Az északi féltekén a tikkasztó nyári hőséget – ami hagyományos esetben július elejétől körülbelül augusztus közepéig tart, de manapság inkább örökké – angolul dog daysnek, azaz kutyanapoknak nevezik, és szinte minden európai nyelven hasonló elnevezést kapott: németül például hundstage, hollandul hondsdagen, dánul meg hundstage. Bár elsőre talán nem egyértelmű, de a magyar név, vagyis a kánikula ugyancsak hasonló jelentéssel bír: csak éppen nem germán, hanem egyenesen az újlatin – olasz, francia, spanyol – ősforrásból származik (canicola, canicule stb.). Ennek a latin gyökere ugyanis a canicula, amely szó szerint azt jelenti, hogy
kiskutya.
De mi köze van a kutyáknak (pláne a kiskutyának!) a nyár legelviselhetetlenebb időszakához?
Kánikulában hűsölni próbáló kiskutya (Forrás: Beata Zawrzel/NurPhoto via Getty Images)
Meglepően sok. A megfejtést az éjszakai égbolton, a Szíriusz (avagy Szeiriosz, azaz égető) környékén kell keresni: amelyet a görögök és a rómaiak Kutyacsillagként is emlegettek, mivel – a Nagy Kutya, vagyis a Canis Majoris csillagkép részeként – az Orion csillagkép nyomában halad az éjszakai égbolton.
A Szíriusz messze a legfényesebb, földről is észlelhető csillag az éjszakai égbolton, amelynek köszönhetően már az ókori csillagászok körében is jól ismertnek számított. Egyiptomban az éjszakai égboltra való visszatérését a Nílus éves áradásának előjeleként tartották számon, és Sopdet istennőként imádták. Görögországban a nyár kellemetlenül forró időszakának előjeleként vált ismertté. Úgy vélték, a ragyogó csillag visszatérése hozza magával a hőséget és a lázat, illetve a hirtelen zivatarokkal is összefüggésbe hozták. Ezt az időszakot nevezték a rómaiak úgy, hogy dies caniculares,
vagyis a kutyák (vagy kiskutyák) napjai.
A Szíriusz,, az ég, illetve a Canis Majoris (Nagy Kutya) csillagkép legfényesebb csillaga (Forrás: spacetelescope.org/images/heic0206j/)
A Szíriusz megjelenését ekkoriban július 19-én várták. A költő Hésziodosz a nyár legelviselhetetlenebb és legforróbb időszakának azokat a napokat tartotta, amikor a Szíriusz még nem tért vissza az éjszakai égboltra. Ebben az időszakban a Szíriusz a Földről nem volt látható, de tudták, hogy ott ragyog az égen, és úgy hitték, jelenléte fokozza a Nap erejét:
„Amikor a nap égető ereje és fullasztó melege alábbhagy, és a mindenható Zeusz elküldi az őszi esőket, és az emberek teste megkönnyebbül – hiszen ekkor a Szíriusz csillag csak rövid ideig halad át nappal a nyomorúságra született emberek feje felett, és az éjszaka nagyobb részét foglalja el –, akkor, amikor a fák lehullajtják leveleiket a földre és már nem hajtanak új hajtásokat.”
Körülbelül egy évszázaddal később Alcaeus visszatért erre a témára, és azt tanácsolta hallgatóinak, hogy „áztassák meg tüdejüket borban” a csillag megjelenése előtt, mivel „a nők ekkor a legbujábbak, a férfiak pedig gyengék, mert kiszáradnak és megaszalódnak”. A 3. században élt Aratosz Fenomenon című művében megjegyzi, hogy a Szíriusz a napkeltével és a napnyugtával egyidőben hőjével megperzseli a fák kérgét.
A rómaiak, a görögökhöz hasonlóan, továbbra is a Szíriuszt okolták a nyári forróságáért, valamint az azzal járó letargiáért és betegségekért. Vergilius arról írt, hogy „ a Kutyacsillag felhasítja a szomjas földet” és tönkreteszi a szőlőtermést, Seneca pedig „a perzselő Kutyacsillag tüzéről” panaszkodott. Úgy tűnik, sok minden azóta sem változott – illetve valamivel még rosszabb is lett.
