Az „Amerika a népek olvasztótégelye” tipikus példája a végtelenségig elcsépelt, mégis tökéletesen igaz frázisoknak. Igaz ez az USA konyhájára is: a legtipikusabbnak tűnő amerikai ételek mind máshonnan, jellemzően természetesen az Óvilágból származnak. És nagyon érdekes, sőt néha még mulatságos is a történetük.
Húspogácsa Kolumbusz előtt pár száz évvel
A neve ugyan árulkodó, de annyira jellegzetes étele Amerikának a hamburger, hogy könnyen azt gondolhatnánk, igazi amerikai találmányról van szó. Valójában azonban igen hosszú utat járt be, és három kontinens, Ázsia, Európa és Amerika is szerepet játszott a létrejöttében. Az első húspogácsáról szóló feljegyzés a 4. századi Apicius-féle szakácskönyvből származik, amely ókori római recepteket gyűjtött össze, köztük a vaslapon sütött marhahúspogácsával (aesichia amentata). Később a tatárok terjesztették el a nyers, felvagdalt, fűszerezett hús (ma tatárbifsztek) fogyasztását, amely aztán a német kereskedővárosokba is eljutott, majd egész Európában elterjedt, és ahhoz is hozzájárult, hogy népszerűvé vált a hamburgerhús. Ahhoz azonban, hogy hamburger legyen belőle, szükség volt még valamire. Igen, igen, a zsemlére!
A legenda szerint John Montagu, Sandwich grófja volt az, aki (1765 körül) kenyérszeletek közé húst tett, állítólag azért, hogy ne kelljen összezsíroznia a kezét, mert az zavarta volna a kártyázásban. Ez a praktikus formátum aztán Németországban és Ausztriában is népszerű lett, ahol a fűszeres húspogácsát is kenyérszeletek közé, majd zsemlébe tették. Ez a szendvics lehet a hamburger egyik közvetlen elődje, amely a 19. századi nagy kivándorlási hullám során kerülhetett az Amerikai Egyesült Államokba. A tengerentúlra induló hajók többsége Hamburgból kelt útra, így amikor New Yorkban az étterem-tulajdonosok a német tengerészek kedvében akartak járni, „hamburgi steaket” készítettek nekik.
A füstölt, de nyers, sóval fűszerezett darált húsból készült ételt eleinte ugyan még próbálták hagymával és kenyérmorzsával felszolgálni, de később – a gyorséttermek elterjedésével – egyértelműen kiderült, hogy a zsemlében tálalt húspogácsa sokkal praktikusabb, így abból lett végül az egyik legnépszerűbb amerikai junk food.
Német kolbászból Amerika leghíresebb kutyája
A hamburgerhez hasonlóan a hot dog is Európából származik. Az osztrákok szerint a Wienerwursttal kezdődött minden, a frankfurtiak meggyőződése szerint azonban a Frankfurter Wurst minden hot dog atyja. Az igazság valószínűleg a frankfurtiak oldalán áll, vannak ugyanis olyan feljegyzések, melyek szerint a 17. században már zsemlébe csomagolt frankfurti kolbászkát árult Johann Georg Hehner bajor hentes.
Később aztán az Egyesült Államokba is német közvetítéssel jutott el a kolbászos szendvics, 1870 környékén ugyanis Charles Feltman, akinek a szülei német bevándorlók voltak, nyitott egy kis standot a New York-i Coney Islanden, ahol frankfurti kolbászt és savanyú káposztát kezdett árulni. Az újdonságnak hamar híre ment, így nemsokára a baseballmeccsek kedvelt kísérője lett a zsemlével és savanyú káposztával kínált frankfurti, és 1904-re megszületett a ma ismert „hot dog kifli” prototípusa is. Utóbbi egy leleményes St. Louis-i árus nevéhez fűződik, aki először fehér kesztyűt adott a vásárlóinak a szendvicsevéséhez, hogy ne kenjék össze a kezüket, de mivel ezeket rendre nem kapta vissza, váltott, és megkérte egy pék ismerősét, hogy készítsen neki olyan péksüteményt, ami hasonlít a zsemlére, de körbefogja a kolbászkát, és kulturáltan ehető.
Maga a hot dog név az egyik verzió szerint a Yale Egyetem hallgatóinak köszönhető, akik a kolbászok húsának bizonytalan eredetére utalva használták a hot dog kifejezést – akkoriban ugyanis még Európában és Amerikában is viszonylag gyakran készült kutyahúsból a kolbász. A másik legenda viszont azt mondja, hogy Thomas Aloysius Dorgan sportkarikaturistától származik az elnevezés, aki 1900-ban úgy döntött, ideje megörökíteni, hogy a baseballmeccseken mindenki a kolbászos szendvicset eszi, és „Get your hot dogs” címmel rajzolt egy kis képregényt, amelyben az ételt zsemlében lapuló tacskóként ábrázolta.
Pastrami – Te is, fiam, Brutus?
New York emblematikus ételét ma már legtöbbször egy szendviccsel azonosítják, pedig valójában a pastrami magát a szendvicsbe kerülő húst jelenti. Amerikába a 19. század második felének besszarábiai és román zsidó bevándorlóknak köszönhetően jutott el, és a neve is a román pastrama (tárolni, tartósítani) szóra vezethető vissza, amiből aztán azért lett pastrami, mert a hangzása hasonlított az amerikaiak által akkor már használt salamira. A román zsidó bevándorlók 1872 körül érkeztek New Yorkba speciális receptjükkel, de ők akkor még libamellhez használták a pastrami eljárást, mert hazájukban az volt olcsóbb. Amerikában viszont a marhahús került kevesebbe, így hamarosan lecserélték az alapanyagot.
A legenda szerint a legelső pastrami szendvicset egy litván bevándorló, Sussman Volk New York-i kóser hentes állította össze 1887-ben, aki – állítólag – egy román barátjától kapta a receptet azért cserébe, mert őrizte a csomagjait, amíg az hazautazott Romániába. A hentes pácolt húst készített a recept alapján, és rozskenyérben, mustárral, ecetes uborkával együtt szendvicsként kezdte árulni kis hentesüzletében, a pastrami pedig akkora siker lett, hogy hamarosan bezárta az üzletet, és saját éttermet nyitott.
A francia amerikai, ami belga
A sült krumplit már az angol neve is gyanússá teszi, de hiába gondolják sokan a french fries kifejezés alapján, hogy valamilyen francia kötődése van, valójában belga eredetű. Egyes történetek szerint egészen a 17. századig kell visszalapoznunk a sült krumpli nem létező történelemkönyvében, hogy megtudjuk, hogyan és ki készítette az elsőt, a legenda szerint ugyanis a „feltalálása” a németalföldi népekhez köthető, akik bár legtöbbször a folyóból kifogott sült hal mellé kínálták, a kemény tél idején hal híján magát a burgonyát vágták darabokra és faragták az illúzió kedvéért hal formájúra, hogy aztán megsüssék. Mindez azonban valószínűleg tényleg csak legenda, és ha meg is történt, akkor sem a 17. században, Belgiumban ugyanis csak a 18. században kezdtek burgonyát termeszteni. Egy mindenesetre biztos: a belgák annyira megszerették a sült krumplit, hogy 1830-ban már krumplisütő bódék is működtek náluk, és azóta is a kultúrájuk és nemzeti identitásuk szerves része ez az étel.
Csak aztán az amerikaik ezt is elcsaklizták. Az ő változatukról az első írásos emlék 1802-ből származik, amikor az akkori elnök, Thomas Jefferson egy fehér házi vacsorán „francia módra sütött krumplit” evett, és annyira ízlett neki, hogy még feljegyzést is készített róla. „Pommes de terre frites à cru, en petites tranches” (apró hasábokra vágott burgonya, forró olajban kisütve) – egészen pontosan ezt írta az ételről, melyet francia származású szakácsa készített neki a vacsorára.
Az angol köznyelv azonban a történészek szerint nem miatta, hanem az első világháborúban harcoló amerikai és angol csapatoknak köszönhetően hívja világszerte french friesnak, vagyis francia sült krumplinak a Belgiumban feltalált, Amerikában híressé vált ételt. A történet egyszerű: a katonák a francia–belga határhoz közeli fogadókban ették rendszeresen a fogást, és mivel nem voltak teljesen biztosak benne, hogy éppen melyik országban vannak, azt viszont tudták, hogy a helyiek franciául beszélnek, francia sült krumplinak nevezték el. Valójában persze Belgium területén voltak, de ez a dicsőség már marad a franciáké, mert aligha képzelhető el, hogy 100 év french fries-használat után változtatnának az elnevezésen. Sovány vigasz, hogy a Belgiummal szomszédos Hollandiában a mai napig Vlaamse frieten, azaz flamand sült krumpli a közönségkedvenc neve.