Sok oka lehet annak, amiért az ember igyekszik minden évben elmenni a nőgyógyászati szűrővizsgálatokra. A magam részéről ezek a következők:
1. Ahogy a korábbi nőgyógyászom fogalmazott viccesen: ez a jó döntés „így, húsz fölött”.
2. Több ismerősöm is elhunyt méhnyakrákban. Fiatalon, ereje teljében.
3. Amúgy is van bennem egy jó adag (és amúgy indokolatlan) betegségpara.
4. Van két gyerekem, akik közül a fiatalabb még csak hétéves, és akikért elementáris erejű (szeretetet és) felelősséget érzek.
Idén augusztus végén belém nyilallt a felismerés, hogy ajjaj, több mint egy éve nem voltam rákszűrésen. Amúgy is a kerületi rendelőintézet előtt jöttem el aznap, beszaladtam délután, hogy személyesen kérjek időpontot (telefonon nálunk igen nehéz). Végigálltam a sort, majd közölte a hölgy kedvesen, hogy nem tud időpontot adni, mert szeptemberre elfogytak, októberre pedig még nem adták le az új időpontokat az orvosok. Telefonáljak, vagy menjek vissza egy hét múlva.
Telefonáltam, foglaltat jelzett. Kitartóan hívogattam őket, nem jártam sikerrel. Előfordult ugyan, hogy kicsöngött, csak épp nem vették fel. (Közben ezt mantráztam magamban: Tudod, túlterhelt a rendszer, nem az ott dolgozók tehetnek róla.) Nemsokára megint a rendelőintézet előtt jöttem el, ismét bementem. Annyian voltak, hogy teljesen elképedtem (hétköznap volt, ebédidő). Vártam bő öt percet, egy idős néni volt épp bent a fülkében, úgy tűnt, több időpontra is szüksége van. Vagy tízen voltak előttem, osztottam-szoroztam: nem tudok ennyit várni. Na, majd telefonon.
Végtelen türelem (Profimedia)
Aha… A szeptember a rendszeres telefonálással telt. Átlagosan hetente kétszer jutott eszembe a dolog, ilyenkor kitartóan tárcsáztam, legalább tízszer egy órán belül. Előfordult, hogy magam elé tettem a mobilomat a kihangosítóval munka közben. Mellettem ugye a naptáram, kikészítve. Mindig foglaltat jelzett. Dühös voltam, nem működött már a mantra sem. Utána folyton elsodort az élet, legtöbbször késő este jutott csak eszembe a kálvária. Október közepe lett, és nekem még mindig nem volt időpontom.
Ilyenkor újra és újra eszembe jutott az én kedves barátom, na meg a köztünk lezajlott szóváltás. Hogy vajon tényleg én vagyok-e igazságtalan, én vagyok-e negatív, panaszkodásra hajlamos, türelmetlen budapesti lakos, vagy netán mégis a rendszerrel van icipici baj. Az én nehézségem vajon egyedi, elszeparált jelenség? Netán osztozunk ebben a fejfájásban néhányan.
Tudtam persze közben, hogy ezek költői kérdések, tudja ezt itt rajtam kívül minden fővárosi, nem kell ehhez sem negatívnak, sem igazságtalannak születni. De, gondoltam, inkább ne én mondjam meg, mit gondol erről a többi érintett. Feltettem a kérdést a Facebook-oldalamon: Milyen tapasztalatotok volt mostanában időpontkéréssel a rendelőintézetekben? Mindössze két órán belül ezek a kommentek érkeztek:
„Van még ember, aki kap sztk-időpontot, és nem magánúton intézi a dolgait?! Én a minap (október végén) kértem időpontot a dokim rendelésére, aki műtött: dec 19-re tudtak adni…”
„Nemcsak Budapest. Szeged, endokrinológia – már az időpontfoglaláshoz is időpontot adnak: ha például augusztusban telefonálsz, akkor azt mondják, hogy legközelebb szeptember elsején nyílnak új időpontok. Januárra.”
„Mammográfiánál Budapesten annyira durva, hogy még magánban is csak egy hónapra tudtak időpontot adni, pedig nekem elvileg nem sima szűrés lenne… Amúgy úgy a leghatékonyabb időpontot kérni állami rendeléseken, ha odamegy az ember, és addig nem mozdul, míg valami időpontot nem kap.”
„Saját bőrömön tapasztaltam, hogy daganatos betegként is nehéz időpontot kapni, nemhogy egy sima szűrésre.”
„Nekem a háziorvos már nem is ad beutalót, csak közli, hogy jobban járok, ha megyek a magánklinikára. Múltkor mondtam, hogy azért csak megpróbálnék az államiba elmenni. Nos: hasi UH időpont 2,5 hónap… Szóval maradt a magán…”
„SOTE Gyerekklinika, gasztroenterológia: az ételallergiától fuldokló (visszaterhelés miatt) gyereknek augusztus végén januári időpont. Már ha egyáltalán felveszik a telefont…”
Hasonló tapasztalatai vannak a gyerekháziorvos ismerősnek is:
„Gyerekvonalon néhány fontos szakmában – például ortopédia, gasztroenterológia (kevés orvos, sok beteg) – akár több mint fél év után kapható időpont, magánrendelésre is több hetet kell várni. Konkrétan a Heim Pál gasztroenterológiájára gyakorlatilag lehetetlen időpontot szerezni, egy szűk idősávban lehet telefonálni, amikor is vagy nem veszik fel, vagy foglalt…”
Voltak azért pozitív, vagy legalábbis nem nagyon negatív tapasztalatok is. Pontosabban ez az egy:
„Mammográfiára mindig kapok időpontot telefonon. Más szakrendelésekre is sikerül telefonon időpontot kapnom, igaz, 4-6 hét múlvára.”
Illetve az enyém lehetne a másik: nyáron húsz perc alatt elintéztem egy vérvételt, időpont nélkül, aminek az eredményét pár napon belül e-mailben kiküldték.
Nem reprezentatív közvélemény-kutatásom alapján tehát az emberek túlnyomó többsége valamiért nem érzi úgy, hogy ne lenne túl hosszú a várólista, hogy megfelelően ellátnák a magyar egészségügyben. Pedig sokan már eleve magánorvoshoz mennek. Ez ma már egyáltalán nemcsak az elit „kiváltsága”. A hvg szerint ma már a középosztály is évente kétszázezret költ átlagosan magánorvosokra. Mi lenne, ha mindenki (akinek, ne felejtsük el, jár az egészségügyi ellátás) az állami egészségüggyel próbálkozna?
Eszembe jutott természetesen nekem is, hogy elmehetnék a magánorvosomhoz. Az asszisztense bizonyosan azonnal felvenné a telefont, és lenne időpontom akár már a jövő héten. Mindez húszezer forintba kerülne. Végül nem mentem. Nem mintha nem tudnék elkölteni erre évente húszezer forintot, hanem mert amúgy is fizetünk magánorvosi vizsgálatokra eleget évente. Rutinvizsgálatokra már nem szeretnék.
Az én sztorim egyébként happy enddel végződött. Körülbelül két személyes (és eredménytelen) megjelenést, valamint vagy nyolc eredménytelen telefonálás-sorozatot leszámítva. Ma végül felvették. Először közölték, hogy nincs időpont. Aztán pontosítottak, hogy novemberre már nincs, de egy hónap múlva, december elején mehetek. Én tehát szerencsés vagyok. Mert nincsenek fájdalmaim, nincs akut ügyem.
Ettől azonban még nem érzem úgy, hogy az egészségügyben ellátnának minden érintettet. Mert lehet, hogy előbb-utóbb mindenki orvoshoz kerül. Kérdés, hogy mikor? Hogy nem késő-e? Hogy ha fájdalmai vannak addig, akkor mit tud kezdeni addig a panaszaival? És kérdés az is, hogy figyelembe véve, hogy más dolgunk is akad, mint személyesen berohangálni az sztk-ba, reális-e ma mindaz az erőfeszítés, amit egy-egy sikeres előjegyzéshez meg kell tenni… miközben mást sem hallunk, mint hogy járjunk rendszeresen szűrésre.
