A sok tarka levél, a sárgába-vörösbe-barnába boruló erdő azokból is előhozza a lelkes kirándulót, akiknek amúgy máskor eszükbe sem jut túrabakancsot húzni. És manapság senki nem is csodálkozik azon, hogy a napsütéses őszi hétvégéken megtelik az erdő. Szép a táj, olcsó program, miért ne csinálnánk? De nem mindig volt ám ez így: a kirándulás egyáltalán nem olyan régi műfaj. Túratöri.
Minek ment oda?
Mindig is voltak olyanok, akik hegyeken, völgyeken, erdőkön keltek át, de ők leginkább katonák voltak, zarándokok, kereskedők, vadászok, pásztorok. Nem csak úgy élvezetből kódorogtak a természetben, hanem mert éppen arrafelé volt dolguk. Olyan, hogy időtöltés gyanánt, a táj szépségéért induljon valaki útnak, nagyjából a 18. századig nem volt. Tömeges szokás legalábbis semmiképp, aki mégis ok nélkül nekiindult erdőnek-mezőnek, az leginkább csavargó (vagy koldus) volt – de minimum annak nézték.
A babonás félelem a hegyektől hosszú időkön át hatása alatt tartotta az embereket; csak lassan merészkedtek az ismeretlen világba. Előbb a kincskeresők, nyomukba ugyancsak szükségből a pásztorok merészkedtek feljebb, túl a lakott helyeken, a fenti legelőkig. Követték őket a zergevadászok, majd a tudósok. És csak később akadtak olyanok, akik az akkori kezdetleges viszonyok között nagy fáradság árán s pusztán a természetben való gyönyörködés kedvéért kezdték felkeresni a hegyeket
– írja 1939-ben A magyar természetjárás története című könyvben Jellinek János.
Mert a kirándulás lényege éppen az, hogy „minden egyéb körülmény vagy cél nélkül tesszük” – így Jellinek. És éppen ennek nem látták az emberek semmi értelmét évszázadokon át.
Természetjárók 1914-ből (fotó: Fortepan)
Mi változott meg a 18. századra?
Az emberek hozzáállása a természethez – a romantika korában járunk, ekkor kezdenek lelkesedni a vadregényes, szép tájakért. A briteknél egy Thomas West nevű angol pap a Lake Districtről írt óriási sikert arató útikönyvet 1778-ban, melyben a szép kilátópontokat listázta, egy skót születésű amerikai, John Muir pedig az USA kongresszusát nyaggatta beadványaival, melyek eredményeként 1890-ben létrehozták a Yosemite és a Sequioa Nemzeti Parkokat.
A magyarok korán kezdték
A magyar kirándulók az egykori Magyar Királyság területéhez tartozó Magas-Tátrát kezdték járni, a fentieknél sokkal korábbról vannak erről feljegyzések. Az első ismert Tátra-kutató, Frölich Dávid 1615-ben elsőként járt a Tátra valamelyik csúcsán – érdekes, hogy két könyvében is ír az élményről, de egyszer sem nevezi meg, pontosan hol. Egyes Tátra-kutatók feltételezték, hogy a Lomnici-csúcsra jutott fel, a szakemberek nagyobb része azonban inkább a Késmárki-csúcsra tippel, mert a Lomnicit a 18. század második feléig megmászhatatlannak tartották.
Ők még nyilván csak az első fecskék voltak, de aztán egyre többen kaptak rá a tátrai kirándulásokra: „A 17. század végén már több, nagy tapasztalattal rendelkező hegyi vezetőről vannak feljegyzések, ekkor már rendszeresen szerveztek iskolai kirándulásokat, hegymászásokat tapasztalt idegenvezetőkkel az élen” – írja a Wikipedia. Aztán megjelentek a külföldiek is: a Tátrában túrázott többek közt a skót Robert Townson, akinek magyarországi útleírása 1797-ben jelent meg Travels in Hungary címen. És amúgy ő az első, akiről tényleg tudjuk, hogy fent járt a Lomnici-csúcson.
Szent György-hegyi bazaltorgonák, 1917 (fotó: Fortepan)
Az első menedékházat a Tarpataki-völgyben építették meg 1865-ben, ezt követően gombamód szaporodtak a hasonló épületek, ahová rossz idő esetén be tudtak menni a kirándulók. Az első magyar turistaegyesületet, a Magyarországi Kárpát Egyesületet 1879 augusztusában hozták létre Tátrafüreden. Ez a hatodik ilyen jellegű társaság volt a világon, szóval tényleg korán kezdtük a szervezett turistáskodást.
Ezt követően sorban alakultak a nagyvárosokban a túraegyesület helyi verziói, amik aztán elkezdték felfedezni a saját környéküket. 1888-ban például Téry Ödön és dr. Thirring Gusztáv az akkor még érintetlen vadon Pilist derítette fel – így pont százharminc éve kezdődött a főváros környéki kirándulás divatja. A Magyarországi Kárpát Egyesület budapesti osztályának tagjai aztán egy év alatt 124 kilométernyi úton festettek fel turistajelzéseket a környéken. Talán éppen azt is, amerre múlt hétvégén jártál.
A világháború után újra ki kellett találni
Az egyre népszerűbb túrázásnak az első világháború tett be. A trianoni békeszerződés értelmében a korábbi népszerű kirándulócélpontok, a Magas-Tátra és Erdély hegyei mind országhatáron kívül kerültek. Gyakorlatilag újra ki kellett találni, hol lehet eztán túrázni belföldön.
A húszas évek elején indultak meg újra a fejlesztések, a manapság népszerű hazai kirándulóhelyeken – a Mátrában, a Pilisben, a Bükkben – akkor jelölték ki a túraútvonalakat, építették a menedékházakat. 1933-ra már 50 menedékház és 3500 km jelzett út várta a túrázókat itthon.
Kirándulók a Rainer-kunyhónál, a Tátrában (fotó: Fortepan)
Másfél millió lépés Magyarországon
Az ország leghíresebb túraútvonala, az Országos Kék is ebben az időben alakult ki. 1928-ban kezdték el felfesteni nemcsak Magyarország, de Európa első hosszú távú turistaútjaként, és Szent István király halálának 900. évfordulójára, 1938-ra készültek el vele. Az akkor még 910 kilométeres út (ami azóta jóval hosszabb lett, most 1164 kilométer) a Mecsek kivételével az ország minden hegységét összekapcsolta. A Wikipedia szerint
végigjárásának teljes időtartama 332 óra 24 perc, ami azt jelenti, hogy folyamatos, pihenés nélküli gyaloglással néhány óra híján két hétig tart.
A második világháború után újra felélesztették a kéktúrázást az „Ismerd meg hazánkat” mozgalom keretében. Az útvonal – meg úgy a túrázás, általában – igazán komoly nyilvánosságot a nyolcvanas évek elején kapott, amikor a tévé bemutatta Rockenbauer Pál és stábja filmsorozatát, a Másfél millió lépés Magyarországont. A forgatás 1979. július 31. és október 15. között zajlott, a kettő között 1124 kilométert tettek meg a Nagy-Milictől az Írott-kőig.
Az Országos Kéktúra útvonala Nagyvázsonyból a Kab-hegy felé menet, 1970 (fotó: Fortepan)
A táv önmagában is szép teljesítmény, úgy meg pláne, hogy a csapat dög nehéz kamerákkal, fényképezőgépekkel, objektívekkel és egy 13 kilós magnetofonnal felszerelkezve túrázta végig. A sorozat sikere miatt 1986 augusztusában még 680 kilométert gyalogoltak le 42 nap alatt, ez az évad az …és még egymillió lépés címet kapta, és a Nyugat- és Dél-Dunántúlról szól. A sorozat harmadik része, az 1990-es Kerekek és lépések az Alföldet járja be kerékpárral, és a Zemplénben, az első rész kiindulópontján végződik.
A sorozat amellett, hogy bemutatja a táj szépségét és az ott élő embereket, nem hallgatja el a rossz tapasztalatokat sem, amivel a hosszas túrázás során szembesültek. Emiatt – ahogyan a sorozatról szóló Wikipedia-szócikk fogalmaz – „a késői Kádár-kor és a rendszerváltás időszaka vidéki Magyarországának felbecsülhetetlen értékű”, őszinte kordokumentuma.
A statisztikák szerint újra divat
A teljes útvonal végigjárásához azért kell némi megszállottság, de a kéktúra teljesítőinek létszámából azért lehet következtetni arra, hogy egyébként mennyire népszerű időtöltés az erdőket járni, és eszerint igencsak az:
A Magyar Természetjáró Szövetség statisztikája 1961-től tartalmazza a teljesítők számát, abban az évben csupán öten járták végig a távot. 1962-ben már 84-en, 1963-ban 87-en, 1966-ban 168-an. Utána évente 70–130 turista ment végig az Országos Kéktúrán. A teljesítők száma a rendszerváltás utáni években érte el mélypontját, 1995-ben csak 37-en vállalkoztak rá. Azóta ez a szám látványosan emelkedik, 2015-ben már 231 teljesítőt regisztráltak.
2018 van. Te jössz.
