Mikor a szerkesztőm felhívott azzal, hogy lenne-e kedvem beköltözni a Való Világ villájába egy „újságírói próbanapra”, az első kérdésem az volt, hogy ugye nem fogja közvetíteni a tévé. Miután azonban biztosítottak, hogy senki sem láthatja a felvételt, még mi, a szereplők sem, azonnal igent mondtam. Igaz, a szerződés, amit alá kellett írnunk, gyakorlatilag ugyanaz volt, mint amit az igazi játékosokkal kötnek meg, és helyenként bizony kicsit ijesztően hangzott, de végül a nagy kalandra való tekintettel túlléptem ezen is, és elindultam a Való Világ forgatásainak helyszínére.
A játékot ezúttal nyolc újságíró játszotta, négy fiú és négy lány. A csomagjainkat egyből le kellett adni átvizsgálásra, nehogy becsempésszünk valamit (például hang- és képrögzítő eszközöket) a villába, így a telefonjainkat is elvették, de cserébe kaptunk mikroportot, és már mehettünk is befelé, ahol az asztalon három üveg pezsgő várt minket, jelentősen megkönnyítve a kezdeti ismerkedést. Villamestert választottunk, aztán vacsora közben jött az első feladat: mindenkinek el kellett mesélnie élete legcikibb, legviccesebb sztoriját, majd a végén megszavaztuk, kié volt a legjobb. Kétes büszkeséggel vallom be, hogy az én történetem nyert.
Egyből a mély vízbe: a Való Világ egyik legjellegzetesebb pillanata
Menet közben remekül szórakoztunk, és egész sokat megtudtunk egymásról, a móka és kacagás után viszont jött a fekete leves: egyből egy kiválasztás. Ugyanúgy, ahogy a rendes műsorban, ki kellett állnunk a tábla elé, hogy megnevezzük az általunk legesélyesebbnek, illetve leggyengébbnek tartott játékost. Egy csendes, fiatal kolléganő kapta a legtöbb negatív szavazatot, „bocsi, de rólad tudtunk meg eddig a legkevesebbet” frázisok kíséretében. Az lett a büntetése, hogy csótányjelmezt kellett viselnie, ami egy mellényszerű páncélból és egy csápos sapkából állt.
Itt már a két másik lány össze is vitatkozott, mert egyikük szerint rosszul kellett volna éreznünk magunkat, amiért a legfiatalabb résztvevőre tettük a jelet, a másik szerint viszont aki vállalta a beköltözést, az olyasmit is vállalt, mint a csótányjelmez viselése. Kezdődik, már csináljuk is a műsort – súgtam oda új legjobb baártomnak. Elképesztően hirtelen változott meg a csoportdinamika és kezdett kialakulni egyfajta hierarchia, pedig nagyjából három órája voltunk csak bent.
Miközben a kiválasztott kollegina duzzogott, a másik két lány vitatkozott, mi többiek pedig csendben figyeltük az eseményeket, jött a levél, miszerint feladatot kaptunk: a kiválasztott játékosnak és ellenfelének tollal, pudinggal, fűrészporral teli tálakból kellett szájjal tojásokat kihalászni. Nos, a kiválasztott erre sem volt hajlandó, ezért behívták a riportszobába, ahonnan kisvártatva könnyes szemekkel jött ki, majd elbúcsúzott és távozott, ezzel a Való Világ történetének leggyorsabb feladását prezentálva.
Jönnek a veterán villalakók!
Kollektív döbbenet lett úrrá rajtunk, próbáltuk feldolgozni a történteket, így hát kiültünk a kertbe beszélgetni. Sok személyes információ és történet elhangzott, így idővel kezdtük is újra jól érezni magunkat egymás társaságában, de az idill nem tartott sokáig, ugyanis nemsokára egy igazi beach partyt és négy volt villalakót kaptunk a nyakunkba. VV Mici, VV Dina, VV Krisztián és VV Zsolt valósággal berobbantak az életünkbe több üveg ital kíséretében. A lányok rendkívül rövid idő alatt fogyasztottak el elképesztő mennyiségű alkoholt, és mivel zenét, arcfestéket és fűszoknyákat is kaptunk, a hangulat elég hamar a tetőfokára hágott.
Én azért igyekeztem a lehetőségekhez képest józan maradni, mert mindenre emlékezni akartam. Volt itt minden: veszekedés, sértődés, féltékenykedés, kibékülés. Megtanultam, hogy részegen nem érdemes ananászt szeletelni, mert elvágod a kezedet – szegény Dina és Mici is áldozatául estek a trópusi gyümölcsnek. Dina állandó trágár üvöltözése kissé megviselte villatársaimat, engem viszont érdekes módon nem zavart, pedig tényleg durva volt. Sőt, megtiszteltetésnek vettem, hogy foghattam a haját, miközben hányt. VV Zsolt szokásos formáját hozva szorgosan szólogatott be válogatás nélkül mindenkinek, Krisztián pedig komoly arccal nézte magát a tükörben, miközben táncolt. Ő és Mici egyébként olyanok, mint egy házaspár, veszekszenek, féltékenykednek, aztán kibékülnek, nagyon cukik.
Közben a latinos bulizenéket hallgatva hangot adtam annak, mennyire vágyom egy kis metálra, és az égiek meghallgatták kívánságomat. Biztos vagyok benne, hogy eddig nem sok Pantera szólt a villában, ezért úgy érzem, nem mentem be hiába. A buli alatt egyébként előfordult cigánykerekezésnek induló földön fetrengés, közben felborult a szárító, a padlón végezte egy drága borsszóró, kiömlött több liternyi üdítő, és a vadiúj dizájnkanapé is végig lett locsolva piával. Kiköltözéskor a takarítók kérdezték is, mivel öntöttük le, mert nem mindegy, milyen vegyszerrel tisztítják, de senki sem tudta megmondani.
Mici megharagudott egyik hölgy kollégánkra egy félreértés miatt, és először a cigijét pöckölte felé (DRÁMA!), majd festéket kent az arcára, amit ő sztoikus nyugalommal tűrt – mondjuk a helyében én sem mertem volna tiltakozni. Az egész jelenet annyira szürreális volt, hogy infantilis módon vinnyogva nevettem rajta, amin a kollegina kicsit meg is sértődött. Később persze mindenki kibékült mindenkivel, és újra egy nagy, diszfunkcionális, részeg család lettünk.
A villa beköltözés előtt (Fotó: Bielik István/RTL Klub)
Paranoia a fürdőszobában
Paranoid módon fürdőruhában zuhanyoztam annak ellenére is, hogy ott – stílusosan fekete zoknikkal – le voltak takarva a kamerák, és végül ez jó ötletnek is bizonyult, hiszen többször is rám nyitottak. Hosszú távon őrjítő lehet, hogy nincs egyetlen zárható ajtó sem az egész villában, tényleg semmi magánszféra nincs.
A féktelen parti hajnalig tartott, és a hálóban is folytatódott azok nagy bánatára, akik aludni szerettek volna. Ebből lett egy emelt hangú kirohanás is, amin Dina és Mici csak kuncogott, és én sem tudtam visszafogni magam, velük vihogtam, mint egy rossz gyerek. Végül Mici és Krisztán sem tudtak parancsolni az érzelmeiknek, és egymásnak estek, szerencsére én ekkor már majdnem aludtam. Közben pedig arra gondoltam, hogy ugyan sosem voltam koleszos, de az lehet ilyen. A hálószobán kívül a két kanapén is aludtak „horkolósok”, sőt egyik kollégám a szaunában, VV Zsolti pedig a titokszobában aludt, tehát maximálisan kitöltöttük a rendelkezésünkre álló teret.
A fürdőben még nem működtek a kamerák (Fotó: Bielik István/RTL Klub)
Reggel éles fény és üvöltő zene keltett mindenkit a delíriumból, majd az exvillalakókat egyből távozásra szólította a Nagy Testvér. A búcsú gyors és keserédes volt, én tényleg megszerettem őket. Nekünk még belefért egy kiadós reggeli, majd feladatként cikket kellett írnunk az elmúlt napról.
Mindenki izgatott volt, mikor be kellett hoznunk a raktárból a táblát a nevekkel, én cinkostársammal szövetkeztem is, miszerint egymásra tesszük majd a jelet. Igen, ennyi idő alatt eljutottunk a klikkesedésig és a taktikázásig, szörnyű, nem? Mindenesetre bevallom, én egy kicsit még csalódott is voltam, mikor kiderült, hogy csak azt kell megjelölnünk, akinek a cikke a legjobban tetszett, és az az ember lesz a Való Világ 8,5 nyertese is. Egyik kollégánk – aki egyébként slam poetryvel is foglalkozik – cikk helyett inkább mindannyiunkról írt egy-egy vicces kis versikét, így ő győzött, abszolút megérdemelten.
24 óra pont elég a realityből
A szabadulást mindenki nagyon várta (a dohányosok külön is, mert kifogytak a cigiből, amit tragédiaként éltek meg – örültem, hogy az elvonási tüneteiknek már nem leszek tanúja). Tényleg nem üres frázis, mikor a villalakók azt mondják, „életre szóló élmény”, vagy „megváltoztatta az életem”, mert én ugyanígy érzek mindössze 24 óra villában eltöltött idő után. Sokat tanultam magamról: úgy mentem be, hogy senkivel nem konfrontálódom, semmilyen vitába nem folyok bele, és csak külső szemlélő leszek, de a huszadik óra után már kifejezetten nehezemre esett jó fejnek maradni, és volt olyan, akit tudatosan kerültem. Szerintem ha félórával tovább vagyunk bent, őt biztosan elküldtem volna melegebb éghajlatra – nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljutok eddig. Attól, aki hónapokig bent tud maradni, és képes a Való Világot megnyerni, én egy fillért nem sajnálok.
Mindenesetre óriási élmény volt, főleg, hogy negatív hatások nélkül élhettem meg. Hiszen egyetlen napot – a hamar távozó kolléganőn kívül – mindenki kibír, és másnap a bolti eladó sem fogja megjegyezni, hogy látott zuhanyozni. Ami azt illeti, még a telefonom sem hiányzott, csak akkor, amikor valami vicces történt, és nem tudtam lefotózni.
A hálószoba (Fotó: Bielik István/RTL Klub)
Hazafelé a buszon két társammal gyakorlatilag folytattuk a játékot: szépen kibeszéltük a többieket, és eljátszadoztunk a gondolattal, ki hol végzett volna, ha élesben megy a dolog. Másokkal még a következő napon is értekeztünk csetben arról, hogy ki kit ejtett volna ki, sőt azóta egy titkos Facebook-csoportban is tartjuk a kapcsolatot. Felidézzük az eseményeket – elég tömény élménydózist kaptunk – és a belsős poénokat, mert igen, már azok is vannak.
Írtam egyébként a lánynak is, aki feladta a játékot, hogy remélem, nem neheztel, és már csak nevet az egészen, mire visszaírta, hogy nem érti, hogyan lehet három óra alatt valakit kevésbé vagy jobban megismerni, pláne úgy, hogy velem a kezdetektől fogva beszélgetett…
A Való Világ tehát rád telepszik, és akkor is a hatása alá kerülsz, ha csak egyetlen napot töltöttél bent. Amit megtanultam, az az, hogy az összezártság és a direkt megosztó feladatok még a legintelligensebb, legvisszafogottabb emberekből is kihozzák a kevésbé civilizált énjüket. Úgyhogy miközben nézed a Való Világ 9-et, és arra gondolsz, mennyivel különb, okosabb és taktikusabb lennél ezeknél a hülyéknél, hidd el nekem, hogy nem, egyáltalán nem.
Mind gyarlók vagyunk.
