Nemrég Horvátországban jártál egy filmfesztiválon, most itt vagy Karlovy Vary egyik díszvendégeként, nyár végén pedig te leszel a zsűrielnök a Velencei Filmfesztiválon. Ez a nyár a filmfesztiválozás jegyében telik?
Nagyon szerettem Horvátországot és a Slano Film Dayst. Egészen különleges élmény volt. Kevésbé hasonlított egy hagyományos filmfesztiválra, inkább egy filmes konferencia volt. Ruben Östlund filmjeit vetítették, ott volt Paweł Pawlikowski is, és együtt vacsoráztunk, ebédeltünk, úsztunk olyan rendezőkkel, akiket nagyon nagyra tartok és mélyen tisztelek. Rendkívül inspiráló volt számomra. Imádtam ott lenni. Ez a mostani esemény viszont egészen más. Közben voltunk a tengerparton is a családdal, ahol szinte alig viseltünk ruhát, szóval ez most olyan érzés, mintha visszacsöppentünk volna a munkába. (nevet) De szerintem a tegnap esti ünnepség (a Karlovy Vary-i Filmfesztivál nyitógálája – a szerző) igazán csodálatos volt.
A gálán megemlítetted, hogy fiatalon Prágában tanultál. Hogy került épp egy prágai egyetemre?
A Columbia Egyetemre jártam, és nagyon szerettem tanulni. Mindig is komolyan vettem az egyetemet. Egy idő után azonban úgy éreztem, szükségem van egy kis szünetre. El akartam menni. A szüleim ettől nagyon megijedtek. Kérték, hogy ne tegyem. Attól féltek, hogy ha egyszer otthagyom az egyetemet, soha nem fogok visszamenni. Pedig visszamentem volna. Ők azonban azt javasolták, hogy inkább menjek el külföldre tanulni, de maradjak az egyetemi rendszerben. Csakhogy már nagyon későn kezdtem el jelentkezni a különböző csereprogramokra, mert eredetileg tényleg csak ki akartam hagyni egy időre az egyetemet. Végül már csak néhány lehetőség maradt nyitva, Prága ezek közé tartozott. Úgyhogy egyszerűen felszálltam egy repülőre, és odautaztam.
Maggie Gyllenhaal (Forrás: Profimédia)
Ahol aztán megismerted Milos Forman filmjeit, melyek saját bevallásod szerint segítettek megtalálni a saját hangod. Mesélnél erről bővebben?
Őszintén szólva a prágai szemeszter alatt alig jártam be az egyetemre (nevet), viszont időnként elmentem egy cseh kultúráról szóló kurzusra, ahol olykor filmvetítés is volt. Itt vetítették le az Egy szöszi szerelmeit. Néztem a filmet, és arra gondoltam, hogy imádom, de közben érzem, hogy ez a film egyáltalán nem való mindenkinek. Kevesen mondanák azt, hogy ez Milos Forman életművének csúcsműve. Korai darab, szokatlan, kicsit kísérletező film, de én nagyon szerettem. És ez adott nekem egy fontos felismerést: nahát, ez az én ízlésem.
Művészként az egyik legfontosabb dolog, hogy alakítsd ki és ismerd meg az ízlésvilágodat. Fontos felismerni azt, hogy mi az, ami neked szól. Tudni kell, mi az, amihez ösztönösen vonzódsz.
Erről eszembe jutnak az első nagyjátékfilmem, Az elveszett lány munkálatai. Egy zseniális vágóval dolgoztam együtt, akit nagyon szeretek. Folyton filmeket ajánlott nekem, hogy nézzem meg őket. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy vajon azért ajánlja nekem ezeket, mert szerinte hasonló hangulatúak, mint az én filmem? Vagy azt szeretné, hogy inspirációt merítsek belőlük? Csakhogy ezek a filmek mind különbözőek voltak, méghozzá nagyon. Végül rájöttem, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy emlékeztetni akart arra, hogy bízzak magamban.
Olyan rendezők munkáit mutatta meg, akik bíztak magukban. Akik a saját módjukon, a saját tempójukban meséltek történetet arról, ami érdekelte és megszólította őket. Számomra mindig izgalmas, ha egy rendező olyan filmes nyelven mesél, amit még nem ismerek. Olyankor azt érzem, hogy meg kell tanulnom a rendező nyelvét ahhoz, hogy teljesen be tudjam fogadni a filmjét. Ezt a folyamatot nagyon szeretem. Hiszem, hogy az én filmjeim is ezt kínálják a nézőknek. Ha hajlandó vagy időt szánni rá, hogy megtanulj egy új filmes nyelvet, akkor el tudsz merülni bennük.
Ez a saját filmnyelv A menyasszonyra is igaz?
Ez inkább Az elveszett lányra igaz.
Sok kompromisszumot kellett kötnöd a stúdióval, amikor A menyasszonyt készítetted?
Igen, kellett kompromisszumokat kötnöm. De nem volt nehéz dolgom, a Warner stúdió végig nagyon támogatott. Persze a film a forgatás és a vágás során is rengeteget változott, közben legbelül mégis ugyanaz a film maradt, ami mellett eredetileg elhatároztam magam. A film lényege, a DNS-e a folyamat során nem változott.
Jól gondolom, hogy általában nem ugyanazokat a filmeket szereted, amiket mindenki más is szeret?
Van egy sajátos ízlésem, de ebbe sok minden belefér. Sok olyan filmet is szeretek, amit rengetegen imádnak. Az Ének az esőbent például bármikor meg tudom nézni. De tény, hogy rengeteg olyan film van a kedvenceim között, amiket nem sokan kedvelnek.
Maggie Gyllenhaal a Karlovy Vary-i Filmfesztivál vörös szőnyegén (Forrás: Profimédia)
Engem nagyon megérintett Az elveszett lány. Szívszorító egy történetet látni egy nőről, aki elhagyta a lányát. Mesélnél arról, miért pont ezt az Elena Ferrante regényt akartad megfilmesíteni először?
Valójában az Amikor elhagytak filmjogaira fájt a fogam, a regényei közül az a kedvencem. Akkoriban színészként azt éreztem, hogy belefáradtam abba, hogy az önkifejezéshez csak egy nagyon szűk folyosón mozoghatok. Azt hiszem a legtöbb rendező – nyilván akadnak kivételek – megijed attól, amikor egy színész önkifejezése nem találkozik azzal, amit ő előzetesen elképzelt a szerepről, amikor egyedül ült a szobájában. A legjobb rendezők viszont pont azok, akik értékelik, ha a színészeik, az operatőrük és a többi alkotótársuk beleviszi a személyiségét és az egyéni látásmódját a munkájába. Érdekes folyamat volt húszévnyi színészi pálya után rendezésre váltani. Rengeteg rendezővel dolgoztam együtt, és óriási tapasztalatot szereztem arról, milyen sokféleképpen lehet rendezni. Ma már ismerem ennek számos változatát.
Az évek során megtanultam, hogyan védjem meg azt az egészen apró kis teret magam körül, amelyre szükségem volt ahhoz, hogy elmondhassam azt, amit szerettem volna kifejezni. És ezt jól is csináltam. De egyszerűen belefáradtam. Arra jutottam, hogy több térre van szükségem.
Több térre magában a történetmesélésben is. Több térre lett szükségem az önkifejezéshez. Szerettem volna, ha ezt a teret más alkotóknak is megadhatom: színészeknek, operatőröknek, látványtervezőknek, jelmeztervezőnek… mindenkinek.
Színészként elkezdtem dolgozni A tanítónő című filmen, és azt vettem észre, hogy minden egyes jelenetében benne vagyok. Bizonyos értelemben társalkotójává váltam a produkciónak. Hiszen, amit kifejezek a szerepben, az alapvetően határozza meg, milyen történetet mesél el a film. Eszembe jutott a Fülledt utcák sorozatom David Simonnal, ahol ugyan nem vagyok minden jelenetben, de a történetszálam elég önálló volt. Sok jelenetet gyakorlatilag együtt találtunk ki, mindent aprólékosan átbeszéltünk. Később visszagondolva jöttem rá, hogy már ezekben a munkáimban is próbálgattam a szárnyaimat rendezőként.
Már akkoriban is nagyon érdekelt a rendezés, csak még nem tudatosítottam magamban. A tanítónő idején például sokat vitatkoztunk a rendezővel, Sarah Colangeloval. Semmi durva, ezek kreatív viták, konfliktusok voltak, mert időnként mások voltak az elképzeléseink, ami teljesen természetes. És a film producerei már akkor mondták nekem, hogy „Szerintünk neked rendezned kéne”.
Maggie Gyllenhaal a Karlovy Varyban kapott életműdíjjal (Forrás: Profimédia)
Mondtam nekik, hogy van nálam egy könyv, az Amikor elhagytak, amit nagy örömmel vinnék filmre. Nem voltam biztos magamban, de úgy éreztem, érdemes lenne megpróbálni. Csakhogy mint kiderült, a regény filmjogait már lekötötték egy olasz filmváltozathoz. Ferrante képviselői azonban megüzenték az ügynökömnek, hogy amennyiben Maggie-t érdekelné Az elveszett lány, annak filmjogait örömmel rendelkezésre bocsátják. Elolvastam a könyvet és rögtön azt éreztem, hogy olyan kérdéseket jár körbe, amik engem is foglalkoztatnak.
Arra gondoltam, hogy fogalmam sincs, hogyan fogom adaptálni ezt a regényt, de megpróbálom. Onnantól fogva pedig lépésről lépésre haladtam. Először a forgatókönyvre fókuszáltam. Arra gondoltam, ha nem sikerül jó adaptációt írnom belőle, egyszerűen nem készítem el a filmet. Amikor az ember csak ír, még nem nagy a tét. Végül tetszett, amit írtam, és mivel Ferrante a szerződésbe is beleíratta, hogy csak akkor adja oda a filmjogokat, ha én rendezem a filmet, így esélyt sem adtam magamnak arra, hogy kihátráljak a rendezésből. Pedig nagyon tartottam tőle.
Érdekes, hogy ezt mondod, miközben egy művészcsaládban nőttél fel, filmesek között.
A rendezés minden szempontból sokkal komplexebb, mint a színészet. Hatalmas ugrás van a kettő között. Nagyobb a kihívás, nagyobb a felelősség, több a stressz. Ám amikor sikerül, több örömet is ad. Egyszerűen minden tekintetben nagyságrendekkel intenzívebb élmény.
Egyáltalán nem hiányzik a színészet?
Nem arról van szó, hogy ne hiányozna. Egyszerűen mostanában nem ez jár a fejemben. Vicces, de épp egy magyar rendező, Horvát Lili kérdezte tőlem nemrég ugyanezt. Ő is ott járt a Slano Film Days-en. Neki is azt mondtam, amit neked: egyszerűen most nem érzem azt az izgalmat iránta, mint amit a rendezés iránt. Nem arról van szó, hogy bezártam volna magam mögött az ajtót, és végleg befejeztem volna a színészetet. Lehet, hogy egyszer még visszatérek hozzá. De jelenleg egyszerűen nem ez köti le a gondolataimat.
Akkor most egy új film rendezésén gondolkodsz?
Igen. Két filmen is gondolkodom, és mindkettővel éppen most kezdtem el foglalkozni. Persze egyszerre biztosan nem fogok tudni kettőn dolgozni. Idővel majd világossá válik számomra, hogy melyik az, amelyik igazán magával ragadja a figyelmemet. Egyelőre mindkettő nagyon érdekel, de csak most kezdenek formát ölteni a fejemben.
Maggie Gyllenhaal bevezetőt mond Karlovy Varyban A menyasszony vetítése előtt (Forrás: Profimédia)
Nemrég jött ki a hír arról, hogy ezek egyike egy kémregény adaptációja. Rachel Kushner Creation Lake című regényét tervezed adaptálni.
Őszintén szólva nem is igazán értem, miért kellett erről már most írnia a sajtónak. Még egyáltalán nem tartok ott, hogy beszélni tudjak arról, milyen művészi elképzeléseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Valaki meghallotta, hogy foglalkozom vele, és máris megjelent róla egy cikk. Nagy baj nincs ezzel, de én tényleg csak most kezdtem el vele foglalkozni. Ha valamit jól akar csinálni az ember, szerintem szüksége van egy nyugodt időszakra, amikor az a munka még csak az övé. Amikor csendben, magában fedezheti fel.
Pontosan ezt szeretem az írásban. Azt, hogy nyugodtan, teljesen privát módon vizsgálhatom, hogyan rezonál velem egy történet. Hogyan hat a szívemre. Hogyan dolgozik általa az elmém. Ezért eléggé megdöbbentett, amikor már az újságokban olvastam róla. A másik projektről viszont egyelőre inkább hallgatok. Örülök, hogy arról még nem szóltak a hírek.
Frankenstein történetét rengetegen feldolgozták már, számos értelmezése létezik. Inspirált téged valamelyik korábbi feldolgozás?
Érdekeltek a korábbi feldolgozások, de A menyasszony teljesen más. Például azért, mert nem Frankensteinről szól. Persze ő is szerepel benne, izgalmas figurának találom. Ez azonban a Menyasszony története, és ez óriási különbség. Az eredeti Frankenstein menyasszonya című filmben alig szerepel a Menyasszony, még szövege sincs. Éppen ezért éreztem úgy, hogy itt szabad a pálya, ahol szabadon kibontakoztathattam a saját gondolataimat és ötleteimet.
Ha össze kellene hasonlítanod a két rendezői élményedet, melyik volt nehezebb: Az elveszett lány vagy A menyasszony?
Azt hiszem, mindkettőnek megvoltak a maga nehézségei, és a maga könnyebb oldalai is. A menyasszony elkészítése bizonyos értelemben könnyebb volt, mert addigra már elkészítettem Az elveszett lányt. Az emberek rá tudtak nézni arra a filmre, és azt mondhatták: rendben, ő egy rendező. Amikor viszont Az elveszett lányt készítettem, mindenki nagy kockázatot vállalt velem, hiszen korábban még semmit sem rendeztem.
Ugyanakkor Az elveszett lány készítésében volt valami egészen különleges. Annyira kicsi produkció volt. A Covid idején forgattuk, még az oltások előtti időszakban, egy görög szigeten. Tulajdonképpen csak mi voltunk ott. Az egész folyamat – az írástól kezdve az előkészítésen, a költségvetés összeállításán, a forgatáson át egészen az utómunkáig – nagyon zárt, bensőséges és majdhogynem intim volt. Csak azok az emberek dolgoztak rajta, akiknek valóban muszáj volt részt venniük benne. Az utómunka például tizenkét héten át tartott. Tizenkét hétig át csak én és a vágóm ültünk egy szobában. Persze egy bizonyos ponton csatlakoztak a hangutómunkával foglalkozó kollégák is. De az idő nagy részében tényleg csak ketten voltunk. Az emberek küldtek nekünk megjegyzéseket, javaslatokat: volt, amit elfogadtunk, és volt, amit nem. És ezzel le is volt zárva a dolog. A menyasszony ilyen szempontból nagyon más volt, más volumenű munka. De nem mondhatom azt, hogy az egyik nehezebb volt, mint a másik. Annyira különböztek egymástól.
