 |
„Megbékéltem anyámmal” |
„Semmilyen körülmények között ne veszítsd el az önuralmad”
A leghasznosabb tanács, amit valaha kaptunk az öregektől. Persze hiába hajtogatták, mint a méltóság és az érvényesülés örök érvényű princípiumát, csak akkor jöttünk rá, hogy igazuk van, amikor már minden túl voltunk, amin túl lehet lenni az önuralom elvesztésének tekintetében. Azóta viszont magunkban sem sírunk, ha nem muszáj, akkor sem káromkodunk, ha a fejünkre esnek a borospoharak a konyhaszekrényből, és a legnagyobb sértésre is hidegvérrel mosolygunk.
„Az őszinteség mindig a legjobb megoldás”
Gyermekkorunkban a legfontosabb dogma, amit úgy belénk sulykoltak, hogy máig is viseljük a nyomait, az volt, hogy a hazugság elfogadhatatlan dolog. A szüleink nem tértek ki a részletekre, miszerint a nagyinak azt hazudni, hogy nincs is kifestve a szempillánk, az oké; vagy arra, hogy nem vagyunk kötelesek igazat mondani, ha olyan kérdést szegeznek nekünk, ami önmagában felháborító. Ezért csak nagyon lassan tanultunk meg disztingválni kegyes hazugság és gyáva hazugság között.
„Pénzről nem beszélünk”
Ha úgy nőttünk fel, hogy soha senki nem mondta ki azt a szót, hogy „pénz”, és mindennél kifinomultabb szinonimákat használtak egy adott fiskális helyzet körülírására, akkor megdöbbentünk, amikor először betettük a lábunkat egy munkahelyre. Szinte semelyikünkben nem kelt már rossz érzést, ha valaki megkérdezi, hogy mennyibe került az új cipőnk. A szülői dresszírozásból annyi maradt meg, hogy olyan összeget nevezünk meg, melyről feltételezzük, hogy a másik fél is kiadná azért a cipőért.
„Húzd ki magad”
Lehet, hogy nem mindannyian jártunk délutánonként seprűnyéllel a hátunk és a hónaljunk között, de azt, hogy „húzd ki magad” addig fogjuk hallani, amíg élnek a szüleink, nagyszüleink. És bár már kizárólag a családi szoárékon figyelünk oda a tartásunkra, biztos, hogy mi is ezzel fogjuk szekírozni a gyerekeinket. Klassz érzés lehet, hiszen ők is élvezték.
„Az agresszió semmire nem megoldás”
Ezt már akkor sem hittük el, amikor a szomszéd gyerek a parkban kikapta a kezünkből a csokinkat. Akkor apu még meg tudta akadályozni, hogy laposra verjük, de másnap elégtételt vettünk az oviban. Most, hogy némileg kifinomultabb eszközök is a rendelkezésünkre állnak, nem fizikai szinten oldjuk meg a problémáinkat. De ki mondta, hogy csak fizikai agresszió létezik?
„A levéltitok szent és sérthetetlen”
Ezt annyiszor hallottuk, hogy soha nem feltételeztük volna, hogy szemfüles édesanyánk lelkiismeret-furdalás nélkül olvassa a titkos naplónkat, és annak alapján próbál még egy kicsit nevelni. Persze ma is rossz érzést okoz, ha olyasmit látunk, amit nem nekünk szántak, de sokat fejlődtünk, és már nem kizárt, hogy megbirkózunk ezzel a rossz érzéssel és mégis elolvassuk.
„Gondolj a jövőre, ne csak a jelenben élj!”
Na de melyik tinédzser hiszi azt el a jóravaló szülőknek, hogy ha aznap nem tanulja meg, hogy mi a különbség a fémes és a kovalens kötés között, annak később fogja meginni a levét? – Semelyik. Azóta sem biztos, hogy okosabbak lettünk. Ha adódik valami klassz dolog, akkor mindegy, hogy másnap mekkorát szívunk miatta: bevállaljuk.
„Az egészség mindennél fontosabb!”
Amikor még sosem voltunk betegek, akkor nem is értettük, hogy miért hajtogatják ezt folyton a nagyszülők, akik gyerekkorunkban ugyan rémesen öregnek tűntek, de betegnek semmiképpen sem. Amikor látjuk, hogy a szeretteink egyszer csak valóban megöregszenek és megbetegszenek, akkor szentül megfogadjuk, hogy… hiszen a nagypapa is biztos azért halt meg, mert dohányzott. Aztán pedig megfeledkezünk róla: a következő csapásig.
„Télen mindig hordjál kesztyűt!”
Nem is biztos, hogy ez egy igazi, valódi „jó” tanács, de annak tűnik, mert a szülők akkora hangsúlyt fektetnek rá. Egy biztos: ebben nem lehet megnyirbálni a személyes preferenciákat. Ha ötévesen akaratunk ellenére ránk húzták a madzagos kétujjast, és hiába mentünk világgá rendszeresen a kesztyűterror miatt, akkor ötvenévesen is inkább kockává fagyunk, minthogy felvegyük.
„Ne hagyj mindent az utolsó pillanatra!”
A legnagyobb okosság. Kár, hogy már a szülők is sokszor belebuktak az okoskodásra. Láttuk mi őket hajnalig dolgozni, valamint december 23-án ajándékvásárlási ámokfutásra indulni. Minket nem vertek át, de persze ki haragudhatna rájuk, amiért bort ittak és vizet prédikáltak, ha egyszer igazuk volt?
„Csak a családban bízhatsz!”
Bár az ilyen fajta kijelentések többnyire nem azokból az időszakokból származnak, amikor mindenki békésen iszogatja a rizlingjét a karácsonyfa alatt, hanem inkább azokból, amikor mi még nem is éltünk, sőt talán a szüleink sem, mégis generációról generációra továbbadják őket, mert nem felejtik azokat az időket, amikor éppen barátságtalan volt velük a világ. Azért ha igazán nagy a baj, akkor néha mi is megérezzük ennek érzésnek a fuvallatát.
