opció
Debora Csoj – aki történetét saját YouTube-csatornáján mesélte el – 19 éves korára 170 centire nőtt, ez pedig az éhínség sújtotta Észak-Koreában feltűnően magasnak számított. Egy napon, amikor munkából tartott hazafelé, egy kerékpáron érkező tiszt megállította az utcán. Kérdéseket tett fel, majd kiderült: nyomozni kezdett utána. Felkereste a munkahelyét, kikérdezte a főnökét, másnap pedig a szüleit is. A teljes átvilágítást követően a meghökkent családdal néhány napon belül közölték: lányuk szolgálatot teljesíthet Nagy Vezér, Kim Dzsongil alatt.
Fotó: Debora Csoj Youtube csatornája
Nem sokkal később Csojt kórházba vitték, ahol teljes kivizsgáláson, köztük szüzességteszten esett át. A szexuális felvilágosítás hiánya miatt mindez sokkolóan hatott rá. Gyerekkora óta azt tanulta, hogy a férfi és a nő közötti kézfogásból is lehet baj.
„Semmit sem tudtunk a testünkről, a szexualitásról, az ilyesmi mifelénk tabu volt”
– mondta később. Otthon mindeközben félelem és a csend uralkodott. Az édesanyja csak éjjel mert suttogva kérlelni:
„Ne menj, te vagy az egyetlen lányom.”
Napközben nem mondhatott semmit – a tiltakozást a rendszer könnyen hűtlenségnek értelmezte volna. Csojnak a valóságban nem volt választása, hiszen egész családja megsínylette volna, ha nemet mond.
„Ez megtiszteltetés, anyu”
– válaszolta. A diktatúra logikája szerint a kiválasztás rangot, jobb életet és lehetőséget jelentett – legalábbis kívülről.
Lányok sétálnak munkába a 90-es években, Phenjantól 50 km-re (Fotó: Getty Images)
Luxusélet jött a nélkülözés után
A vidéki emberek gyakran napokig zsúfolt vonatokon utaztak, de Csoj kényelmes hálókocsiban kapott helyet, hogy „ne fáradjon el”. A végső válogatáson ötven fiatal nő állt sorba – mind magas, hibátlan külsejű. A generálisok és tisztek úgy vizsgálták őket, mint árut a piacon: „Jobbra fordulni! Balra fordulni! Álljon egyenesen!” Figyelték a fogakat, a lábakat, a bőrt, a hegeket – a legkisebb hiba is diszkvalifikálta a jelentkezőket. A végén tizenkét lányt választottak ki. A toborzó tiszt örömében szinte ragyogott – valószínűleg előléptetést is kapott.
A kiválasztottakat egy titkos helyre, egy úgynevezett „vendégházba” vitték. Az épület egy katonai bázisra emlékeztetett: szigorú szabályok, fegyelem, mégis luxus körülmények. Csoij ekkor látott először angol vécét, és nem értette, hogyan kell használni. Zavarodottságában a peremére állt, nehogy beleessen. A helyzet egyszerre volt nevetséges és megalázó – és tökéletesen jellemezte azt a világot, ahol a hatalom és a szégyen egy pillanat alatt váltották egymást.
Aranyozott bútorok és kényszerű mosolyok
Két naponta szaunába vitték őket, háromszor etették őket naponta, a raktárak roskadoztak az élelmiszertől. A legtöbb lány 17–18 éves volt, közülük sokan fejletlen testalkatúak a gyermekkori alultápláltság miatt.
„Valósággal virágba borultunk”
– emlékezett vissza Csoj.
„A bőrünk kivilágosodott, a szemünk felragyogott.”
A rendszer a saját logikája szerint „csiszolta” őket, mint gyémántokat, hogy tökéletes díszei legyenek a hatalomnak. Nem csak a testüket, a szellemüket is. Csoj ekkoriban mély, szinte vallásos szeretetet érzett a Kedves Vezér iránt – hiszen erre nevelték, sőt: kondicionálták.
Kislányok táncolnak a Nagy Vezérnek (Fotó: Getty Images)
Néhány hónappal később a lányokat elegáns ruhába öltöztették, és egy függönyökkel elsötétített buszba ültették. A jármű egy palotaszerű épületbe vitte őket, ahol zöld, pünkösdi rózsás szőnyegek és aranyozott bútorok várták a vendégeket. A légkör feszült volt: Kim Dzsongil és kísérete jelent meg, a tábornokok némán hajlongtak. A lányok sorban álltak, mozdulatlanul. A vendégház igazgatója a háttérben kézjelekkel utasította őket, hogyan mosolyogjanak. Fél órán át vizsgálgatták őket, majd a vezetők elmentek – szó nélkül.
Hat hónap után – vissza a semmibe
A következő hetekben a lányok egyesével eltűntek. Soha nem mondták meg, hová vitték őket, és mit kellett tenniük, ám valószínűleg ekkor döntötték el, hogy az osztag melyik divíziójához kerültek: masszázsra, muzsikára vagy szexre osztották be őket. Csoj már a saját sorára várt, amikor a busz, amire felszállították, nem egy új vendégházhoz, hanem a pályaudvarra vitte. A kezébe nyomtak egy ételcsomagot, és egyszerűen hazaküldték.
„Üresnek éreztem magam”
– mondta.
„Azt hittem, elbuktam. Aztán rájöttem, hogy ez valószínűleg mentett meg.”
Amikor megérkezett, az anyja egyszerre sírt és nevetett. A lány pjongjangi akcentust vett fel, udvariasan, idegenül, a propagandát tükrözve beszélt. Hónapokig szégyent érzett, majd a düh vette át a helyét. Titokban dél-koreai sorozatokat kezdett nézni, és először életében megfogalmazta magában: „Szabad akarok lenni.”
Fotó: Yannis Kontos/Sygma via Getty Images
A Kippumdzsó árnyéka
A „Kippumdzsó” – angolul Pleasure Squad – fogalma disszidensek beszámolóiból ismert. A rezsim hivatalosan soha nem ismerte el a létezését, így a független ellenőrzés szinte lehetetlen. A vallomások azonban hasonló mintázatokat mutatnak: fiatal nők szigorú orvosi, küllemet érintő és erkölcsi szűrése, elszigetelt „vendégházak”, protokolltréning, majd eltűnés a nyilvánosság elől. A „munka a Tábornoknak” eufemizmusa mögött totális hallgatás és rettegés húzódik.
Csoj ma Dél-Koreában él. Azt mondja, először érzi, hogy szabadon lélegezhet: van választójoga, van munkája, és nem kell félni a szavaitól. Története súlyos kérdést vet fel: mit ér a csillogás egy olyan országban, ahol az emberi test is állami tulajdonná válik?
Fotó: Debora Csoj napjainkban, YouTube screenshot
