A következő?
– A főiskola előtt valaki közölte, hogy tönkreteszi az életemet, ha nem fekszem le vele. Egy ilyen eset volt az életemben. Azt sem tudom, hogy az illető él-e még. És képzeld el, azt mondtam, és fogalmam sincs, hogy jutott eszembe: “Tudom, mit csináltál ötvenhatban!”
Ez hatott?
– Én még ilyet nem láttam. Valahogy eszembe jutott ez a mondat, ő meg közölte: “Szembesíts!” Akkor már tudtam, hogy nyertem, pedig hirtelen nem is értettem mit jelent az a szó.
Tényleg tönkre tehetett volna?
– Azt hiszem nem, de amikor az ember tizennyolc éves és egyesélyes az élete – vagy legfeljebb kettő, de abból csak az egyiket szeretné, elég ijesztő.
Aztán?
– Békén hagyott. Elkezdtem a főiskolát. Egyszer a Várkonyi Zoltán – az ő osztályába jártam – szóba hozta az illető nevét, és közölte, hogy ennek az embernek ne nagyon higgyünk, főleg a lányok ne. Akkor megnyugodtam.
A főiskolán nem volt veled baj?
– Tulajdonképpen nem. Pici dolgok voltak. Elmentem szinkronizálni engedély nélkül, és akkor azt mondták, hogy kirúgnak, de nem rúgtak ki. Magamat kellett szinkronizálnom egy filmben, a Holnap lesz fácánban, amit még előtte való nyáron forgatott Sára Sándor. Nem bírtam volna elviselni, hogy én más hangján szerepeljek. Na, akkor mondták, hogy kirúgnak. Nem rúgtak ki. Elmondták, hogy ezért ez jár, aztán passz. Nagyon szerettem a Várkonyit. Pontosan tudta, hol kell tolerálni, hol kell a fejére ütni valakinek, vagy hol kell megfogni a kezét.
Te nem szeretnél tanítani?
– Azt hiszem alkalmatlan lennék rá. Megkérdeznék, hogy érdemes-e csinálni, és akkor azt mondanám, hogy nem. Muszáj, hogy olyan ember tanítsa őket, aki hisz abban, hogy érdemes nekik.
Csalódtál?
– Nem, csak azt tudom, hogy ebben a pillanatban nincs szükség a színészekre. A színészetre minden embernek szüksége lenne. Nagyon egészséges dolog megismerni önmagunkat, egy picit kipróbálni, milyen az, amikor valaki egy másik ember bőrébe belebújik, ugyanis ilyenkor mindenki saját magába néz körül. Csak azt nézd meg, hogy hányan tudnak ebből megélni. Nyomorogni sokan. Eddig legalább úgy volt, hogy vagy pénz, vagy posztó. Most se elismerés, se pénz.
Ez most még veszélyesebbnek tűnik, mint számodra volt, amikor szabadúszó lettél?
– Amikor otthagytam a Vígszínházat, tényleg nyugodtan leeshettem volna a semmibe. Volt is olyan, hogy három évig semmit se játszottam. Nem tűnt föl senkinek, csak én tudtam.
Akkoriban készültek filmek, másképp működött a tévé.
– Filmeztem is, de nem sokat. Mindig is tévés voltam.
Rengeteg tévéjátékot adtak.
– Azokban alig játszottam.
Akkor mit csináltál?
– Mindig véleménymondó asszony voltam a tévében. Hol ezért, hol azért. Be kellett menni péntek tizenharmadikán és mondani valamit a babonaságról. Meg ilyesmiket.
Ebből meg lehetett élni?
– Ebből nem, pedig azt hiszem, ezért is fizettek. Akkor még mindenért fizettek. De voltak sorozatok, mint például a Kölyökidő, amikben előbb-utóbb mint Én vettem részt. Hiába kaptam különféle neveket, mindig magamat kellett eljátszani.
Miért hagytad ott a Vígszínházat?
– Nehezen viselem el a kötöttségek bizonyos formáit.
Amiket nem tartasz fontosnak?
– Nem ez a lényeg. Fontosak azok, csak én nehezen viselem el, ha nem tudom, mit csinálok jövőre, ha nem én mondhatom meg, hogy egy szerepet el akarok-e játszani, vagy sem. Hogy felnőttként nem dönthetek a sorsom felett. Utálom, ha el szeretnék menni a Riói karneválra, és nem tehetnem meg, mert pont színházi szezonban van, és nem engednek. Azóta se mentem el a Riói karneválra, sőt, rájöttem, nem is akarok elmenni a Riói karneválra, de, hogy senki sem foglalkozik azzal, hogy én elmehessek, ez nekem fájt. Persze az ember akkor is kiszolgáltatott, amikor elszánja magát arra, hogy egyedül próbálkozik. Ha van felkérés, dönthetek, de csak akkor. A színházban is dönthettem volna, ó, hogyne! Van, aki bekopog, itt kedves, ott kedves és mindent elintéz. Én erre alkatilag alkalmatlan vagyok. Egyenes ember vagyok, azt szeretem mondani, hogy el akarok menni a Riói karneválra, és nem azt, hogy fáj a lábam.
Nem könnyű döntés a szabadságért feláldozni az anyagi biztonságot.
– Kétszer annyit lehetett keresni, mint amikor még a színháznál voltam. Senki nem hitte el, én magam sem. Most tovább megyek, az én Lacim most lett szabadúszó és ő is jobban keres.
Párod, Görög László, szintén színész. Te úttörő szabadúszó voltál. Neki már könnyebb
– Sokkal nehezebb. Ma már mindenki szabadúszó, gyakorlatilag belekényszerítik a színészeket.
Ha ez kényszerré vált, akkor neked most, a saját logikád szerint, vissza kéne térned egy társulathoz.
– Ezt nagyon jól látod. De még nem megyek. Tudom, hogy akkor leszek érett, akkor zárom le ezt az egész problémát magamban, amikor találok megint egy helyet, és tudom, hogy egyszer képes leszek rá megint.
Addig is rengeteget dolgozol.
– Összeszámoltam, október táján a legrosszabb esetben minimum tizenhét estét játszom, és nem csak Budapesten. A szabadúszók eleinte nem tudják, de mindig kell lennie egy időintervallumnak, ami üres, hogy oda bejöhessen valami. Tizenhét este a végső szám. Ha ennél többet vállal valaki, egyeztethetetlenné válik, ami nagyon nagy hiba. Most úgy néz ki, hogy ehhez a tizenhéthez jön a Nemzetiben tervezett bemutatóm. Biztos, hogy eleinte legalább öt előadást akarnak, és akkor ott van az én kis saját zenés estem is. De biztos, hogy valami közbe jön. Azt igen sajnálnám, ha a Nemzeti esne ki, mert számomra nagyon fontos, hogy újra dolgozhassam Vasziljevvel. Szolnokon játszottam már egy darabban, amit ő rendezett. Nem könnyen befogadható ember, rendszerint nagyon lassú, artisztikus színházát csinál, és mégsem unalmas. Számomra legalábbis nem, vele dolgozni meg kifejezetten jó volt.
Akkor lezártuk a múltat, mint kihívások sorozatát?
– Tulajdonképpen nem volt több valódi kockázati tömb. Olyan persze sok akadt, amikor azt hitte az ember, hogy az életét teszi föl egy lapra, aztán mégse úgy volt. És vannak személyes, emberi kockázatok.
A lányod?
– Azért kell ezen gondolkodnom, mert már fölnőtt. A hasamban volt, amikor felmondtam a Vígszínházban. Ez így együtt nagyon kockázatosnak tűnt, de akkor inkább megerősített. Ha gyerekkel vagyok, akkor nagyon őszintének kell lennem, gondoltam. Ezt úgy vezettem le, hogy előbb-utóbb meg fogja kérdezni tőlem, hogy hova mész anyu, miért nem vagy velem este. Erre én azt mondom neki, hogy játszani kislányom, mert én így keresem a kenyerem. És akkor megkérdezi, szereted, amit csinálsz? Én meg azt mondom, hogy a harminc estéből amit játszom ötöt szeretek, a többit nem annyira. És akkor hogy magyarázom meg, miért nem vele vagyok?
Megkérdezte?
– Soha. Egyszer próbálkozott meg a sírással és soha többet.
És a Laci…
– A Laci nem sír!
… hogy ő kockázat volt-e?
– Igen. Nem. Nem tudom…
Már jó régen együtt vagytok.
– Tizenegy éve lassan. Megyünk a tizenkettedik felé. Nagyon sok, ugye?
Ez már elég biztonságosnak tűnik.
– Pedig ő ugye fiatalabb nálam, ráadásul kisebb is. Alkatilag nem illünk össze. Viszont a starttól volt egy nagyon nagy előnyünk, mégpedig az hogy nem játszhattuk ezt a hülye női-férfi macska-egér játékot. Nevetséges lett volna, ha tetszelgek egy nálam nyolc évvel fiatalabb, két centivel alacsonyabb férfi előtt. Erről szólt az egyik első beszélgetésünk. Egy folyosón közöltem, hogy én nem tudok sakkozni. Azt mondta, nem is kell. Egyikünk se a pepita táblára gondolt…
Ezt már sokszor hallottam, de ahogy látom, mégis mindenki sakkozik.
– De nálunk nem lehetett. Azt azért szeretném elmondani: mindenki úgy gondolta, hogy haza viszem a Lacit, és megeszem. Nem ezt történt. Gondolható, így tizenkét év után, tényleg nem ez történt. Engem is meglepett. Tudni kell azt is, hogy ő egy nagyon őszinte ember.
Megbecsülni sem tudom hányszor kerülhet veszélybe egy kapcsolat tizenkét év alatt, főleg, ha két színészről van szó.
– Bejött a hetedik év, de már túl vagyunk rajta, gondolom most a tizennegyedik jön.
Ez így megy hétévenként?
– Igen, és el is tudom mondani, hogy miért, csak ez most nem fér ide…
Ezek szerint hiszel valamiféle kiszámíthatóságban. A magad sorsát is nagyon hosszú időre előre eltervezed?
– Nem, sőt, nagyon szeretem, ha nem tudom, hogy mi következik, de ez igen ritka. Például nagyon szeretem, ha valami véget ér.
A végének örülsz, vagy annak, hogy valami elkészült?
– Vegyük a színházat. Amikor a bemutató van, akkor a dolog általában még nincsen készen. Az előadás folyton alakul, de azért ha már a századik esténél tartunk, nem mondhatjuk, hogy nincsen készen. Nagyon fontos a bemutató, boldog is vagyok olyankor, de amikor egy darab az utolsó előadással múlttá válik az életemben, annak mindig örülök. Szeretem tudni, hogy valaminek vége van. Jó, mert megint jut idő másra.
