Kedves Soma!
Szétnézve a saját (28 vagyok) és más velem egykorúak életén, eléggé kiábrándító kép az, amit látok. Elköteleződésfóbiás férfiak, akik inkább meglépnek 4-5 év után, hezitáló pasik, akik azt képzelik, hogy dönteni még ráérnek, és a határozott, egyértelműen felvállalt kapcsolatok hiánya vagy kis száma. Persze ez nem mindenkire igaz, de a legtöbb férfiról úgy tűnik, hogy egy őserdő liánjai között botorkálnak, és ezt ők nem is tudják.
Azon gondolkodtam, hogy ezekkel a férfiakkal hány éves korukig volt szorosan együtt az anyukájuk gyerekkorukban, hiszen azt tudjuk ma már, hogy ez az az időszak, amely a felnőttkor lelki elköteleződéséért felelős. Abba a generációba tartoznak az anyukáik, akik esetében nem a karriervágy döntötte el, hogy ki mennyi időt maradhat gyermekével, hanem a túlélés kényszere. Lehet, hogy ezek a pasik az anyamegvonás lelki traumáival küzdenek, és ez megakadályozza az elköteleződést? És mi lesz az ő gyerekeikkel felnőttkorukra, ha szüleik a megélhetésért több órát töltenek irodákban – stb. –, mint gyermekeikkel?
Van-e egyáltalán erre pszichológiailag alátámasztható válasz? Kell-e egy nőnek nevelnie a párját, hogy túllépjen a lelki bizonytalanság gyerekkori tapasztalatán? És ha igen, hogyan? Nekem ez egyre lehetetlenebbnek tűnik.
Tisztelettel:
Tekla
| Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu |
Kedves Tekla!
Örültem ennek a közel sem egyszerű, de annál tipikusabb társadalmi jelenséget megfogalmazó kérdésnek. Valóban egyre több az elköteleződésfóbiás ember és kevesebb az egyértelműen felvállalt kapcsolat.
Idevonatkozóan idéznék néhány gondolatot és tényt Szilágyi Vilmos Szexuálpszichológia című művéből:
„Módosultak a nemi magatartások, normák és attitűdök. Ahogy arról a korábbi fejezetekben már írtam, a fogamzásgátló szerek megjelenése felszabadultabbá tette a szexuális életet. A prüdéria és álszemérem csökkenésével egyre nyíltabban vállalta fel mindkét nem a szexuális örömökhöz való jogot és az arra való igényt. Csökkent a többgenerációs egy családban élés, viszont megnövekedett a válások száma. Csökkent a családlétszám, a gyermekszületés, a gyermekgondozási periódus pedig rövidült. A válásokkal együtt viszont növekedett az újraházasodások száma. Ha összehasonlítjuk a jelenkori házasok kapcsolatait néhány nemzedékkel korábbi házasokéval, akkor a döntő különbséget így lehetne összefoglalni: a mai férjek és feleségek helyesbíthetőként értelmezik kapcsolatukat. Tehát a házastársak tudatosan vállalják önmaguk, egymás és a világ előtt az újraválasztás lehetőségét. A házasság ezáltal újraértelmeződött. Szabad akaratból történik, és érhet véget is. A kötöttségi szabályok szabadabbak, egyénileg kialakíthatóak. A függetlenség és elkötelezettség harmóniájának, egyensúlyának megtalálása minden párnál egyéni játéktér. Ezen a bizonytalan terepen kell kölcsönösen újra és újra meghatározniuk a kapcsolatukat, és megtalálni, megvalósítani önmagukat is a kapcsolatban.
És most néhány – témához kapcsolódó – adat: Az évenkénti házasságkötések száma az 1949-es 108 ezerről 2004-ben már 43 ezerre csökkent, a válások száma pedig ugyanezen idő alatt 12,5 ezerről 24 ezerre nőtt (vagyis minden második házasság válással végződik); az »elvált« családi állapotúak száma az 1960-as 149 ezerhez viszonyítva 2000-ben 800 ezer volt (vagyis több mint ötszörösére nőtt). Világszerte megjelentek az együttélés újabb modelljei. Egyre többen gondolják úgy, hogy »nem a papír számít«, illetve félnek a döntés több szintjére is kiterjedő (jogi, mentális) felelősségétől.
Teret kaptak az »illegális együttélések«, a rugalmas monogámia, a nyitott házasság, a határidőre (általában öt évre) kötött házasságok, a házassági szerződések, a próbaházasság, az ún. kétszakaszos házasság. (Ezt eredetileg Margaret Mead javasolta. Eszerint a házasulók megállapodnának, hogy az első szakaszban – X évig – nem lesz gyermekük, s csak e szakasz sikere esetén térnek át a második, gyermekvállaló szakaszra.)
Tehát az individualizáció útján az egyének egyre szabadabban választhatják meg azt a párkapcsolati formát, amit személyiségükhöz az adott pillanatban a legmegfelelőbbnek gondolnak. Végeredményben megállapítható, hogy:
1. A hagyományos házasságmodell mellett egyre több, ettől eltérő modell fog megjelenni.
2. A házastársak egyre kevésbé fogják igényelni a kizárólagosságot.
3. A szexuális élmények sokkal változatosabbak lesznek mind a házasságon belül, mind azon kívül.
4. A nemi szerep különbségei változnak, és kevésbé lesznek jelentősek, vagyis bárki lehet »férfias« vagy »nőies«.
5. A felnőttek életében csökken a házasság szerepe, helyette többféle, időleges kapcsolatuk lesz. S végül
6. csak akkor vállalnak gyermeket, és annyit, amennyit tényleg akarnak; a házasság tehát függetlenedik a szülői szereptől.”
Nos, ezek a megállapítható tények, amelyeket úgy éreztem, fontos így összefoglalva látni.
Merthogy mindazok mögött, amiről a mai férfiakkal kapcsolatban írtál, nem csupán a háttérben levő anya jelentősége áll. Ez igen összetett társadalmi folyamat. Viszont az igaz, hogy én magam is sok olyan nővel találkoztam a lelki wellnesseimen, aki arról számolt be, hogy a párja/pasija nem tud leválni az anyjáról. Rengeteg felnőttkorú gyermekembert látok a világban, akik a serdülőkor feladatait nem élték meg. Márpedig ha egy életkori krízissel találkozunk, arra hatással van a serdülőkori tapasztalat. A serdülőkor feladatai (amikben nyilván igen nagy jelentőségük van a szülőknek is) pedig a következőek:
1. A családról való leválás. (Ez leginkább az érzelmi leválásról szól, ami a serdülőkor optimális leválását jelenti.)
2. Az identitás megtalálása. (Rengeteg felnőtt embernél probléma.)
3. Pályaorientáció. (Ez később persze módosulhat is.)
Hogy hogyan tud segíteni egy nő egy férfit, ha mindez a kamaszkor évei alatt nem történik meg? Mérhetetlen türelem, szeretet, elfogadás kell hozzá, az biztos. Ráadásul, ha elkezdi nevelni a párját, onnantól nem a nője lesz, hanem az anyja. Az pedig előbb-utóbb a szexualitás rovására megy. Nagyon fontos lenne, hogy valami úton-módon képes legyen a társ megláttatni a másikkal, hogy mennyire fontos a szülőkről való leválás a felnövéshez és egy kiegyensúlyozott saját élethez. Megkönnyíti a felnövést és változást, ha az illető nyitott a különféle önismereti módszerekre, amelyek adott esetben sokat segíthetnek.
Ez a jelenség, amelyről írsz, adja nekem az energiát ahhoz, hogy klubomban, előadásaimon, a nőkkel való kis csoportos elvonulásaimban és minden úton-módon buzogva hirdessem, hogy mennyire fontos a nők tudatossága. Mindenkit anya szül, és ez határozza meg az egész életünket. Kiemelten fontos a megszületés és az első 3 életév, amiből az első az ősbizalom és egyben a szorongások kialakulásának időszaka. 8-tól 36 hónapos korig van a szeparáció (ez az első lépés az anyáról való leválásban) és az individualizáció időszaka. Az, aki itt sérült, felnőttkorában is küzdhet az anyamegvonás lelki traumáival, ami közrejátszhat abban, hogy felnőttkorában megakadályozza az elköteleződését. Ebből egyedül kimászni… hát… nem egyszerű. És ha mindezt kívülről nem látja, akkor meg pláne. Önismeret nélkül nem lehet tudatosan változni.
Viszont ha valakit szeretünk, akkor mindezt látva elfogadjuk őt olyannak, amilyen. Hogy valakinek sorsfeladata-e a másik ember segítése, felemelése, az mindenkinél egyénre szabott.
Soma Mamagésa
