Az újra magyar tulajdonba került és újrapozicionált Sziget 2026-os programjának egyik legspeciálisabb napja ezúttal a nulladik lesz (augusztus 10, hétfő), amelynek nem is nagyon titkolt célja, hogy a húsz-harminc éve még aktív, ám azóta kikopott, 35 pluszos magyar Sziget-látogatókat visszacsábítsa a fesztiválra. Erről a Sziget régi-új tulajdonosa, Gerendai Károly is beszámolt.
„Nem szeretném, hogy a Sziget egy korosztályos kalitkába záródjon, s bár természetesen a legerősebb célcsoportunk továbbra is a mai fiatalok maradnak itthon és külföldön egyaránt, a régebbi látogatókat is meg kell tudjuk újra szólítani. Célunk, egy mindenki számára vonzó és szerethető, unikális fesztivál, ami a világon mindenütt egyértelműen bakancslistás eseménynek számít. Szerencsére a „Szabadság Szigetét” még mindig a top 10 nemzetközi fesztivál között jegyzik, de ez már nem feltétlenül elég a stabil működéshez, arra kell törekednünk, hogy amiben csak tudunk, a legjobbak legyünk és ne csak egy a legjobbak között.”
Vagyis ezen a napon minden fesztiválozó úgy érezheti magát, mintha visszarepült volna az időben valahova körülbelül ‘99 és 2006 közé, és ennek megfelelően a fellépők – ahogy a honlap írja: Sziget Icons – is ennek a korszaknak a legemblematikusabb zenekarai közül kerülnek ki: lesz Goran Bregović Wedding & Funeral Band, Morcheeba és Faithless. Innen már tényleg legfeljebb csak a Prodigy hiányzik, vagy a Placebo!
Faithless
A kilencvenes években indult elektronikus zenei formációk közül csak nagyon kevesen tudtak olyan nagy és tartós kereskedelmi sikereket elérni, mint a londoni Faithless, ami talán annak is köszönhető, hogy a produkció egyszerre volt intellektuális, önreflektív, társadalmilag tudatos és persze ellenállhatatlanul táncra ingerlő. Bár a zenekar leginkább a tömegszórakoztatásra optimalizált, himnikus és hatalmas terekben visszhangzó stadionhouse-slágereiről (Insomnia, God is a DJ, We Come 1) ismert, gyakran kalandozott számos más rokonműfaj felé, a trance-től a trip-hopon és a dubon át egészen a drum’n’bass-ig – sőt, koncerten, élő zenészekkel kiegészülve időnként meglepően rockosan is tudott szólni.
A Faithless eredetileg a Rollo művésznevet viselő DJ-producer, Rowland Armstrong és a korábban acid-house-t játszó multiinstrumentlista, Sister Bliss (Ayalah Deborah Bentovim) duójaként indult 1993-ban. Két évvel később csatlakozott hozzájuk a hipnotikus, prófétai hangon rappelő, a többieknél jóval idősebb – akkor már 40 körül járó – frontember, a csapat tulajdonképpeni arca és dalszövegírója, Maxi Jazz, valamint a kliprendezőként és fotósként is ismert Jamie Catto, aki a második album után aztán ki is lépett.
Maxi Jazz, Sister Bliss és a Faithless turnégitárosa, Dave Randall (Forrás: Paul Bergen/Redferns)
A Faithless gyorsan leigázta a világot. A Salva Mea – amelyen egyik állandó vendégénekesnőjük, Rollo húga, a később szólóban is lemezmilliókat értékesítő Dido is közreműködött – és a második kislemez, az Insomnia 1995-ös megjelenésük idején már óriási klubslágerek lettek, majd a következő évben már a mainstream popslágerlisták csúcsait ostromolták számos országban, az Egyesült Államokban pedig mindkét kislemez az első helyet szerezte meg a tánczenei slágerlistán. Így a Faithless debütáló albuma, a Reverence megjelenése idején (1996) már bőven jól bejáratott névnek számított. Két évvel később, 1998-ban kijött a Sunday 8PM, amelyről három kislemez – köztük a zenekar programadó himnusza, a God is a DJ – is óriásit robbant.
Ezt követte 2001-ben az Outrospective, amelyről az olyan sikerdalokat, mint a We Come 1-t, valamint a Dido közreműködésével készült One Step Too Fart szinte lehetetlen volt kikerülni akkoriban. Bár a Faithless – mondjuk így – klasszikus korszaka ezzel nagyjából le is zárult, a zenekar továbbra is hatalmas tömegek előtt koncertezett szerte a világon, és tovább gyártotta a nagylemezeket, egészen a 2011-es feloszlásáig.
A Faithless a magyar közönség ízlését is telibe találta: a Recorder összefoglalója szerint
a Szigeten 1999-ben léptek fel először, 2001-es koncertjük napján először került ki a megtelt tábla, 2010-ig pedig összesen ötször tértek vissza a fesztiválra, és a nézőszámot tekintve rekordokat döntögettek a fesztivál történetében – így aligha lepődik meg bárki azon, hogy a 2026-os retrónapon ők lesznek a főműsorszám.
Bár az együttes 2015 óta ismét aktív, egy meghatározó tag sajnos hiányzik a felállásból: Maxi Jazz ugyanis 2016-ban kilépett, 2022 decemberében, 65 éves korában pedig álmában elhunyt.
Morcheeba
A kilencvenes évek közepének, illetve második felének egyik jellegzetesen brit popzenei vívmánya volt az úgynevezett trip hop, amely mintha a közelgő ezredforduló okozta szorongást és paranoiát próbálta volna hiphop-alapokra felhúzott, slágeres, ám kissé baljós, lassú, melankolikus és gyakran kifejezetten klausztrofób hangulatú dalokba önteni. A londoni székhelyű Morcheeba is ezzel a hullámmal bukkant fel,
és a zenekar első lemeze, az 1996-os Who Can You Trust? még bátran nevezhető trip hopnak, azonban a trió soulos, pszichedelikus, bluesos, lounge-os, zenéje már ekkoriban is sokkal lelazultabb, vidámabb, sőt hippisebb volt a kortársakénál, a soronkövetkező sikerlemezeken pedig még inkább kiteljesedtek ezek a törekvések.
A Morcheeba klasszikus felállása (Forrás: Bob Berg/Getty Images)
A zenekart egy dél-angliai kisvárosból származó testvérpár, Ross és Paul Godfrey alapította: a több hangszeren is kiválóan játszó, inkább a tradicionális popzene felől érkező Ross a dalszerzésért felelt, míg hiphop-rajongó DJ-producer Paul inkább a produkció modernebb, elektronikusabb oldalát erősítette. Skye Edwards, az afro-karibi származású énekesnő, akivel a Godfreyék egy házibuliban ismerkedtek meg, összetéveszthetetlen, balzsamos hangjával és elbűvölő, karizmatikus színpadi jelenlétével járult hozzá a sikerhez.
A Morcheeba csúcskorszaka nagyjából a tágan vett ezredforduló időszakára esett: a Who Can You Trustot követő, finom, elegáns és idegnyugtató retrofuturista popzent tartalmazó 1998-as Big Calm, a hiphoposabb-funkosabb irányba tapogatózó 2000-es Fragments of Freedom, illetve a 2002-es Charango az egyik legnépszerűbb zenekarrá emelték a triót a kontinentális Európában, így Magyarországon is. Ekkor (egészen pontosan 2001-ben) léptek fel először nálunk is, mégpedig a Sziget nagyszínpadán, természetesen jókora közönség előtt.
Az a koncert ugyanakkor mégsem elsősorban emiatt lett legendás, hanem azért, mert az énekesnő egy ponton felszólította a közönséget, hogy adjanak fel neki egy spanglit a színpadra – ami néhány perccel később meg is történt.
Edwards 2003-ban kilépett a Morcheebából, ezt követően a testvérek több vendégénekessel is próbálkoztak, mielőtt 2010-ben újra csatlakozott hozzájuk. 2014-ben aztán Paul is hátat fordított a többieknek, így az együttes egy ideig Skye & Ross néven működött, 2018 óta azonban ismét a Morcheeba márkanév alatt koncertezik és jelentet meg nagylemezeket, amelyeknek köszönhetően a zenekar továbbra is komoly tényezőnek számít Európában.
Goran Bregović Wedding & Funeral Band
Talán meglepő, de volt idő, amikor a magyar fiatalok balkáni cigányzenére szerettek a legjobban bulizni, nem kis részben az olyan, emlékezetes soundtrackekkel – vagyis eredeti filmzenékkel – megtámogatott Kusturica-filmek hatására, mint az Underground vagy a Macska-jaj. Ezeknek filmeknek pedig részben Goran Bregović szerezte a zenéjét.
Bregović 1950-ben született Szarajevóban, Jugoszláviában. Zenei pályafutását 1966-ban kezdte, 1974-ben pedig megalapította a Bijelo Dugme együttest, amely 1988-as feloszlásáig Jugoszlávia egyik legnépszerűbb rockzenekara volt. 1978-ban fordult először a filmzene felé, amikor Mica Milosevic Nije Nego című mozijához komponált zenét, a leggyümölcsözőbb és leghosszabb együttműködése ugyanakkor Kusturicával volt, akinek 1988-ban a Cigányok ideje, 1993-ban az Arizonai álmodozók, valamint az 1995-ös Arany Pálma-díjas Underground című filmjeihez írt zenét (a Macska-jajban viszont nem vett részt, noha sok helyen tévesen így szerepel).
1998 óta a minimum 10, de akár 40 (!) tagot is számláló Goran Bregović Wedding & Funeral Band élén koncertezik, és ahogy a zenekar neve is sugallja, alapvetően jugoszláv, bolgár, roma, görög, román, albán, olasz, török és lengyel motívumokat vegyítő, rézfúvósókban gazdag, esküvők és temetések aláfestésére egyaránt tökéletes posztmodern mulatós zenét játszik.
