Nem volt a kedvenc ünnepem a karácsony sosem, nem véletlenül. Gyerekkorunkban arról szólt minden egyes karácsony, hogy azon rettegtünk, anyám mennyire fog kiborulni, és apám mikor ér haza. A legkorábbi karácsonyos emlékem ötéves koromból van, amikor szentestére vártunk a nagymamámat és nagypapámat, amitől anyám annyira idegbeteg volt, hogy a szeretet nevében végigüvöltözte velünk reggeltől kezdve a napot.
Takarított, mint az őrült, mert rettegett az anyjától, hogy nehogy kritizálnivalót találjon nálunk.
A nagyi híres rendmániás volt, általában azzal kezdte a látogatásait, hogy végighúzta az ujját az ajtófélfa tetején, hogy mennyi port talál. Szóval anyám egy merő stresszben és frusztrációban készült, egyszerre suvickolt és rántotta ki a halakat, közben pedig ordítozott velünk, hogy ne csináljuk a rendetlenséget, és hogy a nővérem igazán segíthetne neki, hát mit képzel, hogy nyolcévesen „mereszti a valagát” a kanapén, és nem fogja meg magától a felmosórongyot.
Apám nehezen bírta anyám kiborulásait és hisztijeit, neki a fegyvere az alkohol volt, csendben lelépett otthonról ilyenkor. Volt egy pici kocsma a közelünkben, ahova elmenekülhetett karácsonykor is, ott gyűltek a környék alkoholistái, jól ismerték már egymást. Pici gyerekként persze nem értettem, hova tűnik ilyenkor az apukám, úgy éreztem, elhagyott, magamra maradtam, senki sem tud megvédeni anyámtól. Apu egyébként békés alkoholista volt, és józanabb pillanataiban néha szembeszállt anyámmal, ha azt látta, már túl sokat bánt minket, túlzásba esik az üvöltözéssel. Ezért éreztem úgy, hogy az egyetlen mentsváram és szuperhősöm az apám, akinél védelmet találhatok. Csak épp általában nem volt otthon, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá.
Minden karácsonyunk ilyen volt: anyu álló nap csak veszekedett velünk.
Kifacsart módon pont azért rontotta a hangulatot, mert próbálta elérni a tökéletes karácsonyestét, ami persze sosem sikerült, mert szenteste apám már részeg volt, mi meg inkább meghúztuk magunkat, hogy ne csattanjon rajtunk anyám frusztrációja. Mérgező hangulatban, félelemben teltek a karácsonyok. Nem szerettem, nem vártam, túl akartam csak lenni rajta, vissza akartam menni az oviba, majd később az iskolába, hogy ne kelljen egész nap a szüleimet elviselnem. Azt gondoltam, amikor elköltöztem, hogy ez megváltozik, majd ha már felnőtt leszek, és magamnak csinálom a karácsonyt, akkor sokkal jobb lesz minden. Hát, nem így lett.
Képünk illusztráció (Fotó: Thinkstock)
Annyira el akartam menekülni otthonról, hogy 18 évesen hozzámentem az első pasihoz, aki hajlandó volt feleségül venni.
Valószínűleg senki sem csodálkozik rajta, hogy kiderült, hatalmas hiba volt, a férjem ugyanolyan nagyivó volt, mint apám, csak még társult hozzá egy adag agresszió is. Szerencsére sosem emelt rám kezet, de épp elég volt az a lelki terror, amit kaptam tőle. Pontosan tudta, mivel tud leginkább megbántani. Tisztában volt vele, milyen karácsonyi élményekkel nőttem fel, és hogy arról álmodozom, hogy a saját családommal máshogy lesz, hogy átélhetem a meghittséget és szeretetet, amiről annyit mesélnek mások karácsonykor. Szadizmus volt tőle, hogy direkt karácsonykor csinált mindig valami disznóságot.
Emlékszem arra az elemi döbbenetre, amit éreztem az első közös karácsonyunkon, amikor eltűnt. Leugrott a boltba tojásért délben, és hajnali kettőig nem került elő. Hiába hívtam, hiába mentem körbe a környékünkön, kerestem az összes közeli boltban és kocsmában, ami csak nyitva volt, de sehol sem találtam. Halálra voltam rémülve, hogy biztos baja esett, elütötte egy autó, vagy megkéselték és kirabolták, minden elképzelhető szörnyű forgatókönyv lejátszódott a szemem előtt. De nem volt semmi baja, csak egy haverjánál volt, nem bírta a nyomást, hogy szerettem volna együtt készülni vele a szentestére, úgyhogy elmenekült.
Nem tartott sokáig a házasságunk, két karácsonyt éltünk át összesen együtt, 20 évesen elköltöztem albérletbe egyedül inkább.
A válás után kicsit megvadultam, belevetettem magam a pasizásba, online szedtem fel a férfiakat társkereső oldalakon, és nagyon élveztem, hogy nincsenek kötöttségek, nincsenek elvárások, csak élek bele a világba. Ennek következménye lett az, hogy terhes lettem 22 évesen. Tudtam persze, ki az apa, de azt is tudtam, hogy nem akarok vele élni, inkább egyedül vállaltam a babát. Az teljesen egyértelmű volt számomra, hogy megszülöm, számomra ez tabu, ha egy kis élet jönni akar, akkor jönnie kell, a többit pedig majd megoldom. A legszebb az egészben pedig az volt, hogy december 22-re voltam kiírva.
Így alakult az, hogy kórházban töltöttem azt a karácsonyt, ami életem első, igazán szép karácsonya lett. A kisfiam a kiírt idő után egy nappal, december 23-án döntött úgy, hogy kibújik, úgyhogy a szentestét már együtt tölthettem vele a kórteremben. Csak ültem, néztem, ahogy alszik, fájt mindenem, és boldog voltam. Tiszta, egyszerű boldogság volt, magától értetődő, mindent beterített a babám iránt érzett szeretet. A kórházban nem volt semmi karácsonyi, nem voltak díszek, és a Kiskarácsony, nagykarácsonyt sem énekelgették a nővérek, amikor jöttek lázat mérni, de az én szívemben akkor és ott megszületett a tökéletes karácsony.
