Én és a zselé
Ha jobban belegondolok, valószínűleg én vagyok a gyenge láncszem a történetben. Bár nem tartom magam különösebben finnyás embernek, a zselés állagú dolgok ételként való értelmezése számomra bűntény. Mindegy, hogy kocsonyáról vagy mondjuk gumicukorról van szó, egyszerűen nem tudja befogadni a szervezetem a nyúlós, furcsán ragacsos, rugalmas élelmiszereket. Olyannyira nem, hogy amikor reggelente a macskáimat etetem, és véletlenül a kezemre csusszan valamennyi az eledelük kocsonyás részéből, konkrétan érzem, ahogy feláll a hátamon a szőr az undortól.
Egyébként a legemlékezetesebb történetem a zselével kapcsolatban Kaliforniában esett meg. Életem első és eddig egyetlen amerikai útja nyár közepén történt, így egy családi ebéden is volt szerencsém részt venni a függetlenség napján. Kerti grillparti volt, és a menühöz minden érkező vendég hozzátette a maga specialitását. Az asztal végül roskadásig telt finomságokkal a faszénen sült oldalastól kezdve a csőben sült brokkolin át a világ legfinomabb csilis babjáig. És mégis mi aratta a legnagyobb sikert a vendégek körében? A háziasszony által készített, amerikai zászlót formázó piros-kék ZSELÉ. Pontosan ez:
A csodadesszertet a vendégek boldogan falták, én meg hirtelen úgy éreztem magam, mint aki egy másik bolygóról érkezett a zseléimádók fura földjére.
Mások és a zselé
De nem kell azért a tengerentúlra utazni, hogy nagyszámú zselékedvelővel találkozzon az ember. Ahogy egy szép decemberi reggelen belepillantottam a hírfolyamba, máris rám zuhant a tény, miszerint: nincs kihívója Magyarországon a zselés szaloncukornak. A Magyar Édességgyártók Szövetségének adatai szerint ünnepi időszakban évi 3500-4000 tonna szaloncukrot vásárolunk, ami már önmagában is felfoghatatlan mennyiségű édesség, de számomra a legrémisztőbb adat, hogy ennek a rettenetes tömegű szaloncukornak több mint a fele ZSELÉS. Értsd:
bő kétezer tonna csokiba mártott kocsonyás állagú gyümölcslé. Ez csusszan le a magyar torkokon decemberben.
Most mondjátok meg, miért? Harminc évvel ezelőtt még, oké, nem volt túl nagy választék. De most, hogy visszaemlékszem, én már kisgyerekként is kerültem a zselés szaloncukrot. Persze imádtam a karácsonyfára aggatott színes papírokból kilopkodni az édességet, de ha véletlenül zselés akadt a kezembe, akkor azt inkább apukámnak adtam, aki mindig is odavolt érte. Persze gyorsan rájöttem, mi a trükkje annak, hogy az ilyen lyukra futásokat elkerüljem. Mielőtt kibontottam volna a szaloncukrot, egy gyengéd mozdulattal megnyomtam: ha megéreztem a rettegett gumiállagot, hagytam szépen a fán csüngeni, és gondosan tovább tapogatóztam kókuszos vagy vajkaramellás után kutatva.
Ti és a zselé?
Mostanában persze már nem dézsmálom a karácsonyfát, nem is lenne értelme, hiszen általában csak egyféle szaloncukrot rakunk rá. De minden évben hosszas tanakodás előzi meg a választást, mert ma már akkora a kínálat, és olyan finom ízkombinációkban gyártják az ikonikus karácsonyi édességet, hogy az valami őrület!
Meggyes-mákos, belga csokis, rumos-diós, rumos-szilvás trüffeles – hogy csak néhány isteni finomat említsek. És mégis: melyik fogy a legnagyobb mennyiségben? A rettenetes ZSELÉS.
Hihetetlen. Bár a hawaii pizza és a milánói makaróni országában nincs ezen túl sok csodálkoznivaló. Egyszerűen ez van, a magyar ízlés ilyen… mondjuk úgy: különleges. Én meg vállalom, hogy kívülálló vagyok – a szaloncukor-preferenciámat tekintve mindenképp.
De még mielőtt gasztronácisággal vádolnátok meg, azok kedvéért, akik velem ellentétben lelkes zselébarátok, ideteszem egy korábbi cikkünket, amiből kiderül, hogyan lehet otthon zselés szaloncukrot készíteni. És zárásként jöjjön egy szavazás is, hogy kiderüljön, a zselékedvelők vagy a zselégyűlölők vannak-e többen az nlc olvasói között.
