Édesanyámmal nyolc éve nagyon rossz a viszonyunk. Soha semmi nem jó neki. Amikor 68 kg voltam, dagadtnak nevezett, most 62 kg vagyok, de szerinte ilyen vékonyan képtelen leszek kihordani egy gyereket. Eldöntöttem, az lesz a legjobb, ha lezárom vele a kapcsolatot. Ez működött is egy ideig, végre boldog és felszabadult voltam. Hozzáteszem, hogy soha nem szedtem kedélyjavítót vagy nyugtatót, mindig sporttal vagy a barátaim segítségével vezettem le a feszültséget. Nemrég meghalt a nagymamám, ezért anyám újra belépett az életembe. Én viszont, bármennyire is fájdalmas, már nem szeretem őt, és nem tudok anyaként tekinteni rá. De tisztelem, ezért nehezen szánom rá magam, hogy elmondjam neki, mit érzek. Egyszer megpróbáltam, erre az volt a válasza, hogy “földön fekvő emberbe ne rúgjak bele”. Jövőre lediplomázom, férjhez megyek, és szeretnék véget vetni a kapcsolatunknak. Ugyanakkor sajnálom is őt, mert nehéz élete volt. Megmondjam neki, hogy nem szeretem, és soha nem bíznám rá a gyerekemet? Vagy egyszerűen zárkózzam el tőle minden magyarázat nélkül?
Köszönettel: Ági
Válaszol dr. Belső Nóra pszichiáter
Az ember sajnos nem választhatja meg a szüleit. Kinek ilyen jut, kinek olyan, az igazi felnőtté váláshoz azonban az is hozzátartozik, hogy ezt elfogadjuk. Az, hogy szeretnéd édesanyáddal “lezárni a kapcsolatot”, szerintem képtelenség. A valódi elengedés az lenne, ha mindez téged már nem foglalkoztatna, és túl tudnál lépni az egészen. Ez pedig láthatóan és érthető módon nem megy, és nem is kell, hogy menjen.
Írtad, hogy diplomázol és esküvőd lesz, ami azt jelenti, hogy érzelmi és fizikai szinten is megkezded a saját életedet. Önállóvá válsz, és most már egy másik kötelék jelent számodra hátteret és biztonságot. Ez a helyzet alkalmat teremthet arra, hogy egyszer leülj édesanyáddal, és őszintén elmondd neki, amit gondolsz és érzel. Ne feltétlenül úgy fogalmazz, hogy nem tekinted őt anyádnak, és hogy nem akarod majd odaadni neki a gyermekedet.
Egyszerűen mondd el neki, hogy a te életed mostantól a sajátod lesz, és csak rajta múlik, hogy ő milyen szerepet szán magának benne. Az ő viselkedése és hozzáállása fogja eldönteni, hogy lesz-e belőle igazi nagymama, és része tud-e lenni a te életednek. Nem tudom, mit jelent, hogy nehéz élete volt, és az a megjegyzés is kérdéses, hogy miért érzi “földön fekvő” embernek magát, akibe te belerúgsz. De ez az ő problémája, neked nem kell tovább cipelned ezt a terhet. Akkor leszel igazán szabad, ha megérted, hogy nem muszáj az ő elrontott életével azonosulnod, ugyanakkor meg tudod tenni, hogy bántó megjegyzéseit elereszted a füled mellett. Próbáld meg, hogy csak akkor hívod fel őt, akkor beszélsz vele, ha erre neked van szükséged. Sajnálatból, kötelességtudatból ne tedd, ne akarj olyan elvárásoknak megfelelni, amelyeknek nem tudsz vagy nem akarsz! Jelezz vissza neki, ha bármi rosszulesik, és röviden állítsd le, ha szavaival bánt téged. Koncentrálj azokra, akik szeretnek téged, és ha anyukádtól kapsz jót is, próbáld észrevenni, elfogadni. Ez nem könnyű feladat, de ne feledd: már felnőtt vagy!
Ha kérdésed van, ide írhatsz szakértőinknek: psziche@centralmediacsoport.hu
Cikkünk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
Már kapható a magazin legfrissebb száma!
A tartalomból:
- Mi számít megcsalásnak?
- A jelen pillanatról nem lehet lekésni – Test és lélek
- Viktimológia – Kiből lesz áldozat
- Párbeszédek – Müller Péter, Hevesi Krisztina, Havas Henrik, Szendi Gábor
