Robert Redford pár napja jelentette be, hogy végleg nyugdíjba megy; rendezőként vagy producerként ugyan alighanem még a jövőben is fogunk találkozni a nevével (hisz ahhoz azért túlságosan jó formában van mentálisan és fizikailag is, hogy teljesen eltűnjön), több filmszerepet már biztos nem vállal. Ez egyrészt sajnálatos, hisz mégiscsak a hatvanas és a hetvenes évek egyik emblematikus, a mai napig aktív hollywoodi férfisztárjáról van szó, egy igazi amerikai ikonról, aki még öt évvel ezelőtt is simán el tudott vinni a hátán egyedül egy komplett filmet (ez volt a Minden odavan című minimalista túlélőmozi), és akinél gyönyörűbb ember nem nagyon született az elmúlt évszázadban.
Másrészt viszont Robert Redford idén már 82 éves lesz, és bár alig néz ki többnek hetvennél (sőt ami azt illeti, valószínűleg bárki nagy örömmel nézne ki így 70 évesen), azért ez bőven az az életkor, amikor az emberben már kevésbé buzog az állandó bizonyítási vágy. És Robert Redfordnak aztán tényleg nincs mit bizonyítania. Lehet, hogy előadóművészi eszköztára kissé limitált, ám többnyire jó ízléssel és nagy tudatossággal választott szerepeket, miközben utánozhatatlan eleganciával öregedett hamvas, szőke szépfiúból tekintélyes színészfejedelemmé, elismert rendezővé és a független film egyik első számú pártfogójává, és emellett – számos kollégájával és kortársával ellentétben – még arra a fantasztikus bravúrra is képes volt, hogy ne nyilatkozzon lépten-nyomon hajmeresztő hülyeségeket.
Robert Redford 2016-ban, a Sundance fesztiválon (George Pimentel/[Getty Images for Sundance Film Festival])
Két éve egy interjúban már arról beszélt, hogy erősen foglalkoztatja a visszavonulás gondolata, és tavaly, fél évszázaddal első közös filmsikerük, a Mezítláb a parkban után ismét Jane Fondával az oldalán forgatott, ezúttal egy szép, nyugdíjas, romantikus melodrámát, a Souls at Nightot, ami nemcsak játékfilmként, hanem karrierzáró gesztusként is kifogástalanul működött; de ha valaki nagyon nem bírja az agg, aranyhajú szívtipró nélkül, az ősszel a The Old Man & the Gun című gengszterfilmmel azért még vigasztalódhat. De az már tényleg csak jutalomjáték, hisz Redford életműve akkor is megkerülhetetlen lenne, ha már 30 évvel ezelőtt felhagy a filmezéssel és a közszerepléssel, a továbbiakban pedig mondjuk a tollaslabdának szenteli az életét.
Robert Redford és Jane Fonda az Our Souls at Night című filmben (fotó: imdb)
Robert Redford 1936-ban született Santa Monicában, Kaliforniában (hol máshol?), középosztálybeli családban. Apja tejesemberből küzdötte fel magát könyvelővé, és egy ideig úgy tűnt, fia is követi a klasszikus amerikai álmot, miután sportösztöndíjjal egyetemre ment. Ez a kaland az amerikai felsőoktatásban azonban csak alig másfél évig tartott, mivel az ifjú Redford a tanulás és a baseballban való csillogás helyett inkább buzgó alkoholizálással töltötte az idejét, és ezt az ösztöndíja bánta. Ezután a művészetek és Európa felé fordult: egy ideig Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban utazgatott, hazatérése után pedig megházasodott, és New Yorkban tanult festészetet, díszletépítést és persze színészetet. Az ötvenes évek végétől már kisebb-nagyobb szerepeket is kapott. Feltűnt a korszak népszerű tévésorozataiban (az Alkonyzónában, a Maverickben, az Alfred Hitchcock bemutatjában és még egy sor, leginkább csak Amerikában ismert alkotásban), valamint a Broadway-n is.
Robert Redford és Jane Fonda a Mezítláb a parkban című filmben
A hatvanas évek elejétől már kettesével vette a lépcsőfokokat: harmadik filmjéért, a Daisy Clover belülről című drámáért (itt egy biszexuális színészt alakított) elnyerte a Golden Globe-ot, a nagy áttörést viszont az Üldözők hozta el 1966-ban, amelyben az akkor már sztárnak számító Marlon Brandóval játszhatott együtt, és ugyanebben az évben kapta meg első igazi főszerepét egyik állandó rendezőjétől, Sydney Pollacktól az Ez a ház bontásra vár című, a nagy gazdasági világválság idején játszódó Tennessee Williams-adaptációban. Aztán jött minden idők egyik legnépszerűbb romantikus komédiája, a Mezítláb a Parkban Jane Fondával, és egyszerre Robert Redford lett Amerika új kedvence és a legszebb férfi az országban. Innentől pedig nem is nagyon tudott hibázni: 1969-ben érkezett a vadnyugati környezetbe helyezett ellenkulturális állásfoglalás, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök Paul Newmannel (akivel 1973-ben ismét remek párost alkottak A nagy balhé című klasszikus gengszterfilmben), 1973-ban szívbemarkoló romantikus filmmel jelentkezett (Ilyenek voltunk, Barbara Streisand partnereként), két évvel később pedig egy mai szemmel is nagyon feszes, paranoiás kémthrillerrel, A Keselyű három napjával.
Newman és Redford a Butch Cassidy és a Sundance kölyökben
Színészi pályafutásának csúcsát talán az 1976-ban bemutatott, a Watergate-botrányt feldolgozó Az elnök embereivel érte el, amelyben eredetileg nem is akart játszani, csak afféle produceri feladatokat látott volna el, ám a rendező Alan J. Pakula meggyőzte, hogy vállalja el az egyik főszerepet. Amúgy Redford többnyire pontosan tisztában volt azzal, hogy mire nem szabad igent mondania: lazán passzolta például a hetvenes évek egyik legnagyobb filmsikere, a Love Story főszerepét, egyrészt mert nem akarta, hogy szívdöglesztő bonvivánként skatulyázzák be, másrészt meg nagyon bárgyúnak találta a forgatókönyvet, míg a Diploma előttet azért nem vállalta, mert szerinte úgysem nézte volna őt senki tétova 21 évesnek (amiben lehet valami).
Az elnök emberei[sc_cts_position slug="roadblock030" clear="1"], Dustin Hoffmannal
A nyolcvanas években egy kicsit visszavett a tempóból, de renoméjának ez mit sem ártott; egyszerre tudott sundance-i birtokára visszahúzódó, független filmeseket pátyolgató, Hollywooddal szemben kritikus kívülálló és ünnepelt filmsztár lenni. Sőt, újabban már nem csak filmsztár. Első rendezéséért, a részben saját, elsőszülött fiának tragikus bölcsőhalálát feldolgozó, 1980-as Átlagemberekért rögtön Oscar-díjat is kapott; ez a mutatvány színészként soha nem jött össze neki, noha többször is jelölték. 1985-ben, a szupersikeres Távol Afrikától című filmben megmutatta, hogy 50 körül is tökéletes romantikus hős, a Törvényszéki héjákban meg simán jobban nézett ki, mint Debra Winger és Daryl Hannah együttvéve. Közben Redford egyik legnagyobb szívügye, a független filmek legfontosabb fórumának számító Sundance fesztivál (illetve a Sundance Filmintézet) is egyre jelentősebbé vált, és olyan fiatal rendezőknek jelentett komoly ugródeszkát, mint Quentin Tarantino, Jim Jarmusch vagy Kevin Smith. A kilencvenes évekből elsősorban talán legszórakoztatóbb rendezését, a Quiz Show-t érdemes kiemelni, de a közönség nagyon szerette a kissé negédes Suttogót (ebben a főszerepet is vállalta az akkor 14 éves Scarlett Johansson mellett) és a Hírek szerelmeseit is; az pedig igazán nem Redfordon múlt, hogy a Demi Moore-ral közös Tisztességtelen ajánlat nem lett igazán jó.
Az Átlagemberek forgatásán (fotó: Profimedia, Allpix Press)
Bár azóta is tartja azt a bizonyos két-három lépést Hollywoodtól (már amennyiben az ő intézményesült státuszában van értelme ilyesmiről beszélni), és szívesebben időzik Utah állambéli vadregényes birtokán, mint a minden szempontból fullasztó Los Angelesben, azért 2002-ben végre csak megkapta az életmű-Oscart. Amúgy meglehetősen csendesen és visszafogottan él, és ritkán nyilatkozik, bár előszeretettel emeli fel a szavát emberi jogi és környezetvédelmi kérdésekben. Ha életrajzi filmet forgatnának róla, a játékidő felét alighanem festői tájképek tennék ki. Magánélete sem szolgál túl sok izgalommal, igaz, a részleteket nem is igen osztja meg a nyilvánossággal: első feleségétől, Lola Van Wagenentől 1985-ben vált el, és összesen négy gyerekük született, 1996 óta pedig Sibylle Szaggars festőnővel él együtt, akivel 2009-ben házasodtak össze. Noha legendás, még mindig bámulatra méltóan dús hajkoronáját valószínűleg festi, még soha nem vetette alá magát semmiféle szépészeti beavatkozásnak, ahogy azt a ráncai is mutatják. Láthatóan pompásan érzi magát a bőrében, és ez remélhetőleg még sokáig így is marad.
