Bár jelen helyzetben még Kína a legnagyobb ruhaexportőr a világban, előnye, amit gyors, megbízható és főként olcsó tömeggyártásának köszönhet, csökkenni látszik. Legfőbb oka ennek, hogy a fast fashion márkák olyan mértékben felgyorsították a kollekciók piacra dobását, hogy azzal Kína szimplán földrajzi elhelyezkedése folytán nem minden esetben tud lépést tartani, másrészt pedig, ha nem is óriási mértékben, de a gyártási költségek is emelkedtek, ami szintén arra ösztönzi a divatmárkákat, hogy új ruhagyárak után nézzenek.
Kínai varrónők egy ruhagyárban, Huaibei városban(Fotó: Jie Zhao/Corbis via Getty Images)
A nem minden esetben pozitív kicsengésű Made in China címkék így lassan (és részben) lecserélődni látszódnak, a „törökből” hozott bőrkabátok össznépi emlékképét pedig kis hazánkban is az új gyártású fast fashion holmik olcsó áradata moshatja el.
A földrajzilag közelebb eső, de még mindig olcsó munkaerőben gazdag országok ugyanis helyzetben vannak, főleg kettő: míg Mexikó az Egyesült Államoknak jelenthet megfelelő alternatívát, addig Európa számára Törökország válhat meghatározó ruhaipari beszállítóvá.
Minderre a McKinsey vállalatvezetési tanácsadó cég legújabb felmérése világított rá, e szerint míg 2005-ben a kínai munkaerő még csak egytizedébe került az amerikainak, addig ma már az egyharmada. Ehhez képest nem is tűnik olyan drágának a közelebbi Mexikó dolgos népe, pláne, ha a szállítási költségek közötti különbségek és a vámkezelési költségek eltérései is a képlethez adódnak.
Mexikói ruhaipar munkások épp Old Navy pulóvereket csomagolnak egy ruhagyárban.
(Fotó: David Butow/Corbis via Getty Images)
A tanácsadó cég például kiszámolta, hogy egy átlagos farmert még olcsóbban is ki lehetne hozni, az USA számára Mexikóból 12%-kal, Európa, azon belül is Németország számára Törökországból megrendelve 3%-kal kerülne kevesebbe, mint kínai társa.
A Mc Kinsey tanácsadó cég kimutatása arról, hogy egy farmer gyártása hol, mennyibe kerülne a kínai gyártáshoz képest. (Forrás: mckinsey.com)
Törökország és Mexikó ráadásul nagyon rákattantak versenytársi helyzetükre, és gyorsaság szempontjából már most lepipálják Kínát és a szintén konkurens Bangladest, ugyanis ha kell, pár nap alatt tudják teljesíteni a kapott megbízásokat, ami egy Zara-szintű fast fashion márkának mindenképp plusz hasznot jelent.
Bár mindez remekül hangzik, azért nem kell attól tartani, hogy Kína textilipari munkásai jövő héttől már megbízás nélkül maradnának.
Az átrendeződésre valóban reális esélyek vannak, Kína azonban olyan komoly infrastruktúrát épített ki az elmúlt évtizedekben és olyan óriási mértékben képes a megbízásokat teljesíteni, hogy nem lehet csak úgy egyik napról a másikra kibillenteni őt piacvezetői státuszából. Ráadásul maguknak a felhasznált textileknek is döntő része Ázsiából származik, így megkerülhetetlen lenne, hogy némi szállítási költséget benyeljenek, amikor is a textilkötegeket átszállítják a törökországi vagy mexikói varrodákba. A növekvő munkaerőköltséget ráadásul a kínai gyártók is érzékelik, így ott is gigászi összegeket fektetnek be az újabbnál újabb gyártósorok kialakításába, az automatizálásba, ami megoldást adhat a problémákra.
Varrónők egy törökországi ruhagyárban (Fotó: Getty Images)
A piaci harcok szemlélése közepette azonban felvetődik a kérdés, vajon a fenntarthatóság kérdésköre milyen mértékben tud szerepet kapni egy ilyen taktikai játszmában? Jó az nekünk (mármint úgy en bloc az emberiségnek), hogy újabb piacképes megoldásokat találnak rá, hogy éhbéren foglalkoztatott, élhető jövőkép nélküli emberekkel készíttessék el azokat a ruhákat, amik nagy része fél éven belül úgyis a szeméttelepen köt ki?
