Másfél éve kezdődött az egész. Szingli létem elviselhetetlenül a tetőfokára hágott, amikor egy vágy tolakodott a fejembe, és nem hagyott békét. Változásra vágytam. Valaki más akartam lenni! És mit tesz ilyenkor a nők néhány százaléka? Elmegy fodrászhoz. Mintha egy új haj elindítaná a változást, mintha egy Rihanna-Linda Evangelista fazon azzá a kacér, határozott nővé tudná tenni, aki lenni szeretne. Én hittem benne, hogy a változásnak ez is része, és mindig vállig érő mélyfekete hajamnak búcsút intettem.
A beavatkozáshoz régi fodrászom helyett ezúttal egy drága, menőnek számító szalonban kértem időpontot, ahol egy soványka fiúka érteni vélte a vízióm. Nemcsak egy rövid fazont, de színváltást is javasolt: néhány mély szőke tincs megnyitja az arcom, feltűnő, de természetes lesz a hatás, mondta. Belementem. Hittem, érzi a buja vonalat, amiről magyarázok. Dolgozott a hidrogénperoxid, az alumíniumcsíkokkal a fejemen éreztem, ez lesz az, igen, igen – ám kilencven perccel később megszólalni sem bírtam a látványtól. A szőke tincsek, amik az arcom felszabadítását szolgálták volna, szürkék lettek, szinte már zöldek, a fazon alapján pedig úgy éreztem magam, mint a dél-amerikai Brigitte Nielsen, aki Terminátor szerepre gyúr. Boldogtalan voltam, és jeleztem, ez a szín szörnyű, a nagymamám szürke hamvas dauerja vállalhatóbb, mint ez a zuzmó. Becsületére váljék, tett rá mindenféle kencét, de a végeredmény egy szerencsétlen madárfészek maradt – és a kálváriám elkezdődött.
Már másnap kutatni kezdtem. Az interneten láttam hozzá, fórumokat olvasgattam, barátokat kérdeztem, még a Facebookora is kiírtam, hogy Help!, majd tárcsáztam egy belvárosi szalon számát. A hölgy a vonal túlsó végén, rágógumival a szájában jelezte, most nincs bent, de mindjárt visszahív – és azóta is hív.
A következő próbálkozásom a legjobb barátnőm fodrásza volt, aki kerek-perec közölte, túl nagy a klientúrája, nem bír több embert vállalni. Kedves volt, megértettem, beletörődtem.
Egy másik mesterembert, akit szintén ajánlottak, hívtam, üzentem neki kedvesen sms-ben, jeleztem neki, hogy mennék, de válaszra sem méltatott. Bár nem hiszek az ilyesmiben, kezdtem jelnek vélni a sok kudarcot. Ahogy teltek a napok, egyre rosszabbul éreztem magam a bőrömben: lázadó tinédzserré változtam át, aki ezzel a különös produkcióval akar lázadni a világ ellen. Látványos lett és feltűnő, igaz, de inkább szokatlan és felfoghatatlan.
Végső elkeseredésemben egy másik neves szalon számát tárcsáztam Budán (miután nyeltem kettőt az árjegyzék láttán), kaptam is időpontot, mentem is reménykedve, de ott meg sértésnek vették, hogy az elcseszett hajamat „viszem oda”. Rém kellemetlenül éreztem magam, már csak azért is, mert a zuzmót sem az aluljáróban csinálták párszázért. A fintorgástól elment a kedvem, mindegy volt már, milyen hajat csinálnak nekem, csak szabadulhassak. A végeredmény profi munka lett, precíz nyirbálás, alapos festés, bármelyik katalógusban megállná a helyét – csak épp hozzám nem illett.
Még aznap bementem az első drogériába, megvásároltam a régi, tizenhét éve használt fekete színkódot, a fejemre borítottam, és azon tanakodtam, hogyan engesztelem ki Mártit, a fodrászomat, aki trendi szalon helyett „csak” falun praktizál, de ügyes, kedves, sok éve ismer, és tudja, Rihannát még csak nyomokban sem tartalmazok.
