Fiatal lány fekszik a Kossuth tér hideg kövén, nem mozdul, messziről meztelennek tűnik, csak amikor lassan feláll, látszik a testszínű, tapadós ruha. Körülötte vízzel és sárral teli tartályok, ezeket locsolja körbe a közönség elé, a matracra, amin áll, majd magára, újra és újra, könyörtelenül, mire kiürül az utolsó pár tartály, már ordít. Amikor átázott ő is és a matrac is a gyanús lével, megpróbálja a vállára venni és tenni vele egy kört; a feladat reménytelen. Végül inkább beleszurkál a matracba pár kartonpapírt. a furcsa műalkotásba rőzséből fészket rak, majd felgyújtja az egészet.
Kmetyó Annamária megrázó performansza fél óráig tart, a pár száz fős közönség szótlanul nézi. A Fogd meg a kezem! És ne engedjük el… című nőjogi demonstráció többi része kicsit könnyedebb: a kormányhoz intézett felszólítás betűivel állnak sorba a nők a Parlament előtt, később körbe is kerítik az épületet, még úgy is sikerül, hogy a láncokon kívül maradnak, utána közös tánc. A trauma azonban tényleg olyan, mint egy sáros vízzel átitatott matrac, amit cipelni kell; a részt vevők elmondása alapján pontosan tudja ezt minden második magyar nő.
Jelenleg ugyanis nagyjából ennyi az esélye annak, hogy párkapcsolati erőszak áldozata voltál vagy leszel (!), ha nőként élsz Magyarországon: 50 százalék.
És ezek csak a társadalomkutatókig és a hatóságokig eljutott esetek, ahol a nők (ex)partnere volt a bántalmazó; a helyzet valójában még ennél is súlyosabb.
A demonstráció az Isztambuli Egyezményről is szólt. A szervezők szerint éppen itt az ideje, hogy ratifikálja az új kormány: az előzőnek mindenféle ideológiai aggályai voltak, a Tisza tehát most bizonyíthatná, hogy Orbánékkal szemben foglalkozik „nőügyekkel”. Bár senki nem hiszi, hogy a ratifikálástól hirtelen megváltozna a légkör az országban, de első lépésnek és gesztusnak nagyszerű lenne. A főszervező, Hajnal Edina nőjogi aktivista, a Hétköznapi feminizmusom Facebook-oldal tulajdonosa korábban az nlc-nek elmondta: pont olyan fontos, hogy beszéljünk a helyzet súlyosságáról és hogy a civilek tárgyaljanak a kormánnyal, mint maga a ratifikálás.
Ha egy mondatban kellene összefoglalni a helyzetet és a tüntetés apropóját, akkor az ez lenne:
A fasz kivan.
Lilla legalábbis ezzel indokolta, hogy eljött; a fiatal lány pedagógus (kérte, hogy ne szerepeljen a képeken), és a kérdésünkre nem a jogi környezetről beszélt, hanem a nők hétköznapi élményeiről.
Az Isztambuli Egyezmény ratirifkálásáért tüntettek vasárnap (Forrás: Neményi Márton)
„Nőként emberkísérlet az élet. Naplemente után Budapesten közlekedni ijesztő élmény, nem csak a külvárosban, a belvárosban is. A közhangulat és a biztonság is egyre rosszabb. Amiket hallok és amik velem történnek: mind borzalmas. Folyamatosan készen kell állnunk, hogy bármi történhet. Megfogdosnak, megbámulnak a négyeshatoson egy buli után – ez az alja, ennél csak rosszabbak vannak, innen indulunk, ezzel normalizáljuk az erőszakot.”
Lilla egyszer rendőrt hívott, amikor egy férfi mutogatni kezdte neki a nemi szervét. „Kijöttek, jegyzőkönyvet sem vettek fel, engem viszont szépen újratraumatizáltak. Olyanokat mondtak, hogy biztos csak egy hajléktalan, és azt kérdezgették, hogy nem voltam-e valamilyen szer hatása alatt. Nem voltam. És ha hajléktalan – nem tök mindegy? Miért engem kérdeznek fel, miközben a nemi szervek mutogatása börtönnel is járhatna? És ezek után hívjak rendőrt?”
A lány édesanyja is áldozatként halt meg, miután az anyaotthont is megjárta. „Azért, mert nem vették komolyan a jelzéseket. Akkoriban persze egyáltalán nem volt felkészülve a rendszer az áldozatok megsegítésére, de most sem sokkal jobb a helyzet. Nem is tudom, lehet-e ezt egyáltalán rendszernek nevezni.”
A ratifikálás pedig szerinte is inkább egy első lépés, mint radikális váltás. „Hatalmas munka és rengeteg idő lesz megtanulni egymás mellett élni békességben, szeretetben. A kormány iránt szkeptikus vagyok. Figyeljük az eseményeket, reménykedünk, tüntetünk.”
És hát látod, megint ez van: a nőknek kell edukálni a férfiakat, és megkérdezni tőlük, hogy miért nem látják, hogy mi a helyzet, miért kell megvárni, amíg vér folyik.
Bertók Kriszti fotós 25 évesen halt meg; hivatalosan öngyilkos lett, de a naplójából és egyéb jelekből egyértelmű volt, hogy életveszélyes, bántalmazó kapcsolatban élt. A család azóta is harcol, hogy kiderüljön az igazság. (Krisztivel még feltörekvő fotósként interjút is készítettünk, történetéről pedig itt írtunk a halála után.) Édesanyja, Takács Krisztina a túlélőkre gondol, amikor az egyezmény ratifikálásáról kérdezzük.
„Nemcsak azért fontos, hogy ratifikálják, hogy a magyar hatóságok komolyan vegyék az ügyeket, hanem hogy a traumákat gyógyíthassák az áldozatok: ha kikerül egy nő egy bántalmazó kapcsolatból, még meg is kell gyógyulnia, hogy ne kerüljön vissza abba vagy egy ugyanolyan kapcsolatba.” Krisztina szerint a felépülés hónapokig, évekig eltarthat, úgy, hogy eleve több hónapos várólisták vannak a mentálhigéniés szakemberekhez; mire eljutnak hozzájuk, még rosszabb állapotba kerülnek. „Az egyezmény erre is tartalmaz szabályokat, külön kitér például a szakemberképzésre.”
Ha megnézünk egy kommentszekciót bármilyen, az Isztambuli Egyezményről szóló poszt alatt, egészen biztos találunk férfiakat, akik szerint a magyar nőknek így is megvan minden joguk és lehetőségük, amire csak szükségük lehet, a tüntetés pedig felesleges hiszti. „Magyarországon hetente meghal egy nő párkapcsolati erőszakban, és ez csak az a szám, amiről tudunk” – mondja erre Krisztina. „Sokan úgy gondolják, magánügy.”
Nem: a bántalmazás sosem magánügy.
„Debrecenben nemrég leszúrtak egy 23 éves fiút, mert megpróbált közbeavatkozni. Márpedig nincs más választásunk, mint közbeavatkozni. Addig mindenképp, ameddig a rendőrség sem veszi komolyan az összes ilyen ügyet.”
Takács Krisztina (Forrás: Neményi Márton)
A baj az, hogy hallani egyeztetésekről és szigorításokról – például az aluljáróban fojtogatott nő kapcsán is –, a Tisza-kormány eddig nem kötelezte el magát. „Furcsa ennyi nőt látni a kormányzati posztokon: korábban arra voltak jók a kinevezett nők, hogy a férfiak a szoknyájuk mögé bújjanak, aztán pedig eltakarítsák őket. Nem elég azonban a sok női politikus: kell, hogy legyen köztük olyan, aki kifejezetten a női ügyeket képviseli. Minden második magyar nőt ér – vagy érni fog! – párkapcsolati bántalmazás. Nem lehet félig-meddig komolyan venni az ügyet: kell valaki a kormányban, aki megkereshető az üggyel.”
Szilágyi László, a Billog hamburgerezőlánc társadalmi ügyekben aktív tulajdonosa szerint a cél az, hogy a küzdelem legalább annyi férfit mozgasson meg, mint nőt, változtatni ugyanis csak a férfiak tudnak. (A Billog kezdett árulni egy fiktív, Angel shot nevű italt, amelynek a megrendelésével a nők észrevétlenül jelezhették a személyzetnek, hogy veszélyben érzik magukat – erre már volt is példa.)
„Akiknek igazán fontos lenne, hogy ratifikálják, azok nem tudnak kijönni. Azoknak kell ide eljönni – elsősorban férfiaknak –, akik megtehetik, hogy felemelik a hangjukat és kiállnak a bántalmazott nők és gyermekek védelméért” – fogalmaz László. „A többség érhet el változást: ezért mindenkinek tenni kell. Ha mást nem, annyit, hogy kijövünk és körbeálljuk a Parlamentet. Nekem legalábbis feladatom, hogy kiálljak a nők mellett: férjként, apaként, fiúgyermekként.”
„Nagyon fontos, hogy legyen célkitűzés, hogy a hatalom is az ügy mellé álljon, hogy állami szinten is mondják ki: ez fontos. Nem csak a jogszabály – attól nem változik meg a rendszer. A cél és a bizalom a legfontosabb: hogy bízzanak az emberek az állami szervekben.”
Ha valaki bajban van, mindig attól kér segítséget, akiben bízik. Ha nem bízol a rendőrségben, az igazságszolgáltatásban, nem kérsz tőlük segítséget.
„Ezen kell most változtatni; ezért fontosak ezek a demonstrációt. Az a cél, hogy aki bajban van, annak ne egy hamburgerezőbe kelljen befutnia segítséget kérni.”
Szilágyi László (Forrás: Neményi Márton)
A tüntetés végén azt számolgatjuk, mennyi férfi jött el; László húsz százalékra tippel, és ezzel elégedett. „Nem csak a párjukkal érkeztek: láttam feminista pólós férfit is. Minden férfi ügye ez: mindannyiunk életében vannak fontos nők. Az irántuk érzett tiszteletből is meg kell tennünk, hogy szolidárisak vagyunk velük, hogy empátiát érzünk értük. A legfontosabb, hogy azok jöjjönek végre tüntetni, akik nem érintettek az ügyben.”